A Kitekintő szekció idén öt alkotást foglalt magába, gyakorlatilag viszont végül háromért érte meg Miskolcra zarándokolni. A Szerelem már fut a honi mozikban, a Mélyütés októberben érkezik, így legfeljebb egy premier előtti vetítéssel ért fel a megtekintésük, a többit viszont egyelőre hiába keressük a filmszínházak műsorában, és ha a fesztiválnak köszönhetően sem jutnak el a hazai forgalmazásba, akkor nem kizárt, hogy utoljára láthattuk ezeket nagy vásznon.
A Gyalogáldozat életrajzi film a sakkvilágbajnok Bobby Fischer pályájáról. Hogy mi lehet még érdekes egy ilyen filmben, ami már a sokadik a körülrajongott géniuszok életéről szóló biopicek sorában? Fischer egyértelműen ösztönös zseni e műben, aki még életében megkapja a neki kijáró világhírnevet, a trükk viszont ezúttal az, hogy a film nem csak hiteles történelmi-életrajzi dráma, hanem paranoid thriller is egyben, sőt annak is egyszerre politikai és pszichológiai. A zsenit egy hajszál választja el az őrülttől, tartja a mondás, ami e mozi tézise is lehetne. Így persze kevés újat mondana, viszont thrillerként olajozottan működik, és teret enged a főszerepet játszó Tobey Maguire-nek, aki élete talán legfontosabb és legjobb alakítását nyújtja.
E filmben Fischer zsenialitásának bőven vannak mellékhatásai. Az nem meglepő, hogy születésétől egy neurotikus csodagyerek, a gondok ott kezdődnek, amikor beleszeret a sakkba. Már gyerekként rácsavarodik a játékra, és aztán olyannyira beleássa magát, hogy semmi mást nem enged be a világába, így meglehetősen ingerszegény, egysíkú környezetben nő fel. Bár a sakk legfeljebb szellemi sport, e film a sportdrámákkal ellentétben szokatlanul kritikusan ábrázolja témáját. Fischer mentális egészségéért mentora már a kezdetektől aggódik, mivel az a sakkozó, akiben legutóbb ilyen tehetséget és ambíciót látott, megőrült és öngyilkosságot követett el. Idővel Fischeren is elhatalmasodik a paranoia, sőt már-már a skizofrénia is, és mint a filmben kiderül, ezt nemezise, Szpasszkij sem úszta meg.
 Jelenet a filmből |
Noha a közvélekedéssel egybecsengő premisszát igazol, e film annyiban igenis tud újat mondani, hogy megmagyarázza a valódi Fischer viselt dolgait. A sakkmester fénykorában is hírhedten szeszélyesnek számított, de később már egyenesen hagymázas antiszemita nyilatkozatokat tett, miközben zsidó családban nőtt fel. E film tanúsága szerint az összeesküvés-elméletekkel kapcsolatos rögeszméi a paranoiájával magyarázhatóak, ahogy fanatikus szovjet-, majd Amerika-ellenessége is. Tekintélyelvű pillanatainkban hajlamosak lehetünk bármit elhinni, amit egy szakmájában elismert értelmiségi mond, de csak amíg nem látjuk, ahogy e filmben Fischer szó szerint minden idejét a sakkra áldozza, nem tájékozódik, nincs magánélete, így elmarad számára mindenféle felnőtté válás és szellemi érés.
Fischer egy vérbeli antihős a filmben: arrogáns, kontrollálhatatlan, önző, infantilis. Viszont mégis éppúgy aggódunk érte és szurkolunk neki, mint a filmbeli jóakarói, hiszen ő a körülmények terméke. A hidegháború kellős közepébe született, ami olaj lehetett a tűzre számára, hisz olykor még oka is volt az üldözési mániájának (gyermekkorában családját például kommunista nézetekkel gyanúsították és megfigyelték). Királynak hihette magát, de csak egy gyalog volt a két világhatalom ideológiai harcában: a pattanásig feszült korhangulat okán válhatott ilyen befolyású sztárrá egyszerű, sőt együgyű sakkozóként. A film elsősorban az évszázad sakkmeccsének kikiáltott 1972-es világbajnokságra koncentrál: Edward Zwick rendezésében viszont Fischer és Szpasszkij nem egymással, hanem saját neurózisaival, téveszméivel és a rá nehezedő nyomással csap össze.
A Mr. Holmes hőse ugyancsak egy fenomén a szakmájában, akinek szintén szellemi egészségének romlásával kell megküzdenie. Az agg Sherlock (Ian McKellen jutalomjátéka) rég nyugdíjba vonult, de szeretné azzal zárni kalandos életét, hogy befejezi utolsó, megoldatlanul maradt bűnügyét, amihez viszont először nem ártana emlékeznie rá. Saját elméjében, múltjában kell tehát nyomoznia, e bonyodalom pedig a pszichothriller és a detektívtörténet pazar kombinációját hozza magával. Mindeközben a darab egyszerre egzisztencialista és komikus, ami elsősorban a főhős hajlott korából fakad. A néző ugyanúgy össze van zárva a hanyatló elméjű főhőssel, mint a Gyalogáldozat esetében, és bár mindkettőbe bőven jutott humor, mindez itt inkább szórakoztató, mint felkavaró élmény.
E film ugyanis posztmodern iróniával fűszerezett felelevenítése a klasszikus Holmes-történeteknek. Conan Doyle hőse ezúttal földhözragadt kisember, nem pedig az a látnok, akinek megszoktuk: se pipája, se kalapja, ez az imázs csak Watson álnéven írt, a valóságot kiszínező ponyvaregényei nyomán terjedt el róla. A film egyetlen hátulütője pedig épp az, hogy az ötletes történetért főleg Mitch Cullin regényíró érdemel dicséretet. Kétségtelen viszont, hogy könyve a lehető legtapasztaltabb kezekben volt Bill Condon direktornál és McKellennél, akik készítettek már közösen filmet a korai Hollywood egy különc rendezőzsenije, James Whale élete alkonyáról is (Gods and Monsters).
A Kábszer hősei szintén hóbortos agytrösztök: a film három színesbőrű kockáról szól, akik egy rossz környéken próbálnak stréber létükre túlélni, sőt továbbtanulni. Egy thrillerbe illő bonyodalom miatt viszont fel kell csapniuk drogdílernek. Az eredmény eredeti ötvözete a geek komédiáknak és az afro-amerikai miliőben játszódó bűndrámáknak. Rick Famuyiwa direktor „így jöttem” filmként is értelmezhető munkája frissebb és fiatalosabb, mint a legtöbb debütálás (akár az idei CineFest erős versenyprogramjából), ami köszönhető a tehetséges kezdőkből álló színészgárdának és a fülbemászó kísérőzenének is. És mindezt kis büdzséből, sztárok nélkül sikerült összehozni.
E három film egyaránt műfajok ravasz kevercse, és ekként illenek komplikált, markáns, szokatlan főhőseikhez is. Ami a legszélesebb körű moziforgalmazásba talán nem juttatja el ezeket, nem hoz garantált kasszasikert, de ezúttal egyszerre újszerű és olajozottan működő munkákat eredményezett.