Bodyscape: Dar Winners / Trafó, CAFe Budapest
2015.10.22.

Valaki mesélte, hogy amikor véletlenül CD-t tett fel egy analóg lemezlejátszóra, megszólalt az adat a maga sistergő-krákogó valóságában. Nem tudom, valóban így volt-e, de megfogott a gondolat: vajon mi történne, ha lejátszhatnánk a digitális jelet analóg szerkezettel? DOHY ANNA KRITIKÁJA.


Milyen eredményt kapunk, ha digitális információként rögzített mozgást próbálunk meg így előhívni? Hogyan nézne ki egy koreográfia, ha leírnánk a számítógépes nyelv két karakterével – a nullával és az eggyel –, majd ismét megpróbálnánk elolvasni? Ha a zenéből csak sercegés maradt, a táncból talán csak rezgés maradna. A Bodyscape Dar Winners című produkciójában ez a kísérlet, ez a helycsere valósul meg: a számítógép diktál, és az emberi test, mint egy analóg lejátszó próbálja teljesíteni a kiadott parancsokat.

A gépek uralmát az emberi test felett számos tudományos-fantasztikus alkotás és utópia mutatta már be nyomasztó, vagy egyenesen horrorisztikus formában, de a Bodyscape produkciójában nem kell ettől tartani. A kreatív eszközhasználat játékossá, a fény-, tér- és hanghatások izgalmassá, a feldolgozott téma pedig elgondolkodtatóvá teszi az előadást úgy, hogy az közben nem veszíti el humorát, kedves báját sem.

A számítógép parancsai egyértelműek, a végrehajtó eszköznek azonban megvan az a hibája, hogy az, ami, vagyis ember. Nem egy Craig-féle übermarionett, ami saját érzelmeitől, fizikai és szellemi adottságaitól függetlenül képes végrehajtani a pontosan kiszámított utasításokat, hanem egy önmaga esetlegességének és szabadságvágyának folyamatosan kitett lény.

Mi az eredmény? Két babanő (neccharisnya, neonsárga rövidnadrág, szőke paróka) monitorfény-vibrálásban kifejezéstelenül teljesíti a háttérben futó program parancsait, amelyek meghatározzák kinézetüket („yellow shorts”), cselekvéseiket („run”), vagy teljes magatartásformájukat („installing lunch program”). A jelenetek közötti váltásra a „change” parancsszó ad utasítást. A furcsa szimbiózis eredménye az edzőtermek, a katonai táborok, a háztartási munka és a számítógép vizuális elemeinek elegyítése egy mechanikus és repetitív mozgásban – hibásan lejátszott jelenetek egy valóságszimulátorból, ami képtelen elrejteni a tényt, hogy a szereplői nem autonóm cselekvők, csupán bábuk egy nagyobb rendszer szolgálatában.

Az első jelenetben az egyik táncosnő hangszerré válásának lépéseit követhetjük nyomon. A test különböző pontjaira vagy a szájba tett furcsa, húros szerkezeten kisütött erősítőkábel zaja ritmusos és meglepően dallamos hangzást eredményez. A zenész (fekete kapucni, keverőpult) uralja a számítógépet, és annak részeként a táncosnőt. Ő a programozó, aki nem tagja a virtuális valóságnak: vagy követte a fehér nyulat, vagy már bevette a pirulát, mindenesetre a számítógép neki engedelmeskedik. Jelenléte egyfelől hátborzongató, hiszen tökéletesen kontroll alatt tart egy másik humanoid lényt, másfelől viszont megnyugtatóan hat, hiszen ő a biztosíték rá, hogy a misztikus számsorok mögött mégiscsak egy ember áll, tehát nem teljesült a régóta rettegve várt utópia: a gépek lázadása.

A fotók forrása: Trafó
A fotók forrása: Trafó
Később egy kifordított, orientális jellegű teaszertartás következik – a jelenet abszurditását az adja, hogy a két táncosnő teljesen egyformán, egymás tükörképeként végzi el az előkészületeket. A szalvéta hajtogatásának vagy a tea kitöltésének szertartásos mozdulatait elidegenítik a parancsszavak, melyek szinte agresszívan érzéketlenül mutatják meg, milyenek ezek a szokások pucéran, lecsupaszítva, minden szimbolikus jelentőség, szakralitás és emberi szépség nélkül. Mintha egy gyakorlatias marslakó próbálná megragadni a virágoskert fogalmának lényegét, hogy hazatérve kopár bolygójára elmondja a társainak.

Az előadás egyik legérdekesebb gondolatkísérlete az embert mint analóg médiumot vizsgálja. Hogyan teljesíthetné két táncosnő egyformán a számítógép fekete-fehér parancsait, ha az embernek még a két agyféltekéje sem teljesen szimmetrikus? Egy elmélet szerint – ahogy azt kedvesen mosolyogva elmutogatják a szereplők – a két agyféltekének különálló személyisége van: az egyik néha kisebb, gyermekibb, és a másiknak kell anyáskodnia fölötte. A két táncosnő a színpad közepén elhelyezett két fél fémkorongra áll, így személyesítve meg a két agyféltekét. A fémkorong két része össze van kötve a színpad szélén elhelyezett keverőpultokkal, így ha a táncosnők egymáshoz érnek, a keverőpultok fölerősítik a testük között keletkező elektromos kisülések hangjait – szimulálva a két agyfélteke közti kapcsolatot. Az érintésekből és az általuk generált sipító hangokból összefüggő kommunikáció lesz, és a táncosnők, akik az egész darab alatt programozott androidokként igyekeznek engedelmeskedni a parancsoknak, fokozatosan kifejező, érzelmekkel teli és emberi párbeszédet folytató lényekké válnak. Többé már nem számít, hogy a kommunikáció médiuma továbbra is a számítógép, hiszen a lényegi szerepcsere megtörtént: az emberi mozgás alakítja a gép viselkedését, és nem fordítva.

Szerző: Dohy Anna