Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KRITIKUSOK EGYMÁS KÖZÖTT

Csóka Attila Róbert – Smiló Dávid: Építészet-kritika-írás
2015. okt. 14.
A kritika kritikájának kritikája - nem sziporkázóan szellemes szójáték, ám annál pontosabban leírja a következő írás tartalmi és műfaji kereteit. Az Építészet-kritika-írás tíz, építészetről gondolkodó és publikáló szakember véleményét foglalja interjúkba azért, hogy felderítse az építészeti publicisztika ködös lápvidékét. ZÖLDI ANNA RECENZIÓJA.
Építészeti kritikusként recenziót írni egy jeles építészet-kritikusokat megszólaltató válogatásról, amelybe nevezett recenzió írója nem került bele – pikáns feladat, ugyanakkor lehetőség a sorstól arra, hogy maga is véleményt nyilvánítson a neki nem szegezett kérdésekben. De talán nem pimaszság, és nem is felesleges, ha személyesen is megszólal – a kötet összeállítóinak ugyanis nem titkolt szándéka volt, hogy belepancsoljanak az építészeti közbeszéd gyéren csordogáló források táplálta állóvizébe. Ami azt illeti, korántsem pancsolni indultak, mélyre igyekeztek gázolni.
Az interjúkat készítő fiatal építészek régóta elkötelezett harcosai annak, hogy egyre táguló univerzumainkban az építészetről folyó beszéd határai is a lehetőségek maximumáig táguljanak. Smiló Dávid közismerten karcos építészeti blog szerzője, az Építész Szakkollégium gondozásában megjelenő tematikus nyomtatott lap szerkesztője, gyakorlott és érintett publicista. A Bercsényi kollégium, a Szimpla Kert és a Fuga Építészeti Központ tereiben 2010-ben és 2011-ben lezajlott beszélgetés-sorozatban társával együtt arra kereste a választ, hol futott zsákutcába, miért ütközik falakba a hajdan szép hagyományokkal bíró építészeti közbeszéd. Miért nem része a mindennapi kultúránknak a mindennapjainkat olyannyira meghatározó építészeti keretek értő véleményezése? 
Első pillantásra egy szűk szakmát érintő kérdéskör feldolgozása, ám a kötet – köszönhetően a megszólalók változatos életpályájának és tapasztalatainak, az építészet interdiszciplináris mivoltának, és nem utolsó sorban a színvonalas szöveggondozásnak – minden írástudó számára izgalmas és tanulságos szellemi kalandozást jelenthet. Legnagyobb érdeklődéssel persze azok fogják olvasni, akik ilyen-olyan módon az építészeti publicisztikához kötődnek. Értékes folytatása, kiegészítése, ellenpontja lehetne a válogatásnak egy, a sajtó munkatársaival folytatott beszélgetés-sorozat: hogyan látják a szerkesztők, kiadók, laptulajdonosok és bértollnokok a kritika helyzetét – nem is beszélve a gyakorló építészekről, akiket a dolog húsba vágó módon érintene. Az építészeti újságírásnak azonban nincs Fáy Miklósa, a kérdezők egyik visszatérő – és valljuk be, egyáltalán nem megalapozatlan – kritikája a kritikusok iránt éppen abban állt: kevés vér folyik. Egy személyes ismeretségekkel sűrűn átszőtt, kis szakma elitje ír egymásról és egymásnak, ekképp a dolog mind a szakma, mind a széles olvasótábor számára érdektelenné válik.  
Ez annál inkább fájó, mert végső soron sokkal inkább közügyről van szó, mint egy mégoly sikeres színházi előadás vagy koncert esetében. Az utóbbiakról mégis nívós kritikák születnek, igaz, szakmán belül ott is kérdés lehet, ami az építészeti kritika esetében is minduntalan felbukkan: ki a kompetens szerző és ki a célközönség? Ez utóbbi, gyanítom, én vagyok: a kultúrára szomjas laikus, aki a kritikus gondolatainak élével csiszolgatja műveltsége ékkövét. Az építészeti műveltség márványobeliszkjét azonban nem elég, hogy nem csiszolgatjuk, de még baltával is kevesen faragjuk. 
Az okok nyomába eredt az Építészeti Szakkollégium beszélgetés-sorozata, tíz, az egyetemi oktatás közegében mozgó, nemzetközi kitekintéssel bíró építész és nem építész szakember vallatásával. Az építészeti publikáció jövőjéért aggódó, hivatásukban is érintett fiatalok első kérdése mindjárt erre irányult: ki beszéljen egyáltalán építészetről, és kihez? A színikritikát ugyebár nem színészek írják, ám fel sem merül, hogy színészi képességek híján a kritikus ne mondhatna véleményt színészi teljesítményről. Az építészet esetében ez nem ennyire kézenfekvő. Bölcsészkarokon építészet-elméleti képzés nincs, az építészkarok egyes tanszékein jelenik csak meg az elmélet és a hátteréül szolgáló építészettörténet direkt, vagy immanens módon, a gyakorlati feladatokhoz kapcsolódóan. Az építészek feladata lenne tehát az írás, akik az egyetemi évek alatt számos terheik viselése közben írni egyáltalán nem tanulnak, és fogalmazási készségük többnyire nem terjed túl a "került kialakításra" írói bravúrján? Határozottan előny, sőt praktikus szinten egyenesen elengedhetetlen lenne, hogy az építész képes legyen értelmes mondatokban megfogalmazni tervének mondandóját, ám az ő eszköze a világról alkotott véleményének közlésére mégiscsak a HÁZ. Halkan jegyzem meg, hogy ha egy ház mögött van gondolat, akkor az a gondolat szavakba is önthető, és minél egyszerűbbek a szavak, annál jobb. Filozófiai értekezést mégsem az építésztől kellene várnunk – a magyar építésztársadalom furcsa betegsége, hogy akár indokolja a feladat gondolati mélysége, akár nem, többnyire mégis azt kapunk. Ha nem a tervező, akkor a pályatárs, kolléga, Mester, vagy tanítvány kommentál, és mivel az átlagosnál is belterjesebb szakmáról van szó, a kritikai él csorbul, helyette a filozófia csordul. 
A kötetben megszólaltatottak szinte mindegyike komoly hibának véli, hogy a szakmán belüli adok-kapok következtében a tényleges szakmai bírálat, noch dazu az olvasó építészeti tájékozottságát orientáló vélemény hiányzik. Ugyancsak egyöntetű ártatlan csodálkozásuk afelett, hogy az elmarasztaló kritikával illetett építész rendre megsértődik, holott nem személyét, hanem a munkáját érte objektív kritika – a tudós kollégák helyében ezen még árnyalnék kicsit. De tény, ha építész ír építészről, nagyon könnyű visszavágni: te még ilyet se tudsz, haver. Ha pedig nem szakmabelitől érkezik a kritika, egyszerű az asztalról lesöpörni: nem ért hozzá, honnan is értene, nem tagja a klánnak, és sok esetben nem áll mögötte intézményes tudás, hogy az építészetről véleménye lehessen. Az épített tér azonban mindnyájunk kikerülhetetlen közege – kell és lehet véleményünk róla, és mindenki számára hasznos lenne, ha ez a vélemény visszahatna az épített tér formálóira. De elég néhány bűvös, a be nem avatottak számára kellően homályos mondat reflexióról és regionalizmusról – a messziről jött kritikus máris megszégyenülten elsompolyog. 
A kötetben megszólaló tíz, építészeti írással foglalkozó szakember közül mindössze hárman alienek – jellemzően ők azok, akik karakteres szövegekkel indították kritikusi pályájukat, azonban ők kivételnek számítanak, és valamilyen szempontból az építészeti publicisztika speciális területén működnek. Kerékgyártó Béla filozófus, Martinko József és Bojár Iván művészettörténészek, a többiek (név szerint: Wesselényi-Garay Andor, Masznyik Csaba, Szemerey Samu, Marosi Bálint, Szabó Levente, Moravánszky Ákos, Vámos Dominika) mind végzett építészek, elméleti munkássággal és oktatási, valamint tervezési gyakorlattal a hátuk mögött. Az egy, külföldön élő Moravánszky Ákos kivételével ¬- bár szakmán belül munkásságuk hivatkozási alapot jelent – a szakmán kívüli kulturális közegben egyikük neve sem közismert. További közös vonásuk, hogy nem kizárólagosan elmélettel foglalkoznak, ennek okai a megélhetéstől a tervezői ambíciókig változatosak, ám vélhetően hozzájárulnak az építészeti publicisztika hiánybetegségeihez. Annak ellenére, hogy a kötet összeállítói is kárhoztatják az építészeti írás belterjes jellegét, mégiscsak túlnyomórészt építészeket választottak beszélgetőpartnerül, ami önmagában is beszédes tünet.  
A kötetben megszólaló publikáló építészek többnyire nehezményezik, hogy nincs a képzőművészeti esztétikához hasonlóan egzakt, közös megegyezésen alapuló építészeti zsargon, nem ugyanazt értjük a fogalmak alatt. Én ugyan cseppet sem bánom és hiányolom, hogy az építészeti írás nem ér el György Péteri mélységeket, de ez már egy másik szempontot vet fel, amit a kérdezők a kötetben rendre érintenek: kinek szól, kinek szóljon a kritika? Okuljon belőle az építész, és legközelebb csapjon a saját kezére, mielőtt vétkezik? Tanuljon a döntéshozó fogékonyságot a városi problémák iránt? Éreztessük a hatalommal a szakmai közvélemény nyomását, tárjuk a szakma elé az építészeti termés legjobbjait? Netán csiszoljuk a közízlést, finoman bevezetve az építészeti értelmezés kulcsfogalmait?  Mindegyik fontos és mindegyik más-más szintjét jelenti az építészetről szóló közbeszédnek.
A mátrix minden létező dimenzió irányába végtelen, ahogy ezt a kötetben sorakozó interjúk is bizonyítják. Amennyire összetett játék az építészet gyakorlása, annyi szerteágazó terület felől közelíthetnénk meg a hatásait. Kommunikálhatunk építészetet és építészetről, beszélhetünk szakembereknek és laikus felhasználóknak, döntéshozóknak és a döntést elszenvedőknek, azoknak, akik a pénzt adják, és azoknak, akik elköltik. És nem utolsó sorban beszélhetünk az építészet kapcsán a teremtés misztériumáról, hisz az építészeti alkotás nem más, mint folytonos teremtés, vetélkedés az isteni művel, a paradicsomi torkoskodás legsúlyosabb mellékhatása. Tény azonban, hogy e kérdések mindegyikét sűrű hallgatás övezi, amit pedig olvashatunk, a lényeghez ritkán visz közelebb. A beszélgetések a társadalmi szerepváltozástól a szocialista tervezőintézetek rögzült hierarchiájáig mindenütt keresik az okokat, és burkoltan érintik a feltehetően legalább ilyen súlyú tényezőket is – az építészeti írás anyagi nehézségeit, illetve azt a pofonegyszerű tényt, hogy izgalmas írások megszületéséhez először izgalmas házaknak kellene megszületniük. 
És van még egy kikerülhetetlen nehézség, amely megint csak a szakirányú egyetemi oktatás hiányára vezethető vissza: az építészetről írni nem csak építészeti tudást, hanem írni tudást is feltételez. A házakat – vadiújakat és több ezer éveseket – nézni nagyobb élvezet, mint szárazon okoskodó, unalmas és érthetetlen szöveget olvasni róluk. Ez persze tehetség dolga is, és jogos a kérdés: aki tud írni, ugyan miért pepecselne építészettel? A csillagok együttállása folytán azonban olykor ez is lehetséges: messzemenőkig egyetértek azokkal, akik az egyetemi képzést abban az irányban erősítenék, hogy a spontán meglátásoknak és értékeléseknek adjon több teret, lehetőleg kellő távolságban az építészet nagy gurujaitól. Ők nyugodtan beszélgessenek egymással…
Számomra az interjú-gyűjtemény legfőbb tanulsága: az építészet-elmélet-írás és az építészeti publicisztika hiányosságai nem tárgyalhatóak egyazon problémakör részeként, bár kétségkívül mindkettő súlyos, és talán azonos okokra visszavezethető hiányosságokkal küzd. Az előbbi kétségkívül inkább elméleti elhivatottságú építészek, az utóbbi viszont elsősorban építészet iránt érdeklődő írástudók feladata lenne. A válaszom a nekem fel nem tett kérdésre: a kritika nem közvetlenül hat, az építész nem fog a fejéhez kapni: basszus, ezt tényleg elcsesztem! De ha nem csak a beavatottak számára érthető nyelven nyilatkozunk egy-egy építészeti tett kapcsán, azzal mindenki nyer: szakma, közönség és kritika egyaránt. A kötetet összeállító fiatalok érdeme, hogy felhívták a figyelmet a gondolatok tisztázásának szükségességére, mert tiszta formák és tiszta tettek csak tiszta gondolatok nyomán születhetnek. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek