Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A BEETHOVEN-KÓD

A Bécsi Filharmonikusok koncertje
2015. nov. 3.
Herbert Blomstedt nyughatatlan egyénisége és a legelső osztrák zenekar közmondásos lazasága olyan vegyületet hozott létre a Müpa október 26-i hangversenyén, amely egészen új tulajdonságokat mutatott alkotórészeihez képest. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A Bécsi Filharmonikusok Beethoven 8. és 7. szimfóniáját adták elő az idős, de annál több vitalitást sugárzó svéd karmester vezényletével.

Herbert Blomstedt
Herbert Blomstedt

Herbert Blomstedt pálca nélkül dirigált, s mozdulatai – legalábbis hátulról figyelve, és eleinte – nem tetszettek különösebben precízen időzítetteknek, inkább a karaktereknek, a zene sodró lendületének kifejezésére látszottak törekedni. Hamar kiderült azonban, hogy a vizuális performansz puszta diverzió: már a Mälzel-féle csíny igen kényes staccato akkordjai ritkán hallható szinkronitással koppantak, s az előadás mindenféle más szempontból, a dinamikai vagy az artikulációs kidolgozottság és fegyelem tekintetében is példamutatónak és precíznek bizonyult. A kedélyesen slamposnak gondolt bécsi zenekar Blomstedt keze alatt valósággal hírének élő cáfolatává vált.

Hadd tegyem hozzá ehhez, hogy mindeközben maradéktalanul érvényesültek az együttes közmondásos erényei is: a szépséges-hajlékony fafúvós szólók, az ezüstös-áttetsző vonóskar, illetve az egész hangzás jellegzetes összeérleltsége, gömbölyűsége. S persze az a jelentős erény, amely az en bloc slamposság igaztalan vádjává torzult az idők során: a különlegesen gazdag és széles skálájú agogikai kultúra.

S Blomstedt tud és szeret élni a zenekar sajátos képességeivel. Meglehet, ez az egyik oldala karmester és zenekar utóbbi években fellobbant rokonszenvének. A másik oldala azonban biztosan több annál, mint hogy a zenekar értékeli azt az igényességet és precizitást – meg a velük nyilván együtt járó elmélyült munkát –, amelyben karmesterüktől részesülnek. Mindenesetre, ahogyan ezt a két Beethoven-szimfóniát megszólaltatták, az jóval több volt egy csiszolt hangzású zenekar gondosan és precízen kidolgozott előadásánál; az magának Beethovennek a szellemét idézte meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

A 8. szimfóniát hallgatva – bár a műsorfüzet felidézte a premierjéről szóló kritikát, mely szerint hatását lerontotta a közvetlenül előtte eljátszott 7. szimfónia – arra gondoltam: nem lett volna-e mégis a legszebb, a legbeethovenibb megoldás a hangversenyt az anyagtalan könnyedségű, valamiképpen irreális-álomszerű, s legvégül a semmibe szökő Nyolcadikkal befejezni? Mindenesetre hallatlan élvezettel, szomjasan ittuk magunkba a beethoveni derű bőséggel elősorjázó megnyilvánulásait, amelyet a líraibb pillanatok – a Scherzo kantábilis kürtszólója! – csak még jobban kiemeltek. A zárójelenet, azaz bocsánat, a zárótétel színpadiassága és beszédszerűsége pedig ritkán szokott ennyire kézzelfogható evidenciaként megjelenni.

Bécsi Filharmonikusok
Bécsi Filharmonikusok

A szünet után, a 7. szimfónia kezdetén már régi ismerősként fogadtuk ezt a fajta zenélést, ezt a sajátosan bensőséges együttműködést. Mégis, amikor újra megszólalt a zenekar, úgy éreztem, hogy egy fontos jelenségre nem figyeltem fel addig: s ez az egyes hangok megszólaltatásának, a hangokért viselt felelősségnek az az intenzitása, amelyről – a dolgok természetének megfelelően – leginkább szólisták vagy kamarazenészek kapcsán szokás beszélni, s amely oly lefegyverző szuggesztivitással valósult meg néhány nappal később, Jevgenyij Koroljov zenekari hangversenyén. Pedig talán éppen az a legnagyobb művészet, ha egy karmester, aki a hangok közvetlen megszólaltatásától el van zárva, a maga korlátozott eszközeivel is elő tudja varázsolni ezt az előadói magatartást művészeiből, illetve a teljes zenekarból. Blomstedtnek ez bizonyosan sikerült – ami egyik legjelentősebb teljesítménye, s ami legalább olyan intenzív és annyi próbamunkát feltételez, mint a precíz együttjátszás vagy az artikuláció és az agogika begyakorlása.

A nyitótételben azután megcsodálhattuk a mintegy a 6. szimfóniából elővillanó derűs tájkép plasztikus megfestését, a kürtök és timpanik izgalmas, dús szövetét, az izmos-feszes töltött pianókat, és legfőképpen a tetőpontok felépítésének ellenállhatatlan sodrását. A skandáló ritmusú Allegrettóban szinte megmagyarázhatatlannak tetszett, honnan varázsolták elő Blomstedték a lépéseknek azokat a mázsás súlyait, amelyek azonban mégsem váltak gátjaivá a kérlelhetetlen előrehaladásnak. Elbűvöltek továbbá a végtelenül puha basszuspizzicatók, és, megint egyszer, a pianók rendkívüli feszültsége, tartalmassága. A Scherzóban aztán az vált világossá, hogy alapvetően elütő karakterük ellenére milyen mélyen rokonítja a két testvérszimfóniát a bennük lépten-nyomon megjelenő, felszabadult humor. A zárótétel pedig fényességes ünnep volt a pódiumon állók és ülők, illetve a közönség számára egyaránt – és arról is meggyőzött, hogy bizony, a két remekmű ebben a sorrendben is „működik”.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek