„Egy paranoid skizofrén besétál egy bárba. Ismeritek ezt a viccet?” – kérdezi Ronnie Kray egy londoni pubban az őt éppen agyonverni készülő brancstól. Túl vagyunk már a poénon, mikor ikertestvére, a nevezett paranoid skizofrén Ronnie besétált a bárba, lazán, szája sarkából fitymálva a vascsöveket, mit akarsz vele, talán tortát sütni? Ismerős stikli ez a gengszterfilmekben, előbb a humor jön, aztán robban az erőszak, aki látta a Nagymenőket és benne Joe Pesci „Hogy vagyok vicces?” ámokfutását, az tudja, milyen ennek a legprofibb verziója.

A Legendának is talán ez a legjobb jelenete, a rendező és író Brian Helgeland jelzi, hogy ismeri a dörgést, a klasszikus gengszterleszámolást parodizálja, a poénok a helyükön vannak, a közönség is veszi a lapot. A gond csak az, hogy nem fagy a nézőbe a nevetés, mert hiányzik a szembesítés, hogy itt nincs min röhögni, ezek őrült pszichopaták, akik bárkit szétkéselnek egy szerencsétlen megjegyzésért. Helgelandnál az erőszak is vicces, és pusztán karikatúra marad, mint a bűnözők, a hatvanas évek legismertebb gengszterjei, a Kray fivérek.

Kray-ék az akkoriban divatos gengszterbizniszben utaztak, zsarolás, megfélemlítés, védelmi pénz. Kaszinókat vettek, nyitottak és loptak, sikerük csúcsán pedig kitörtek a kelet-londoni East Endből, a munkásközegből, ahol felnőttek, és sztárokkal paroláztak. George Rafttal, aki A sebhelyesarcúban játszotta Tony Camonte jobb kezét, és szeretett igazi gengszterekkel lógni, vagy épp híres színésznőkkel, Diana Dorsszal, Barbara Windsorral, sőt egyszer még Judy Garlandot is elvitték délutáni teára a mamájukhoz, aki állítólag annyit mondott rá, milyen piszkafa teremtés.

A Kray testvérek irracionálisan erőszakosak voltak – Ronnie-nak papírja volt róla, hogy őrült –, ezért sokáig nem mertek kikezdeni velük. Zsebükben voltak a politikusok is, de nem úgy és nem azért, mint az amerikai maffiának. Szimpla kenőpénzeknél szaftosabb a sztori, Ronnie Kray ugyanis nyíltan biszexuális volt, gyakran vendégelt meg orgiáin politikusokat mindkét nagy pártból, ami azért is volt jó zsarolási alap, mert a homoszexualitást akkoriban törvény büntette Angliában.

Izgalmas és a filmvásznon még jobbára érintetlen sztori tehát a Kray-eké, amiből Brian Helgelandnek sikerült egy unalmas, középszerű filmet forgatnia. Mondhatnánk, azért, mert nem találta az egyensúlyt a Cég működtetése, a swinging sixties glamúrélete, és a Reg és felesége között kibomló családi dráma között, vagy hogy elfelejtett ellensúlyt pakolni a filmbe, épkézláb rendőri nyomozást, komolyan vehető rivális maffiózókat, vagy csak igazán kiélezett testvérviszályt, hogy legyen valami tétje és svungja a filmnek, mert az egy gengsztersztorinál elengedhetetlen.

De alighanem ott hibázott Helgeland, hogy azt hitte, a valóságot filmezi, miközben a fivérek legendáját vitte vászonra. Az interjúkban kutatásairól, felfedezéseiről beszél, de a moziban véletlenül sem látunk hús-vér embereket. Ahogy London is csak díszletváros a filmben, makulátlan, csillogó nosztalgiatown, úgy a benne élők is papíremberek, két lábon járó mítoszok, filmgengszterekből gyúrt gengszterek. Különösen Ronnie Kray–t lehetetlen komolyan venni, pedig ő a paranoid skizofrén, aki Helgeland szerint visszahúzta a nála sokkal eszesebb, ügyesebb és sármosabb testvérét. Tom Hardy, aki a digitális filmezés trükkjének köszönhetően mindkét fivért eljátszotta, paródiába hajlóan alakítja Ronnie-t, folyvást csücsörített száj, alig érthető beszéd, kigúvadt szemek, amire a szinkron csak rátesz egy lapáttal, durvábban túloz, mintha Brando karikatúráját adnák egy Keresztapa-komédiában.

A Legenda nem érzékelteti, miért és hogyan lett legenda a Kray fivérekből, és azt sem részletezi, hogyan teremtették meg a saját kultuszukat. Pedig a hírnévre vágyó, saját mítoszának felépítését még a túlélésnél is magasabbra tartó gengszter legalább a Bonnie és Clyde óta bevett alakja a gengszterfilmeknek, a műfajt mindig is megszállottan érdekelte fikció és valóság szétszálazhatatlanul komplex viszonya. Csak Helgelandot hagyja hidegen a téma, neki bemondásra kéne elhinni mindent, hiszen filmjében semmi érdemleges, nemhogy legendás dolog nem történik, a feldobott, megkezdett konfliktusokat rögtön, csírájukban fojtja el. A téma azért is kínálja tálcán magát, mert a brit sajtóban előszeretettel cikkeznek arról, hogy Kray-ék sztárnak tehetségesebbek voltak, mint bűnözőnek, és tudatosan duzzasztották ilyen nagyra saját legendájukat, amiből a börtönben is kiválóan profitáltak. A Kray-mítoszra egész iparág épült, hogy mást ne mondjunk, a Blind Beggar kocsmában, ahol Ronnie a leghíresebb gyilkosságát követte el, manapság Kray dvd-ket árulnak és selfie-ket lehet készíteni ott, ahol az őrült gengszter főbe lőtte George Cornellt.

A kihagyott ziccerek filmje marad így a Legenda, amely nem a fivérek felemelkedésére és bukására, hanem a kettő közötti holtidőre van kihegyezve, Cronenberg Két test, egy lélekével szemben nem gondol semmi érdekeset az ikertestvérek szimbiotikus kapcsolatáról, és hiába koppintja Scorsesét, még régi popslágereket sem tud emlékezetesen jelenetei alá passzintani. Tény: öt-hat nagyon jó, pimasz poén akad benne, de az eltúlzottan humoros hangnem és az elnéző legendaépítés csak arra jó, mint a sok életrajzi könyv, licenszelt bizsu, és gengszterturizmus: hogy a Kray testvérek még haláluk után is degeszre keressék magukat.