Határaink / Stúdió K Színház
2015.11.03.

A Stúdió K előadása egy kerítés mögött játszódik. Mi ülünk a kerítésen kívül, és végignézzük, hogy szerencsétlenkednek odabent a magyarok. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Nagypál Gábor, Spilák Lajos
Nagypál Gábor, Spilák Lajos
Mert körülbelül ezt lehet látni belőlünk a kerítésen túlról, csak akik onnan néznek bennünket, nincsenek annyira humoruknál, mint mi, amikor felnevetünk a Határaink egyik-másik poénján. Külön érdekes, hogy az előadás nem kísérli meg egy mindent látó, objektív nézőpont kialakítását, sokkal inkább látjuk egy átlagos budapesti szemszögéből az eseményeket, ami főleg az interneten olvasott hírekből és az utcán hallott információkból áll össze. Így a menekültek története helyett az érkezésüket feldolgozni próbáló – vagy nem próbáló – magyar társadalomról kapunk képet, mely finoman szólva is visszataszító.

Az egymást követő rövid jelenetek egy részében olyan szereplők szólalnak meg, akiknek munkájuk vagy lakhelyük miatt személyes tapasztalatuk van a határ menti helyzetről. Interjúrészletekre emlékeztető, de mégis koherens szöveggé dolgozott monológok ezek, az odavezényelt rendőré (Pallagi Melitta), a kiküldött médiamunkásé (Lovas Dániel), a helyi fogadósé (Nyakó Júlia), a szélsőjobbos határvédő gárdistáé (Sipos György) és a szociális munkásé (Homonnai Katalin). 

Véleménye mindenkinek van, és némi igazságot mindenkiében találunk, de legalábbis meg tudjuk érteni ezeket az embereket. A bunkó, erőszakos rendőrnek igaza van abban, ha nem viszi el a menekülteket a táborba, senki nem lesz olyan jó, hogy befogadja őket. Ahogy a szociális munkás kifejti abbéli aggályait is, mennyire nem szép egy tüntetésen az újszülött gyermekeket használni transzparensnek. Még a szélsőjobbos aktivista is kelt némi szánalmat, mikor elrontott magánéletéről beszél, meg arról, hogy ebben a közösségben úgy érzi, hogy ő valaki.

Simányi Zsuzsa rendezésében különösen érdekes fikció és valóság összemosása, mely nemcsak a dramaturgia sajátja, hanem elbizonytalanítja a színész és a szerep közti választóvonalat is. Helyenként ugyanis egyértelmű, hogy a szereplők szólalnak meg (így az említett monológokban), máskor feltehetően a színészeket halljuk, így abban a jelenetben, amelyben mindenki név szerint felsorolja a nyugatra emigrált barátait és családtagjait. Ezt követi az előadás legmegrázóbb pillanata, melyben Spilák Lajos elmondja, hogyan emigrált négy gyermeke a világ négy különböző országába Ausztráliától az Egyesült Államokig. Spilák sztorija igaz, nem játszik, hanem egyszerűen elmeséli történetét, hangjában a fájdalmas beletörődés valódi. Mindünknek van ilyen története, ismerjük ezt a hiányérzetet, a legyintést is, amivel azt mondjuk, jobb nekik ott.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
És van egy jelenet, amelyben eldönthetetlen, hogy a színészek vagy fiktív szereplők megnyilvánulásait látjuk-e. Egy tévés műsor elevenedik meg a színpadon, ahol a szereplők állításokat kapnak, és nekik egytől ötig terjedő skálán kell eldönteniük, mennyire igaz rájuk az adott mondat. Az állítások a hétköznapi anyagi kérdésektől a vallási-politikai hovatartozásig terjednek. „Baloldali vagyok”, „keresztény vagyok”, „van tehermentes lakásom”, „beszélek idegen nyelvet” stb. Hogy a színészek vagy a szereplők válaszolnak, az tulajdonképpen mindegy, mert végül elég határozott képet kapunk a hazai viszonyokról: adott egy ország, ahol az emberek nem beszélnek túl sok idegen nyelvet (vagy akik igen, már elhúztak rég), és ahol mindenki csóró. Kicsit keserűen, de tudunk rajta nevetni.

És jót nevetünk a szobros játékon is, amikor a szereplők egy pózba merevedve kapcsolódnak a magyar mindennapok témaköréhez, és valaki László Petrává szilárdul rúgás közben, más meg Orbán Viktorrá a román-magyar meccsen. 

Fotók: Schiller Kata. Forrás: Stúdió K
Fotók: Schiller Kata. Forrás: Stúdió K
Sok a zene az előadásban, és ez némileg oldja azt a rengeteg nyomasztást, amit kis hazánk produkál, és aminek csak töredékrésze fért bele a Határainkba. Az előadás az arabra lefordított Örömóda éneklésével kezdődik, mely szépen vezet be minket a menekültáradattól összezavarodott, s ebben a helyzetben már nem is annyira liberális Európa, azon belül a határozottan elutasító magyar társadalom világába. 

Az estét a Csókolom zenekar Repeta című számának átdolgozott verziója zárja. Az eredeti dal egy párkapcsolaton belüli dialógus, ahol a férfi kérdéseket tesz fel a nőnek, az pedig teljesen érzelemmentes hangon mindig ugyanazt válaszolja: „persze”. A Határaink utolsó jelenetében mi, magyarok perszézünk, nyugodtan, felháborodás és meggyőződés nélkül bármire.
 
Szerző: Puskás Panni