Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÁLTOZATOS IDEGENSÉG

Alice Munro: Boldog árnyak tánca
2015. szept. 24.
Alice Munro novellái könnyen felismerhetőek különleges hangulatukról. Derűs, fanyar, fájdalmas nosztalgia sugárzik belőlük, szövegei kimondva-kimondatlanul szinte mindig az elmúlás abszurditásáról és az idegenség variációiról szólnak. POGRÁNYI PÉTER KRITIKÁJA.
Ebben a szövegvilágban kitüntetett szerepe van az aprólékos megfigyeléseknek, az alapos és éles leírásoknak: főszereplővé lépnek elő a tájak, tárgyak, jelentéktelennek tűnő, de kulcsfontosságúvá váló részletek. Az elbeszélt történetek önmagukban érdektelenek maradnának anélkül a melankóliával átitatott látásmód nélkül, ami éppen ezekben a leírásokban ragadható meg leginkább. 
A Boldog árnyak tánca című kötet a 2009-ben Man Booker-díjjal, 2013-ban pedig Nobel-díjjal kitüntetett kanadai írónő Park Kiadónál futó sorozatának legújabb darabja, amely ugyanakkor a szerző első novellagyűjteményeként jelent meg 1968-ban, rögtön sikert aratva az olvasók körében. A kötet magyarul Rakovszky Zsuzsa szép fordításában jelent meg, és ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a bizonyos helyeken kifejezetten érzéki szépségű szöveg egységesen tudja tartani azt a finom lebegést, amit már a cím is megelőlegez.
A novellákat a sajátos, előre-hátra mozgó időkezelés mellett az is összefűzi, hogy a cselekmény helyett sokkal inkább a visszaemlékezésen, az emlékek és a sok esetben nem pontosan körvonalazott jelen viszonyán van a hangúly. Az emlékek hozzáférhetősége, a látszólag kéznél lévő emlékképek előhívásának problematikussága alapmotívum a kötetben. 
Az intim családi viszonyokba bepillantást nyújtó, többnyire két-három szereplő viszonyrendszerét bemutató szövegek drámaisága látszólagos felületességükből, laposságukból adódik. Ugyanis a mélyben megbúvó lelki folyamatok értelmezéséhez explicit magyarázatot többnyire nem kínálnak fel, azok a metaforikus prózanyelv “jeleinek” figyelmen kívül hagyásával akár láthatatlanok is maradhatnak. 
A különböző novellákban vissza-visszatérő mintázatként jelenik meg az idegenség, az elszigeteltség tapasztalata, aminek az ad hangsúlyt, hogy a szereplők alapvetően nem magányosak, sőt többnyire szorosan összetartó mikroközösségen belül, intenzív személyes kapcsoltaikban válnak idegenné, olykor önmaguk számára is. Az egyik legjobb novella nyitányában például a testvérek közötti kapcsolatra reflektál. “Bár kedélyesen bizonygatjuk, mennyire élvezzük ezt a hosszú és meghitt együttlétet, Maddy is, én is megkönnyebbülünk majd, ha vége lesz. […] Attól félek – alighanem mind a ketten attól félünk –, hogy amikor eljön a búcsú pillanata, hacsak nem intézzük el nagyon gyorsan a csókot és egymás vállának játékosan heves szorongatását, kénytelenek leszünk egy pillantást vetni a sivatagra, amely ott húzódik kettőnk között, és tudomásul venni, hogy nem egyszerűen közönyösek vagyunk egymás iránt, hanem a szívünk mélyén el is utasítjuk a másikat, ami pedig a múltat illeti, a közös múltunk, amiből pedig olyan nagy ügyet csinálunk, valójában egyáltalán nem is közös, mindketten féltékenyen őrizzük a magunk részét, és titokban azt gondoljuk, hogy a másikból idegen lett, akinek többé nincs joga ehhez a múlthoz.” (Az utrechti béke, 274.) Ez a szöveg bizonyos értelemben a szerkesztés csúcspontja, némileg össze is foglalja, a kötet többi írásánál explicitebben tematizálja a személyes viszonyok kiüresedését, az erre való rácsodálkozást és az efölött érzett csendes döbbenetet és belenyugvást. 
Ez az idegenség különböző formákban bukkan fel. Az első szövegben az elbeszélő gyerek édesapjával indul sétára. Az utcán, a házak előtt ülnek az emberek, ismerős nincs köztük. “Ezek a gyerekek saját jószántukból húzódnak el a többiektől, kettesével vagy egymagukban kis szigeteket alkotnak a súlyos lombú fák alatt, és ugyanolyan, magányosan is űzhető játékokkal szórakoznak, mint én szoktam, kavicsokat szúrnak le a sárba, vagy bottal rajzolgatnak a porba.” (A Walkerék embere, 6.) A hófehér házak című novellában a közösségen belül már perifériára szorult, praktikus okokból kiközösített Mrs. Fullertonnal rokonszenvező, vagy legalábbis az időseket és a hagyományt tiszteletben tartó fiatalasszony, Mary szembefordul a feltörekvő, ambiciózus és követelőző lakóközösséggel, és ezáltal önmagát is diszkvalifikálja az “elit” társaságból. A váratlan fejlemény szimbolikus szinten is tükröződik: “Mary kilépett a házból, és elindult Dannyvel az utcán. Látta, hogy a függönyöket mindenütt behúzták a nappalik ablakán, virág- és levélzuhatagok meg mértani formák zárták ki a szobákból az éjszakát.” (A hófehér házak, 46.) 
Érdekes, önreflektív csavar Az iroda című novella, amelyben az írói szerep, az írói munka konfliktusai is megjelennek. Az elbeszélő egy írónő, aki irodát bérel, hogy nyugodtan dolgozhasson, de a paranoiás tulajdonos végül pokollá teszi az életét. A kötetben csak erre a szövegre jellemző a játékos, ironikus stílus: nem csak emiatt, de az írói szerep tematizálása miatt is kakukktojás ez az írás. 
Figyelemre méltó, hogy az első két idézetben milyen toposzokat használ a szöveg. A sivatag és a sziget metaforájának erejét növeli, hogy ezek a szövegek igazán táj- és térközpontúak: a Huron-tó partjának vidéke, a Jubilee-nek és Tuppertownnak nevezett városok (amelyekben Alice Munro voltaképpen saját szülővárosát írta meg) olyan közegként jelennek meg, ami néha szinte előtérbe tolakszik. Itt-ott megfordul a viszony: a tájelemek metaforizálásával jellemzett kapcsolatok mellett a másik oldalon ott vannak azok a tájleírások, amelyek nem csak az atmoszférateremtésben erősek, de pszichológiai elemzésként is olvashatók. A táj látszólag tárgyilagos leírása valójában ítélet a benne élő emberek életéről. Például: “A város kövezetlen, széles, homokos utcákból és kopár udvarokból állt. Csak a legigénytelenebb növények, például a sárga és a vörös sarkantyúvirág meg a barna, összepöndörödött levelű orgonabokrok éltek meg abban a repedezett földben. A házak távol álltak egymástól, mindegyiknek megvolt a maga szivattyús kútja meg fészere, és a zöldre, szürkére vagy sárgára mázolt fa árnyékszék is ott állt a ház mögött. […] A főút mentén nem voltak fák, csak foltokban a raktárépületek között magas fű, pitypang és bogáncs.” (Kösz a fuvart!, 73.) Ebből a részletből is kiolvashatóak a magányra utaló jelek, ez pedig vizuálisan is passzol a novellához, ami két fiatal pár céltalan és üres estéjét követi végig. Megjegyzendő, hogy ezek a tájleíró passzusok mindig komorak, esetenként kifejezetten szorongó hangulatot idéznek: vidámságot, derűt sugárzó tájleírást a kötetben nem találtunk.  
Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy a cím mégis miként értelmezhető, hiszen ha egyáltalán vannak itt táncoló árnyak, azok semmiképpen sem boldogok. Nos, a cím valójában Christoph Willibald Gluck Orpheusz és Eurüdiké című operájának részletére utal, a Boldog lelkek táncára, amely mintegy a kötet záró akkordjaként hangzik fel, katartikus hatást keltve. Miss Marsalles évente megszervezett összejövetelén tanítványai adnak hangversenyt: a parti megszervezésére egyre inkább képtelen, a szokásokhoz és a látszat fenntartásához mégis foggal-körömmel ragaszkodó vénkisasszony szánalmat kelt, de végül a zene ereje mégiscsak pozitív kicsengést ad a novellának, és ha nagyon akarom, a novelláskötetnek is.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek