Tasnádi István: Közellenség / a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadása a Thália Színházban
2015.09.21.

Tasnádi István Közellenségét 1999-ben a Kamrában mutatták be. Ezt a szabadkai előadás követte 2000-ben, majd tizenegy év szünet után a váradi, nem sokkal később aztán a Magyar Színház társulata adta elő. Az egerszegiek idén tavasszal vitték színre a „Zenés uszítást Heinrich von Kleist elbeszélése nyomán”. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

Kleist novellájában az önös érdekeit védő hatalommal szembeszálló Kohlhaas története színtiszta dráma – elkeserítően időszerű, illetve úgy tűnik, dermesztően időtlen. Tasnádi István ezt a történetet dolgozta fel, a drámát merészen gyengítve, amint játékos kedvvel (mondanom sem kell, ez nem valami idétlenkedés, éppen ellenkezőleg: próbára teszi a színház valódi erejét és az alaptörténetet azzal, ahogy teatralizálja) narrációs perspektívát vált, és Kohlhaas áldozatul esett két lovával mondatja el a lókereskedő tragédiáját. 

Barsi Márton, Madák Zsuzsa
Barsi Márton, Madák Zsuzsa
Tasnádi mindenekelőtt azzal játszik, hogy bár a Csődört és a Kancát tetteti főszereplőknek, valójában Kohlhaast tartja meg annak, hiszen ez végső soron az ő története, és Tasnádi is ezt akarja elmondani, ezért ez az írói beavatkozása inkább bizonytalannak tetszik, ami a drámát illeti, semmint jól eltaláltnak. Merőben másféle átirat ez, mint például a Rosencrantz és Guildenstern halott, amelyben Stoppard tényleges főszereplőknek teszi meg Hamlet történetének mellékszereplőit, és nem azt akarja maradéktalanul elmondani egy új perspektívából – valamelyest kommentálja azonban. Persze mindez csak okoskodás (egy rokonszenves vidéki társulat előzetes védelmére) azon gondolkodva, miért nagyon nehéz jó előadást csinálni ebből az alapanyagból, annak ellenére, hogy a szöveg vérbeli színházi pillanatokat kínál, miközben nyilvánvalóan hordozza azt a kohlhaasi tartalmat, amihez az indíttatás a levegőben van.

Az előadást sajátos módon tagadhatatlanul rosszkor láttam, mert még mindig erősen él bennem a szegedi THEALTER-en bemutatott Kohlhaas (kritikánkat ld. itt – a szerk.), amely az eredeti perspektívának sűrű dramatikus anyagát vitte színre, rendkívül virulensen.

A Sztarenki Pál rendezte egerszegi előadás kiemelte Tasnádi darabjának varieté jellegét – nem tudom, milyen lett volna, ha esetleg egy újabb változat fel meri ezt erősíteni, lemondva Kohlhaas történetének teljességéről, úgy tetszett a látott előadásból, hogy az sokkal jobban a társulat kezére állt volna. A legjobb pillanatok ugyanis kétségkívül a tánccal, zenekari kísérettel előadott dalok voltak. Ráadásul Madák Zsuzsa Kancája és Barsi Márton Csődöre párosként ezekben a varieté-számokban dolgozott együtt leginkább zökkenőmentesen. A fülbemászó színházi zenében (a zenekart Máriás Zsolt vezette) az időnként hallható csörömpölés a gyengém, ez tényleg melegséggel töltött el. A szellemesen változatos, finoman stilizált mozgás harmonikus, látványos volt, a nem éppen könnyű koreográfiákat (Gergye Krisztián munkája) szépen hozták a színészek. 

Farkas Ignác
Farkas Ignác
Egyébként, amikor a történetet húzták előre, kevésbé. A páros bár folyton vitában volt egymással – lévén Kohlhaas életének mozzanatait ellentétesen kommentálták –, a betétszámokon kívül különböző intenzitással vettek részt a játékban: Madák Zsuzsa végig nagyon energikusan, erőteljesen játszott, szinte egyedül hajtotta előre az előadást, Barsi Márton hozzá képest sokkal inkább differenciált, reflektívebb figurát épített Csődörként. Nyilván csábító lovakat játszva toppantani és lószerűen vállat rázogatni, de a szöveg ezt világossá teszi, így felesleges, mert semmit nem ad az előadáshoz. 

Az előadásban máshol is előfordult, hogy eljátszották azokat a mozdulatokat, ami elhangzott – ez bosszantóan didaktikusnak tűnt. Ehhez hasonlóan problematikus volt, hogy zenei effekttel húzták alá azokat a kiemelt drámai pillanatokat, amikor az adott szereplő – ez leginkább a Farkas Ignác játszotta Kohlhaas volt – elhallgatva mutatta meg, hogyan éli át a tragédiát. Ezzel többször is agyoncsapták a színészi munkát: Farkas Ignác ugyanis képes lett volna megjeleníteni a belső kínt, ám így megeffektezve ennek a lehetőségét elvette tőle a rendező.

És essünk túl az effektek további ekézésén is: nem számoltam, hányszor csattintott karikás ostorral Kiss Ernő Várnagya, de az biztos, hogy többször a kelleténél. Tudom, lovak, ostor, lótenyésztők kézikönyve, de mindez csak körítés, felszín, tudjuk, nem ez a tartalom – az Kohlhaas drámája, illetve annak kommentárja, amit a darab során Tasnádi nem egyszer hosszan félretesz, különben nyilván elviselhetetlenül nehézkessé válna a szöveg. Így viszont sokszor csak mélázik a színen a ló-páros.

Az előadás külsőségek felé elcsúszását ezen kívül Kohlhaas érthetetlenül erőtlen, fáradtan blazírt alakja is megsegíti: Farkas Ignác leginkább ébredés után kóválygó blues zenészre emlékeztet, igaz, ebből az állapotból felesége halála után kivágja magát, amikor intenzíven fát hasogat (ezt követte a Csődört játszó színész nyílt színi söprögetése – teljességgel értelmezhetetlenül –, amit a Kancát játszó színésznő jótékony mosolygással figyelt, miközben praktikusan valóban el kellett távolítani a szétugrált fadarabokat). Nagyon lehet szeretni, ha egy előadás, egy színész új igazságot, új olvasatot talál egy szerephez, így elfogultan figyelem Farkas Ignácot, akiről tudom, milyen erőteljes, igényes színész. Persze egyáltalán nincs könnyű dolga, mert az eredeti novellához képest, amelyben szinte végig az ő figurájának története vezeti a drámát, itt mozaikosan látunk a sztoriból egyet, s mást: ráadásul időnként előfordulnak a szövegben zavaró aránytalanságok, amelyeket nehéz jól megoldani. 

Kátai Kinga, Kanda Pál
Kátai Kinga, Kanda Pál
Ilyen volt például a Kanda Pál alakította Herse történetének akadályoztatott értése, ami rém hosszadalmas és ügyetlen volt a nemsokára következő drámai mozzanathoz képest, amelyben a rendkívül öntudatos Kohlhaast felesége két mondattal rávette arra, hogy nő létére ő intézze férje ügyét a fejedelemnél, pedig semmi fajsúlyos nem történt Kátai Kinga Lisbethje és Kohlhaas között, ami megmagyarázta volna ezt.

Tasnádi drámájának sajátossága Kleistével szemben a teljes illúziótlanság – ahogy Kleist hatalmasaiban még van némi ranghoz méltó formális tisztesség, vagy valamiféle igazságosságra való törekvés, Tasnádi ellenfiguráiban nincs ilyen. Ez a másik, amiért gyengébb a színdarab drámai ereje: ha nincs a hősünknek méltó ellenfele, netán egy másik igazság, akkor legfeljebb nagyobb a keserv, de kisebb a dráma. Ezért is érthető a fent emlegetett színészi széttartás, pláne Kohlhaas figurájának eldöntetlensége.

Ami pedig a drámai ellenfeleket illette: Vencel mellett Hinz és Kunz fehér spa-köntösben ugrabugráltak, megjelenítve a mindenkori aranyifjúságot (néha már közel olyanok a remek zenei betétek miatt, mint valami Pixi és Mixi – a történetből persze világosan kiderül, ők a rendszer megtestesítői). Velük együtt gurítható, körbedeszkázott jakuzzi (?), sőt golf is került a színpadra – vajon mit jelenthetett ehhez képest a sokszor majdnem üres térben középen levő tuskó? A szereplők előírásos, illetve játékhoz igazított jelmezei (Cselényi Nóra munkája) tudták a látványban megvalósítani az előadás érthető szándéka szerint az akkor és most finoman lebegtetett átmeneteit.
 
Barsi Márton. Fotók: Umberto Pezzetta. Forrás: Hevesi Sándor Színház
Barsi Márton. Fotók: Umberto Pezzetta. Forrás: Hevesi Sándor Színház
Tasnádi szövege engedi, hogy Kohlhaas halála szinte esetleges legyen, így is történt: egyszer csak meghalt. A pallosnak mondott guillotine nem vágta szét a lókereskedőt szimbolizáló almát – ami egyszerűen marháskodásnak hatott, semmint ambivalens tragédiának. A szét nem vágást persze Tasnádi írta, amihez a társulat nem talált megfejtést, így eljátszották szó szerint. A lovak halálát azonban nyomatékosították (amit már nem Tasnádi írt), ráadásul a lovakat játszó színészek néhány mozzanat kivételével a második felvonást szinte észrevétlenül kibekkelték a háttérben, ezért mindez csak értelmi szinten működött, hiába volt a brutálisan hatásos vetített filmrészlet (Huszárik Zoltán Elégiájának kibírhatatlan pillanatai úgy vertek fejbe, hogy alig tértem magamhoz), ez tökéletesen az előadáson kívül maradt, hiszen teljesen más mértékegységben volt. Arra gondoltam a filmrészlet okozta sokkhatás alatt: jól érezték az előadás alkotói, hogy a dráma így pihekönnyűvé lett, amit egy huszárvágással igyekeztek helyretenni.

Bár rengeteg igyekezetet, tisztességes munkát láttam, de ezek annyira széttartottak, hogy arra nem jöttem rá, mi érdekelhette az előadás alkotóit Tasnádi Közellenségében.
 
Szerző: Proics Lilla