 Jelenet az előadásból |
Amikor a Radnótiban elmegy a függöny, nagy kerek étkezőasztalnál látjuk falatozni Lear királyt szűkebb családi és hatalmi körben. (Kivéve ha az első sorban ülünk, mert onnan nem látni őket az asztaltól.) A birodalom valószínűleg nincs topon, erre következtethetünk abból, hogy a ház mintha felújításra szorulna, beázásfoltok éktelenkednek a falakon. A társaság azonban fényes, elegáns és jókedélyű. Aztán feláll a király – magas, sportos, ereje teljében lévő, őszülő férfi –, és elővesz egy zsebtérképet, hogy azon ossza fel országát a lányai között. Hogy miért? Talán már unja a politikát és az államügyeket, s szívesebben töltené idejét a kedvesével, aki mellette foglal helyet az asztalnál. Talán ott ül valahol Joe Black is, akinek esedékes kliense még szeretne gondoskodni a vállalkozása jövőjéről. Vagy csak idejében meg akarja Lear találni a megfelelő utódot a vezető pozícióra. Próbára teszi tehát a jelöltek kommunikációs képességét. Az a legfontosabb szempont. Az idősebb lány olyan szépen tud beszélni, hogy ő maga is meghatódik saját szavaitól. A középső is állja a versenyt. Csak a legkisebb, a vihogós, bakfisforma lányka nem veszi komolyan a vetélkedést. Ettől az atya éktelen haragra gerjed, tombol, nőt pofoz, kitagad, száműz és szakít. Lear elköveti a hübriszt. Talán lehetne még segíteni ezen, lehiggadva, belátva, elismerve a hibát. De az uralkodó rendszerébe egyszerűen nincsen beleépítve a korrekció lehetősége. Ezért fog erre rámenni minden és mindenki.
 Kováts Adél és László Zsolt |
Vannak még jó dolgok a Radnóti Színház Alföldi Róbert rendezte Lear királyában, de annyira friss, eleven, felvillanyozó és megvilágító már semmi nem lesz a továbbiakban, mint ez a pompás első szín az első felvonásban. Amikor a kerek asztal még asztal (akárcsak Alföldi Róbert Tartuffe-jében), az élet formája rendezett, és a hősök pontosan olyan emberi érzéseket mutatnak, amilyeneket elvárhatunk. Megmosolyogják a túl szorgalmas és szolgálatkész Edmundot – Pál András elragadóan tenyérbemászó vigyorokkal fogja majd kísérni Edmund gonosztetteit –, megdöbbennek az apai dühkitörésen, elhűlnek a verbális és fizikai agressziótól, majd mindenki tudomásul veszi a történteket. Schneider Zoltán finoman gyötrődő Glostere tudja, hogy baj lesz. Kap is erre egy felkiáltójeles, megvilágított monológot: „Véget értek számunkra a szép idők. Intrika, hazugság, hátbatámadás, mindennemű bomlasztó zűrzavar fog zaklatni minket a sírig.”
Minden megy a maga útján. A király kedvesét játszó Kováts Adél ugyan haladéktalanul távozott, miután Lear megütötte őt, de visszatér majd a férfihoz a Bohóc szerepében. Házikabátban jön, piros zokniban és piros orral, elmaszatolódott szemfestékkel és rúzzsal, aggódó és fájdalmas tekintettel. A kirúgott Kent is visszaoson, a Csomós Mari által érzékenyen megformált, álruhás, kötött sapkás öreg, akit a király természetesen felismer, mégsem küld el magától. Lehet, már érzi, hogy ezek a nők fogják féltőn, óvón és tehetetlenül kísérni, amíg belegyalogol az őrületbe. Eddigre az asztal már nem konkrét étkező, hanem minden: az egész, pusztuló világ. Erdő és szakadék, vihar és Dover sziklái, letarolt lelki táj. Végezetül pedig sír, hol ország süllyed el, és temető, hol mindenki halott. Az is, aki még rágcsálja a maradékot.
 Sodró Eliza, László Zsolt, Kováts Adél és Csomós Mari |
Alföldi Róbert rendező és Vörös Róbert dramaturg Nádasdy Ádám fordítását használták a produkcióhoz – amely támogató textus, felismerésekhez segíti a régi szöveghez szokott nézőt-olvasót –, és nemegyszer durvítottak rajta. Rendben – gondolom megadón –, férfiemberek a mából, persze hogy szitkozódva mondanak ezt-azt. Egy, csak egy bazmeg esetében mégis reklamációt jelentenék be, mert az nem illik Kováts Adél finom, sajgó, szenvedőn mindent tudó Bohóca szájába. Ugyanakkor jóleső érzéssel konstatálom Alföldi élesre vágott, hatásos rendezésében a humor lehetőségeinek megteremtését. A komikum itt a túlzásokban van. Abban, ahogy Andrusko Marcella Reganja ezerszer tekeri körbe ragasztószalaggal a kerekesszék fogságába ejtett Kentet. Vagy Rétfalvi Tamás Oswaldjának mértéktelen haláltusájában. Vagy abban, amilyen hosszadalmasan bíbelődnek Gloster szemének kivájásával. Annyit pepecselnek, az ember szinte rájuk szólna: ugyan, mi tart már azon olyan soká?
 Schneider Zoltán és Pál András. Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt |
Lear király alakjába László Zsolt tökéletesen beleillik. A formátum, a méltóság, az energia – mind az övé. Jellemző, milyen magas színvonalon működtethető a színészete: láthatólag az sem okoz gondot számára, hogy a szünet beékelődik a dühöngő viharba, a III. felvonás 2. és 3. színe közé. László Zsolt gond nélkül folytatja a második részt azon a hőfokon, amin az elsőt abbahagyta. Tombol, buzog, megbomlik. Erős gesztusokkal illeti a fejét. „Verd a kaput, ahol bement a téboly, s a józan ész kiment.” Kifogástalan dámák a lányai: Szávai Viktória dekoratív és szenvedélyes Gonerilje és Andrusko Marcella fitos orrú, hegyes tartású, aktív Reganja. Adorjáni Bálint Cornwallja könyörtelen világfi, Gazsó György a jóra csak félig kész Albany. Szatory Dávid Edgarja főként a spenóttól lesz emlékezetes. Sodró Eliza több mint figyelemreméltó Cordeliaként; egy egész nemzedéket látszik megjeleníteni.
Egy dolgunk maradt: a gyászolás – szól Albany az utolsó jelenetben. Bár a Bohóc már az első rész végén elmondta a gyászbeszédet: "Ha majd a bíró mindig jól itél, / ha lesz majd elég pénz mindenkinél, / ha majd nem szól a szánkon rágalom, / nincs zsebtolvaj, hol nagy a forgalom; / ha tiszták lesznek a bankügyletek, / kurvák, stricik templomra gyűjtenek; / Akkor hazánk, Albion / összeomlik, úgy bizony."
És mert ez éppen Kováts Adél szövege, az ember avval biztatja magát, hogy de legalább a Radnóti Színház egyben marad.