Nem számítva a honi mozikba épp megérkezett Aferim!-et, az újhullámosok három dolgozattal szerepeltek a Román Filmhét műsorában. Hogy mindegyik keményvonalas művészmozi, az enyhe kifejezés. 

A Quod Erat Demonstrandum fekete-fehér, ezért aztán szokatlan darab a román újhullámban. Andrei Gruzsniczki munkájában a fekete-fehér kép nem egyszerűen azt fejezi ki, hogy a cselekmény a múltban játszódik, inkább a kommunista éra ingerszegény sterilitását, disztópikus szürkeségét adja vissza. A fojtogató és kilátástalan atmoszférát fokozza, hogy a film főleg szűkös, klausztrofób belső felvételekből épül fel. Az alkotás érzékenyen és valósághűen festi meg a nyolcvanas évek Romániáját, miközben a fekete-fehér kép az ábrázolás mesterséges voltára is rávilágít.

A film valós eseten alapul: a direktort egy disszidens története ihlette meg, aki évekig próbálta maga után költöztetni feleségét és gyermekét. Az már jellegzetes román újhullámos gesztus, hogy e pionír főhőst egy pillanatra sem látni a filmben, ami nem róla szól, hanem a hátra maradt családjára fókuszál. Pontosabban a feleségére, aki két tűz közé kerül. A filmet két férfihős kerekíti háromszereplős drámává: egyikük a családapa barátja és kollégája, a másik pedig az utánuk nyomozó, őket manipuláló kormányügynök. A család barátja viszont a disszidens karakterét is helyettesíti a cselekményben: ő is matematikus, akinek elege van a Ceaușescu-uralom pangó tudományos színteréből, és külföldön szeretne publikálni, legfontosabb dolgozatát pedig épp az emigráló nő képes kicsempészni az országból – ha az előléptetésre vágyó titkosügynök rajta nem kapja. Ahogy arról a cím is árulkodik, a mű tézisfilm, ami nem is elsősorban a román szocialista korszakról szól: bármilyen bezárkózó, idegengyűlölő, nacionalista rendszerben is játszódhatna. Főként a totalitarianizmus és a kollektivizmus ellen érvel, melyek itt visszájára fordulnak és gátlástalan törtetőkből álló, végtelenül önző, széthúzó társadalmat hoznak létre.

Aki kevéssé ismeri a román újhullámot, e film láttán akár azt is gondolhatja, hogy szomszédaink csak addig bátrak, amíg a letűnt és megbukott kommunizmus legsötétebb éveit kell bemutatni, de ezt meggyőzően cáfolja Tudor Giurgiu filmje, a Miért én? Ugyancsak igaz történeten alapul, amelyben épp az a sokkoló, hogy miközben azt a bizonyos átkos érát idézi, a cselekmény 2002-re datálható, a botrány néhány feltételezett felelőse ráadásul még ma is aktív. 

Az ezredfordulón, a romániai korrupció elharapódzása csúcsán egy fiatal ügyész a felettesei nyomására sem volt hajlandó vádat emelni egy veterán kollégája ellen, aki korábban lecsapott egy politikai nagykutya fiára. Az eset elhíresült, így a mozit nem arra hegyezték ki, hogy mi lesz a sorsa a főhősnek, hanem az áll a fókuszban, hogyan jut el odáig. Mind a Quod Erat Demonstrandumban, mind ebben a filmben rejlik némi thriller-potenciál, viszont egyaránt ellene fordulnak az elvárásainknak: példás román újhullámos művészmozikként a közönségfilmek ellentétei. 

Giurgiu dolgozata is tézisfilm, csak épp egy kérdéssel a titulusban. Mindkét mű minimalista, dramaturgiájában és stílusában egyaránt. A színészi játék természetes és precíz, a jelenetek és a dialógusok életszerűek. Az alkotók lokális közérdeklődésre számot tartó, húsbavágóan fontos témákat beszélnek ki, de nem a bulvár kizsákmányolásával, hanem univerzálisan, rögrealistán és kompromisszummentesen. A románok sportot űznek a bátor, lelkiismeretes témaválasztásból és az őszinte, kendőzetlen ábrázolásmódból. A Miért én? ráadásul egyetlen főhős köré épül, akivel így könnyű azonosulni, ennek köszönhetően e film hatása még inkább megrendítő. E protagonista már minden tekintetben hős, de bukása annál csúfosabb és demoralizálóbb.

A kommunista és a poszt-kommunista időkben játszódó filmek mellett kortárs történet is szerepelt a filmhét kínálatában. Az Amikor Bukarestre száll az éj, avagy metabolizmus viszont kortalan is egyben, régi francia szerzői filmnek is beillik. Az előbbi két alkotásról még elmondható lenne, hogy visszatükrözi a Nyugat sztereotípiáit az elmaradott és elnyomott Kelet-Európáról, de Corneliu Porumboiu dolgozata minden ízében univerzális, akár Párizsban is játszódhatna. Az újhullám egyik emblematikus rendezőjének munkája éppoly rejtélyes és szokatlan, mint a címe (a metabolizmus ugyanakkor valóban a főhős színlelt gyomorproblémáira utal). A főhős egy filmrendező, aki azért tettet beteget, mert szeretne több időt eltölteni színésznője társaságában, akivel viszonya van.

Porumboiu vérbeli szerzői filmet készített, főszerepben állandó témáival, például episztemológiai elmélkedéssel. A nyitó jelenetben a rendező-alteregó arról beszél, hogy egy 35 mm-es szalagra fényképezett mozi forgatásán cserélni kell a tekercseket, így egyetlen snitt sem lehet 11 percnél hosszabb, és ez a banális tény szerinte alapjaiban határozta meg a filmművészetet, mint a világról való gondolkodás egy formáját. Ami épp változóban van, hisz a digitális átállásnak köszönhetően egy snitt órákig tarthat, és így a filmezés is realistábbá válik. Porumboiu celluloidra forgatott műve is 11 percnél rövidebb jelenetekből épül fel. A filmben holmi politikai hatalom helyett a materiális világ szabja meg életünket, világnézetünket és gondolkodásunk határait. A valóságábrázolás eredményét nagyban befolyásolja az eszköz, a forma is, nem csak az objektív realitás. A film egy intellektuális, absztrakt és filozofikus mozgóképes esszé, meta-mozi, ami kellően önironikus is.

A román művészmozi jobb már aligha lehetne, de a Román Filmhét kínálata arról árulkodik, hogy a műfajokban bőven van még hova fejlődniük. Tavaly a nyitó darab bebizonyította, hogy korántsem lehetetlen Romániában sikeres és az újhullám erényeitől sem mentes közönségfilmet készíteni (Nae Caranfil: Közelebb a Holdhoz). Idén azonban egy középszerű vígjátékkal indult a fesztivál (Amerika, itt vagyunk!), a program műfaji alkotásai közt pedig szerepelt még egy olcsó thriller (A kiválasztott), valamint egy romkom folytatása (Love Building 2), ami azonban csak az első rész nézőit szólította meg.