Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

REPÜL A PÉNZ

Bűn és bűnhődés / Forte Társulat, Szkéné Színház
2015. szept. 17.
Dosztojevszkij nagyregényének komplexitását lehetetlen és szükségtelen vállalkozás a színpadon visszaadni. Horváth Csaba előadás-monstrumában éppen ezért próbálkozik vele – sikerrel. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Hogy a színház nem az irodalom szolgálóleánya, vagyis hogy minőségében, anyagában más és több az írott szó élőben történő elmondásánál, azt legalább egy évszázada megtanultuk már. Azt is jól tudjuk, hogy bármely szépirodalmi mű színpadi adaptációja esetén az előzményül szolgáló könyv környékén keresgélni az előadás lehetséges értelmezéseit illetően majdnem biztosan fölösleges. Különösen igaz ez olyan előadásokra, amelyeknél többszörös „médiumváltás” történik, vagyis az epikus alapanyag nem egyszerűen (bármit is jelentsen itt az „egyszerű”) dramatikus formát ölt, de a színházi hatáskeltés további lehetséges eszközeinek pregnáns használata (például mozgás, zene, videó, stb.) révén új csatornákon keresztül támadja a néző érzékeit.
Blaskó Borbála, Krisztik Csaba, Pallag Márton és Nagy Norbert
Blaskó Borbála, Krisztik Csaba, Pallag Márton és Nagy Norbert
Jellemzően ilyenek a mai magyar színházban Horváth Csaba bemutatói, melyeket élénk figyelemmel és változatos színvonalon követ a hazai kritikai recepció. A fizikai színház elnevezésű, egyszerre behatárolhatatlan és végtelenül szűk skatulyától mostanra megszabadulni látszanak a kritikusok: lassan mintha elfogadnánk, hogy amit Horváth csinál, az „csak” színház. Ideális esetben olyan hatékony kommunikációs forma, amiben a jól ismert és kevésbé megszokott színpadi eszközök egységgé szervesülnek, egyensúlyba kerülnek egymással. Izgalmas kaland nézőnek és értelmezőnek egyaránt követni ennek a markánsan egyedi alkotói pályának a mostanság kissé túl sűrűn egymásra következő állomásait: a látszólag egységes úton feltételezésem szerint valójában egy folyton elégedetlen, útitársait és önmagát is vakmerő kihívások elé állító művész a kalauzunk.
A Szkéné Színházban június elején bemutatott Bűn és bűnhődésre könnyű volna a mozifilmeknél megszokott címkét ráragasztani: „csak rajongóknak”. A nagy füzet új nézőrétegeket sikerrel megszólító, egyszerre csillogó és fájdalmas bravúrja után, az Irtás jóval visszafogottabb, de mégis szépségesen rideg világának létrehozását követően Horváth Csaba és a Forte Társulat tovább bontotta, vagy ha úgy tetszik, korszerűsítette azt az épületet, aminek az alapjait is ők fektették le néhány éve. A Bűn és bűnhődést lefegyverző visszafogottsága, keresetlen minimalizmusa az évad (megkockáztatom: az elmúlt évadok) kivételes, jelentékeny eseményei közé sorolja. 
Az előadás legfőbb erényének azt tartom, hogy úgy képes hiányérzet nélkül színházra „fordítani” Dosztojevszkij kilátástalan, enciklopédikus igényű kor- és kórképét, hogy avval párhuzamosan a szemünk előtt születik meg Horváth saját, megejtően személyes olvasata a regényről. A rendező és Garai Judit jegyezte szövegváltozat a lehetetlent kísérti: gyakorlatilag pontosan végigköveti az epikus mű jeleneteit, az összes fontos és kevésbé lényeges szereplőt felvonultatja a színen, miközben már az első jelenetben egyértelműen kijelöli, hogy mi az, ami a legjobban érdekli. 
Jelenetkép
Jelenetkép
A mocskos bérházak, a sötét társbérletek, a lepusztult egérlyukak émelyítő szagú világa a pénz, vagy inkább annak a hiánya körül forog. A nyomorúság, a pénztelenség, az ebből eredő és általában generációról generációra öröklődő kiszolgáltatottság és alárendeltség, meg mindennek az ellenkezője, vagyis a megfelelő anyagi javak birtokában megszülető azonnali, nem ritkán kíméletlen megoldások működési mechanizmusa foglalkoztatja most a rendezőt. A pénz vezérmotívum, világmagyarázó elv, komplex jelkép lesz az előadásban. A pénz tesz emberré, vagy éppenséggel megfoszt emberi méltóságodtól, a pénz birtoklása szeszélyes rend szerint emel fel vagy sújt porba. Itt minden szereplő a pénzhez való viszonyon keresztül mérettetik meg – és többnyire találtatik könnyűnek. Horváth annál jóval nagyobb formátumú színpadi gondolkodó, hogy az „és ez még ma is így van” olcsó tanulságára futtassa ki mondanivalóját: az univerzálisban ettől azonban még ki-ki könnyen rátalálhat az egyedire.
Az előadást látva valószínűtlen érzés keríti hatalmába a nézőt: mintha nem csupán értenénk a karakterek motivációit vagy belelátnánk a fejükbe, hanem egyenesen az ő tekintetükkel pásztáznánk az őket/minket körülvevő világot. Raszkolnyikov belső monológjait, rögeszmés tépelődéseit kihangosítva halljuk, a kulcsszereplőkkel – és Dosztojevszkijnél mindenki az, még ha esetleg százoldalakkal később jövünk is rá, hogy kinek mi a valódi szerepe – történő véletlenszerű találkozásokat, az elejtett félmondatokat gyilkosságról, pénzről, a kivételes ember fogalmáról vele együtt halljuk és éljük át. Mintha mi is kapnánk egy lehetőséget arra, hogy végigjárjuk a főhős kálváriáját, és magunk döntsünk arról, melyik útelágazásnál merre fordulunk. Raszkolnyikov azonban kötött pályán halad előre: gondolatai, álmai, képzelgései mind egy irányba húzzák. 
Földeáki Nóra, Fehér László
Földeáki Nóra, Fehér László
Látszólag ez nem más, mint az öregasszonynak és a húgának, Lizavetának a meggyilkolása, azonban Horváth kiváló érzékkel az egyik legrövidebb, lírai szépségű epizódot szenteli az esetnek: a szolid, célirányos felvezetés után maga az akció néhány másodperc műve, a következmények és az azokról való elmélkedés viszont hosszú-hosszú időt vesz igénybe – valahogy úgy, mint a valóságban. Raszkolnyikovot nem a megölni parancsa irányítja, sokkal inkább a megélni, átélni, túlélni imperatívusza mozgatja. Abban, hogy a brutális gyilkosság röviden szólva szépséges lesz, oroszlánrész jut Ökrös Csaba szlávos rituálékat idéző, tömjénszagú, dús kóruszenéjének, ami az előadásban dramaturgiai csúcspontokon csendül fel élőben. Kevés a zene is (a szöveghez képest), mégis mindig jókor, jó helyen és jól szólal meg (különösen emlékezetes a halott Marmeladovot elsirató Katyerina Ivanovna „sikolyáriája” a halotti toron). 
Az a következetesen mértéktartó rendezői viselkedés, ahogyan az egész történetet elmeséli Horváth, a kevésbé türelmes nézőt lankaszthatja vagy dühítheti, miközben ha megnyugszunk, vagyis elfogadjuk, hogy ez egy ilyen este lesz, érdemes odafigyelni az összetevők és adagolásuk arányaira. Látszólag teljesen üres a tér, látszólag egyetlen kellék nélkül játszanak a szereplők, akik látszólag nem tesznek mást, csupán beszélnek, beszélnek, beszélnek. Pallós Nelli üres színpada valójában dinamikusan változó, szünet nélkül alakuló, szinte élőlényként pulzáló tér (amiben persze Payer Ferenc fényei is kiveszik a részüket): vastagon összeragasztott szürke polifoamok fedik a színpadot teljes szélességben és mélységben. 
És ki hitte volna, hogy ennyi mindenre jó egy vaskos köteg polifoam! Amellett, hogy az akrobatikus ugrásokat, vetődéseket tompítja és felfogja, bátran beletekerheti magát a világ elől bezárkózó ember (már-már kafkai képet megidézve). Girbe-gurba falak, ferde átjárók, ablaktalan zugok épülhetnek a szivacsokból, el lehet temetkezni alattuk, és fejest is lehet ugrani beléjük úgy, hogy nyom nélkül eltűnjön bennük és köztük az ember. Máskor lépcsősor épül a szürke, engedelmes anyagból, vagy ha éppenséggel fogy a levegő egy szereplő körül, azzal párhuzamosan szó szerint kicsúszik a (polifoam)talaj a lába alól. Az erős nyitó kép meghatározó zaja, a meztelen talpaknak a talajt fémes-éles hangzással megszólaltató repetitív hanghatása metronómként köszön vissza később is. A szürke-fekete térből geometrikus mintáikkal és korszerűtlen anyagaikkal kivilágítanak, ugyanakkor mégis harmonikusan olvadnak bele Benedek Mari oroszos és/vagy retró jelmezei. 
Jelenet az előadásból. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Jelenet az előadásból. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Horváth Csaba a legnagyobb terhet színészeire rakja. Öröm látni, hogy immár a harmadik, a keze alól kikerült generáció bontogatja szárnyait színpadán, de ennél is fontosabb az, hogy hibátlan formai és tartalmi, azaz testi és gondolati egységben működnek a játszói. A tizenkét szereplő legalább kétszer annyi szerepet játszik, s az okos dramaturgiának is köszönhető, hogy a szerepkettőzések végig értelmesek és jelentésesek, ugyanakkor szándékosan nem mindig fejthetőek meg és érthetőek elsőre: Raszkolnyikov fejének belsejében járunk, hagymázas lázálmaiban arcok és testek keverednek egymással, miért is ne történhetne meg mindez a színpadon (és a néző fejében) is.
Pallag Márton Raszkolnyikovja a XIX. századi orosz irodalomból ismerős csalódott, ifjú értelmiségi maga, aki végig bírja szusszal és koncentrációval: egyszerre akarja megérteni és megváltoztatni a világot, az azonban hatalmasabb és erősebb nála. Hay Anna evangéliumi Szonyája csöndben, szeretetteljes, megbocsátó figyelemmel vizsgálja ezt a különös, a ráerőltetett keretek alól folyton kitörni akaró embert. A többiek szinte mind több szerepet is magukra húznak, számomra a legizgalmasabbak az újabb és újabb anyaszerepekben feltűnő Földeáki Nóra egyszer szívettépően fájdalmas, máskor a nyomortól bomlott elméjű, itt céltudatosan cinikus, ott végletekig kiszolgáltatott nőalakjai. Kádas József a vizsgálóbíró Porfirijből alamuszi, okos, a gyilkos diákhoz hasonlóan a mocsárszerű közegből kiemelkedő figurát farag. Andrássy Máté kiismerhetetlen, tenyérbe mászó Szvidrigaljov, Krisztik Csaba reménytelenül romlott Luzsin, Blaskó Borbála groteszk német háziasszony és minden lében kanál szolgáló, Zsigmond Emőke bájos, az őt máris kínzó világra tágra nyílt szemekkel csodálkozó Dunya, Fehér László kísértetként vissza-visszajáró, újabb alakváltozásokon áteső Marmeladov, Nagy Norbert okoskodó és fárasztó Razumihin, Horkay Barnabás meg Hegymegi Máté a sötét sikátorok hol félelmetes, hol nevetséges hangjaiként jelennek meg. 
Nem, nem könnyű szeretni ezt az előadást, a már a bemutató idején szent rettenettel emlegetett négyórás időtartam a klipkorszakban majdhogynem értelmezhetetlen, a hömpölygő szövegtengert befogadni, megérteni, felfogni, raktározni, az előadás belső szerkezetét meg- és kiismerni egy nézésre szinte lehetetlenség. Az előadás türelmet, figyelmet és fegyelmet követel a nézőtől, aki jó esetben végül is rájön-rájöhet, hogy az ördög a részletekben rejlett.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek