Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VISSZA A TERMÉSZETBE!

Szarka Tamás: Éden földön / Nemzeti Színház
2015. okt. 14.
Nehéz szeretni a nyíltan tanító jellegű előadásokat, ahol nem az okosan feltett kérdések, és a kérdések generálta (el)gondolkodtatás a fő csapásirány, hanem a készen tálalt útmutatás. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.
És ha ezeknek az előadásoknak az elsődleges címzettjei a gyerekek – mint Szarka Tamás ötéves kortól ajánlott zenés-táncos családi darabjának, melynek egyszemélyben librettistája, szövegírója és zeneszerzője is a Ghymes frontembere –, akkor még nehezebb. Hisz ők, mármint a gyereknézők pontosan abban a korban vannak, amikor szüntelen kérdésekkel traktálják szűkebb és tágabb környezetüket, és ha lehet, épp abban kéne megerősíteni őket, hogy jó és hasznos, ha ebbéli szokásukat felnőtt korukban is megtartják. Ha majd érett fejjel sem félnek – akár önmagukkal szemben is – kérdéseket föltenni, a dolgokat több oldalról megvizsgálni és körbejárni, érvelni és vitatkozni, s ha kell, kompromisszumokat kötni és elfogadni. 
Tóth Auguszta, Berettyán Nándor
Tóth Auguszta, Berettyán Nándor
A Nemzeti Színház idei első nagyszínpadi bemutatójának alapüzenete minden további nélkül akceptálható, sőt: nem kérdés, hogy a modern ember és a természet viszonya globálisan és egyénileg felülvizsgálatra szorul. De az már erősen problematikus, ahogy ezt az alkotók azzal az egyrészt riasztóan kétpólusú gondolkodással, másrészt vallásos patetizmussal próbálják rátukmálni kicsikre és nagyokra, mely kényszeresen jóra és rosszra, igazra és hamisra osztja fel a világot.
Egy másik bökkenő – és nem is kicsi –, hogy voltaképpen nincs, nem létezik eljátszandó darab, legalábbis az első felvonásban biztosan nem. Mert ha beszélnek, énekelnek és táncolnak is egy szünettel két órán át a szereplők, az alaptörténet, Hany Istók XVIII. századi legendája – egy a lápon nevelkedett és némi civilizációs kitérővel oda vissza is térő pikkelyes testű, szép mosolyú legényemberről – olyannyira sovány, hogy nem csupán e kétrészes „zenés fantasy”-t, de talán még egy rövidke egyfelvonásost sem lehetne kibélelni vele. 
A Bozsik Yvette rendezte és koreografálta előadás beharangozói előszeretettel próbálták azt a párhuzamot erősíteni, hogy az Istók-legenda tulajdonképpen egy „magyar Maugli”-sztori (nekünk minden egyetemes történetnek kényszeresen meg kell találnunk-kreálnunk a magyar(osított) változatát?), ez azonban erősen fals és félrevezető. A „talált fiú” kiindulópontján kívül ugyanis alig van találkozási felület Szarka szövegkönyve és Kipling örökbecsűje, A dzsungel könyve között, de ha már így fölemlítődött, mondjuk el: a nyilvánvaló különbségek viszont tűpontosan rávilágítanak az Éden földön gyengéire.
Tóth Auguszta
Trokán Anna, Tóth Auguszta
Kiplingnél a dzsungel vonzó és vadregényes, de sötét és félelmetes is, s ami a legfontosabb: törvénye, játékszabálya van, amit illik betartani. Nem fehér vagy fekete, hanem ez is, az is: színes, sokféle, összetett – és ettől életszerű. A láp ellenben, ahol Istók felnövekedik és a darab első felvonása játszódik, maga az éden, a tökély földje, ezért igazából nincs is róla mit beszélni, hisz a tökéletest csak felemelni, dicsérni lehet. Szarka és Bozsik megoldhatná ezt a feladványt kevésbé didaktikusan is, úgy, hogy a hely, a Duna-parti teátrum szellemével adekvát atmoszférikus színházat csinál. Ehelyett azonban pátoszba dermed, vallásos áhítat vesz rajta erőt („Hív a Teremtő, az Úr szívét szelíden újra és újra hallgatom” – szól a dal), s a kicsik számára értelmezhetetlen szimbolikus költői nyelven beszél és énekel, amit felnőttként sem könnyű egy álló órán át fegyelmezetten végigülni.  
Pedig a lápon elvileg van, lenne élet: kócsag (Tóth Auguszta) és sas (Trokán Anna m.v.) köröz a föld felett, farkas (Olt Tamás) lopakodik, béka ugrik, (ember)sás hajladozik – a koreográfia és a játék a dalok flott levezénylésén túl azonban kevés izgalommal és kreativitással bír: nincs, ami húzná a szemet, kötné a figyelmet, végig ott ül a színészeken a tanácstalanság, hogy valódi szerepek és átélhető helyzetek híján mit is kezdjenek magukkal. 
„Csak ének van?” – kérdezi mögöttem egy gyerekhang, mikor már jócskán benne járunk az első felvonásban, és való igaz: az egyetlen említésre méltó esemény az utolsó percekre marad, amikor is Istókot hálóval befogják és elcipelik. Az rendben, hogy Vati Tamás bűvös vadásza előtte kétszer fenyegetően, szemöldökét ráncolva átoson a színen, majd a harmadikban lecsap, de az egész motiválatlan, ahogy az előadás összes „fordulata” érdemben megválaszolatlan marad, persze, ha azt nem tekintjük annak, hogy: csak. Legendához való hűség, vagy élő színház: ez itt a kérdés. Aki az előbbit választja, annak számolnia kell a színházra mért csapások káros következményeivel.
Amúgy az is érdekes, bár erősen kontraproduktív elgondolásnak tűnik, hogy Bozsik a lápot a számítógépes játékok vizuális világán keresztül akarja közel hozni a fiatalokhoz, ezért aztán ami elénk tárul, inkább hasonlatos a Hókirálynő rideg, jégbe fagyott birodalmához, mint természetes meleget árasztó földi édenhez. Cziegler Balázs díszletében hosszú fehér, időnként színesen világító „műanyagpálca-csokrok” adják a nádast, jégcsapként lógó fehér szálas függöny keretezi a teret, de fehérre meszelt a színpad közepén álló magányos kopár fa és a meghintázható óriás madárfészek is. Alig valami a természetes anyagok melegségéből, semmi bódító zsongás, semmi kicsattanó életszerűség. Az utóbbit, mármint az életszerűséget, Szarka dalai is nélkülözni látszanak. A fennköltségükkel és hangszerelésükkel leginkább a hetvenes évek beatmiséit és fáradt musicalhangzást megidéző szerzemények jól énekelhetőek, de jórészt szürkén feltűnésmentesek; kevés olyan akad köztük, amely újrahallgatásért kiáltana.
Tompos Kátya, Berettyán Nándor
Tompos Kátya, Berettyán Nándor
A második felvonásban aztán némileg megváltozik az előadás képe, részben Bozsik is magára talál, mert – bár a didaktikusság megmarad és a főszereplő figurája sem tud kitörni a reflektálatlan szenvelgő-szenvedő hősszerepből – végre akad valami ábrázolni való. Istók bekerül a civilizáció, pontosabban a cybervilág fogságába, és ha nem is vérbeli kalandokon és megpróbáltatásokon, de ezek kezdeményein azért sikerrel keresztülvergődi magát. Berzsenyi Krisztina itt egyenesen jutalomjáténként élheti meg a jelmeztervezői feladatokat: az Oscar Schlemmer-féle mechanikus balett kosztümjeit idéző ruhák az ugyanonnan inspirálódott koreográfiával is jól összecsengenek. 
A színvonal-emelkedéstől függetlenül is kellemetlen szembesülni olyan színházzal, amit az eleve nehezen megemészthető naivitáson és idealizmuson túl minden regiszterében befolyásol valamiféle ki nem mondott, de biztonsággal elvárt igazodás. Az momentán, hogy a cyber-civilizáció képét „sötétre”, de legalábbis affektáltan idiotisztikusra kell festeni, hiszen így tud csak érvényre jutni az igaz tanítás. Nem az a baj, hogy Bozsik görbe tükröt tart a civilizáció, számítógépfüggő korunk és a virtualizált jövő elé – ez sarkossága dacára is érthető, és nagyobbrészt kifejezetten élvezetes. Hanem az, hogy csak itt tart tükröt és sehol máshol.
Kipling klasszikusa végig Maugli dilemmája, a menni vagy maradni kérdése körül forog, fölsorakoztatva megannyi tanulságos szituációt, konfliktust, érvet és érzelmi motivációt pro és kontra mindkét választás mellett és ellen. Istóknál ellenben nincs választás, csak a láp van, ha kiragadják is onnan, csak visszatérni lehet – hisz a láp tökéletes. Egyvalamivel azonban sem Szarka, sem Bozsik nem számol, ezért aztán a dolog (majdnem) visszafelé sül el, történetesen, hogy a humorban, az iróniában, a groteszkben akkora erő van – mert ami reflektálni tud önmagára, az rögvest rokonszenvessé is válik –, hogy a néző minden skrupulusa és pikantériája ellenére is majdhogynem könnyebben azonosul az így bemutatott cybervilággal, mint a dögunalmas láppal.   
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Istókot a gyűlölt civilizációban egy modern várúr és betoppanásán ámulva hüledező szolganépe elé rángatják. Nem érti, hol van, és azt sem, amit mondanak: cyberhon lakói ugyanis érthetetlen halandzsanyelven karattyolnak. (Ez a beszédstíl Szarka szövegkönyvének legjobb húzása, számos szóvicc és poén forrása, kár, hogy nem mindent és mindenkit hallani, érteni pontosan, Schnell Ádám Várkapitányát például alig. Az „Istók, üstök, büdös tök” fordulat még lehet, hogy elnézésre szorul, de az olyanokért, hogy „puszi pusz” meg „lakodási lakodalom” meg hogy „elvokálhatnámhatom” – mármint Tompos Kátya Kisasszonya dalban Istóknak hirtelen fellobbanó szerelmét –, érdemes erősen hegyezni a fülünket.) 
Piros „gumibotos” poroszlók rángatják Istókot mindenhova, aki némileg kényszer hatása alatt, de mintha megvilágosodásra jutna: áldást osztó kéz alatt térdeplő alakját flottul üzemelő színpadgépezet röpíti fel papostul-mindenestül égi magaslatokba. Aztán iskolába kerül, de nehezen illeszkedik: „Szeppenjetek le!” – mondja a tanító a látványosan nyúltagyú társaságnak, s bár soha nem látott fölfordulás következik ezután, itt csattan föl először és utoljára nyílt színi taps. 
Istók, persze, mindent kibír. „Mit tud tenni és elviselni hittel az ember!” – énekli megnyugtatásunkra, és még a Várkapitány lányával is összeszűri a levet, akit, népmesei fordulat következik: természetesen másnak szánnak. Hogy ki a kiszemelt vőlegény, nem tudjuk, csak látjuk, de mivel hülye képeket vág az óriási vetítővásznon, biztos rossz. A lagzin Istók a lápi békák vezetésével (legendai elem!) mindenesetre nagy ramazúrit csinál, s noha szíve választottja látszólag továbbra is vonzalmáról biztosítja – megvilágosodás ide, szívszerelem oda, ő inkább lelép. Hívja a láp.
Az a láp, mely az utolsó képben „Tájvédelmi körzet” felirattal emelvényen gurul előre, és hogy biztosak legyünk abban, hogy a mába léptünk át, egy fotózkodó kisfiú jelenik meg a papájával és az alábbi épületes párbeszéd zajlik le közöttük: „Nézd, milyen szép fehér kócsag!” – szól a fiú. „Aha, tényleg szép!” – hangzik a válasz. És ezzel megint minden a helyére kerül, az egyenlet meg van oldva.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek