Két évvel ezelőtt indult újra az erdélyi magyar bábosok seregszemléje, a szervező szerepét a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata vállalta fel. A Lilliput kiváló házigazdának bizonyult idén is. Figyelembe vették a két évvel ezelőtti rendezvény tapasztalatait, a társulatoktól érkezett visszajelzéseket és kéréseket, így minden résztvevő maga dönthette el, kíván-e versenyezni, s azt a fesztiválon bemutatottak közül melyik előadásával teszi. Előzetesen vicces teaservideók készültek, blog követte az eseményeket, a díjakról szakmai, gyerek- és pedagóguszsűri döntött.

A fesztivál névadója Fux (Fuchs) Pál, ami többszörösen is fontos és utat kijelölő választás. Egyrészt magában foglalja a szakmai tradíciók őrzését, hiszen Fuchs Pál tervezőként a váradi bábszínház aranykorát fémjelzi, másrészt pedig a legendás alkotónak a Lilliput előcsarnokában kiállított bábtervei egyértelműen bizonyítják korában progresszív szemléletét. A hagyomány, a kortársiság és az előremutatás kettőssége amolyan búvópatakként végigvonult a fesztivál programjában.

Két évvel ezelőtt az egyik szakmai beszélgetésen felmerült a kérdés, mekkora jelentőséggel bír, és hogyan jelenhet meg a helyi vonatkozás a bábszínházak repertoárjában. A fesztiválprogramban (az egyszerűség kedvéért nem különböztetem meg a verseny- és az off-programot) szerepelt két Mátyás-mese, egy Méhes György-történet feldolgozása, valamint egy Kányádi Sándor verseiből készült előadás, amelyek közül kettő a sepsziszentgyörgyi Cimboráknál, kettő a kolozsvári Puck Bábszínházban jött létre. 

A pesti metró hirdetéseit nézve azt gondolnánk, Kolozsváron is Méhes-reneszánsz van – aztán némi kérdezősködés után kiderül, hogy nincs –, ezért keresi Murok Matyi sok kalandon keresztül. A Hol a világ közepe? Orbán János Dénes előadásszövegéből viszont épp a kalandok izgalma hiányzik, a színpadi látvány finoman szólva is széttartó, a főhős és két felnőtt barátjának/segítőjének viszonya pedig tisztázatlan. 

 

Miközben Mátyás király mint téma az ismertség miatt hálás, a nézőnek valamilyen előképe és/vagy elvárása mindenképp van. Kolozsváron négy mesét gyúrtak össze és alakították egyfajta vásári kesztyűs játékká Ha én lennék Mátyás király címmel. Nem rossz ötlet a nem lineáris történetmondás, pláne akkor, ha a forgatható sokoldalú paraván minden oldala egy-egy helyszín. Az viszont problematikus, ha a játszók hirtelen és indokolatlan kimásznak a paravánból, fölösleges interakciót iktatnak be a nézőkkel. De itt az alkotói szándék teljesen tiszta.

Ellentétben a sepsiszentgyörgyiek árnyjátékra – írásvetítőre és fóliára – építő előadásával (Mátyás királlyá koronázása). Már a színházterem előttiek, az, ahogyan a fehéringes, feketenadrágos, ünneplő csizmás férfiak cipő- vagy padlóvédő nejlont húznak mindenki lábára, a teremben a vöröses bordó bársonyfüggöny, a terem falaira körberakott nehéz sötétkék drapéria és az arra fellógatott címerek az egykor Mátyás király által meghódított területek infantilissé tett pajzsaival, továbbá az előadáskezdeten már a nézőket váró, vetített jelenlegi magyar címer jeleznek valamiféle alapállásbeli, megközelítésbeli zavarosságot. Ami aztán következetesen végigvonul az előadáson, amelyben lantos énekmondótól tudjuk meg, hogyan választott a magyar szent korona igaz magyar királyt az országnak egy szolgagyerek személyében. Nem elsősorban a történelmietlenséget kérem számon a mondákon – bár az is problematikus, hiszen ha egy kisiskolás ezt a produkciót látva felel másnap Mátyás királyból, a tanító néni aligha jutalmazza jó érdemjeggyel –, hanem a giccset, az érthetetlen anakronizmusokat, a hazaszeretet hamis pátoszát. Amit nem ellensúlyoz az a fordulat sem, hogy a könnyfakasztó érzelmi csúcson – harangjáték-Himnusz szól, két férfi áll a korona mása mellett – hirtelen becsörtet néhány turista és idegenvezetőjük, és némi irónia oldja a negédet. A szelfiző és műtárgyak mellett elrohanó jelenből azonban csak annyit kapunk, hogy – előadásvég gyanánt – köszönik látogatásunkat a múzeumban, és mehetünk isten, meg Mátyás hírével.

Ezzel szemben a szintén a Cimborák által készített Verstől versig hajt a csordás nem vállalja túl magát. Az alapanyagot a költő Udvarhelyszéken töltött gyermekkorát megidéző művek jelentik. Mivel dramaturgot nem tüntet fel a színlap, feltehetőleg a rendező, Nagy Kopeczky Kálmán válogatásáról van szó. A válogatás az ajánló tanúsága szerint „lépésről lépésre pengeti lelkünk húrjait, lehetőséget kínál, hogy visszataláljunk a gyermekkori tisztaságunkhoz, életörömünk forrásához, ahol érezzük, értjük és elfogadjuk a természet rendjét, és képessé válhatunk teljességként megélni életünket”. A végeredmény pedig pontosan ez, minden fölösleg és hamisság nélkül. Az életképhez választott forma, a maszkos játék, az alakoskodás tökéletesen passzol a tartalomhoz, a folklórelemek autentikusan passzolnak. A verseket nem csupán elszavalják, hanem ötletesen szedik szét a sorokat, élővé dramatizálják, és nem kevés humor van a szövegek játékos illusztrációjában.

Ha már klasszikus irodalmi alapanyag: Nagyváradon Bartal Kiss Rita vitte színre A helység kalapácsát. Nem a színészvezetés az előadás legfőbb erénye, de úgy tűnik, a képmutogatás és Petőfi pontosan, helyzetekben értelmezett szövege működik annyira, hogy Rumi Zsófia fehér kockákra applikálható, fekete körvonalú „papírkivágásaival” friss, élvezetes előadás szülessen, ami jóval több, mint egy rendhagyó irodalomóra. Ezzel szemben a frissen bemutatott, szintén lilliputi Két mese a hársfa alatt sem nem szép a gülü szemű bábokkal, sem nem dinamikus az akciótól mentes lírai szöveggel, sem nem organikusan épülő az egymás után pakolt két mesével. (Apropó, vizualitás: olyan jó lenne, ha a bábszínházak figyelnének arra, hogy egyformák legyenek azok a „kisfeketék”.)

A marosvásárhelyi Momo alatt a néző gyakran érezte, hogy ő is az időrablók gonosz karmaiba került. De nemcsak a néző, hanem a rendező, Rumi László is, akitől kiderült, gyakorlatilag két hét állt rendelkezésére az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban, hogy elkészüljön az előadás. Hogy ez mire elég? A bábok szépek, valóban bennük rejlik a Momo története, ráadásul az Ariel pici tere még a láthatóságot sem korlátozza. (Nagyváradon három tér állt rendelkezésre. Az kiderült, hogy a társulatok maguk nem mindig a legjobbat választották.) Lenne Momója is az előadásnak, hellyel-közzel a többi szerep is kiosztható, de két hét egy ilyen sokrétű anyagnál gyakorlatilag semmire nem elég. Az persze más kérdés, hogy az Ende-regény mennyire alkalmas színpadi alapanyag.

A fesztivál másik Rumi-rendezése, a szatmárnémeti Cseresznyevirág részben hozott anyagból dolgozott: a Ciróka Bábszínházból kölcsönbe érkeztek az ott már lejátszott japán bábok, és rájuk írták a japán népmesékből összeállított darabot. Ennek minden előnyével és hátrányával, azt viszont mindenképpen megmutatva, hogy a brighellások nagyon szépen mozgatnak.

A legkortársabb mesék Temesvárról, a Csiky Gergely Állami Magyar Színházból érkeztek. Neil Gaiman Szerencsére a tej című regényét Apakaland címmel játsszák. A történet főhőse egy apuka, aki gyerekei reggeli kukoricapehelyéhez elindul tejért, és mindenféle őrületes, hihetetlen és vicces kalandba keveredik, hogy aztán valóban hősként, tejjel érjen haza, s ami vele történt, azt mind elmesélje a gyerekeknek. (Poénokat nem lőnék le, tessék elolvasni a regényt, vagy megnézni a temesvári előadást.) A gyerekek csodálatosan buta arcú, muppetek és rongybabák keresztezéséből létrejött bábok, a kalandok különféle közreműködői, az apuka segítői és ellenfelei a gyerekszoba játékai; a csupa élénk színű kicsi térben az apa az élőszínész. A bábok mögött néha elveszik a koncentráció, de megvannak a karakterhangok, és pontos az együttműködés. Ioan Brancu rendezése messze kiemelkedik a másik két temesvári előadás mellől, amelyek már az alapállásnál félremennek. 

A hétfejű tündér Lázár Ervin meséje nyomán született, azt továbbgondolva, erősen a mára csúsztatva. Hamar kimerülő formájával és elsődlegesen újságfotókkal operáló képi világával azonban szájbarágóssá és túlzottan didaktikussá válik, épp az a költészet veszik ki belőle, ami a lázári univerzum egyik legfőbb ismérve. És ugyanez a legfőbb hibája a Bereczki Csilla rendezte Csomótündérnek is. A mese eredeti, az író, Gimesi Dóra által készített színpadi adaptációjából Fekete Ádám lúgozta ki a mesét és húzta azt le panelproliba, a válástörténet legfontosabb pillanataiban feloldásul szolgáló dalok a kiállással, az erős, agresszív kupolafénnyel és Tijana Stankivoc zenéjével brutálisnak hatnak. A térszervezés sem praktikus, a tőlünk legtávolabbi ponton látszódik a királyfis-királylányos szál, tekintetünknek pedig színeiben és mintájában is vibráló elemeken kell áthatolni, hogy a bábok flitterszemeit elkapjuk. Lehet egy tündérnek Vivienne Westwood a divatikonja, hasonlíthat egy posztpunk skót klán női tagjára, ezt a játékszabályt is elfogadjuk. De a Csomótündér egy gyerek sérülékeny életszakaszát mutatja be. Alaphelyzetünk – a címszereplő hibája – tragikus vétség, ennek következményét három ember, apa, anya, gyerek viseli. Történetünk és a nézők számára a legfontosabb szál a kis Menyusé: hogyan birkózik meg a szülei válásával. Ez a mese mentőövet ad neki, arról győzi meg, hogy nem biztos, hogy vége a világnak, ő pedig egyáltalán nem hibás a szülei történetében. Ebbe a törékeny világba ilyen kemény tündért vinni, akitől minden bohócériája ellenére is inkább távolságot tartanánk, mint rábíznánk magunkat, hibának gondolom.