Revizor: A kategória három jelöltje a Faust, a Vitéz Mihály és az Oresztész teljesen másfajta ízlésvilágot képvisel. Ha te lennél a másik, a kritikusi oldalon, akkor mi alapján jelölnél?
Benedek Mari: Nehéz válaszolni, mert a Faustot láttam, a Vitéz Mihályról csak olvastam és szeretném megnézni. A Faustban tetszik Ágh Marci munkája, főleg a díszletet érzem nagyon erősnek. De ez a kérdés nem csak ezért nehéz, hanem azért is, mert nem látom a magam munkáját kívülről. Azt tudom, hogy mit akarok megjeleníteni egy-egy darab jelmezvilágában, és azt is, hogy mit akartam az Oresztészben megfogalmazni. Egy előadás vizuális megjelenése, és ezen belül a jelmez, direkt módon mutatja meg az előadás térbeli, időbeli jelentéstartalmát és azt, hogy egy-egy szereplőt és a kapcsolódó viszonyrendszert hogyan fogalmazzuk meg a magunk számára. Horváth Csaba fizikai színházat csinál, ahol fontos a test, az izmok, egyáltalán a mozgás megjelenítése. Persze, jelmeztervező vagyok, érdekelnek a ruhák, de leginkább az ember izgat a maga szépségével, hibáival, esendőségével, hétköznapiságával, férfiasságával, nőiességével, és a ruha kihangsúlyozza mindezt.
R: Horváth Csabának amúgy sem lehet egyszerű jelmezt tervezni. Amikor nem a saját társulatával dolgozik, kőszínházban rendez különböző mozgáskultúrával rendelkező színészekkel, nyilván máshogyan fogalmaz. Ez látszik-e a jelmezben? Másképp tervezed-e a szinte akrobatikus mozgást végző színész ruháját, mint a kevésbé mozgásból építkezőét?
 Benedek Mari |
BM: Természetesen figyelembe veszem a színészek különbözőségét, adottságait, a mozgásigényt, azt hogy kit, mennyire lehet vetkőztetni, megmutatni… Az Oresztészben számomra adott volt Khell Zsolt díszlete, ami egy letisztult rozsdás tér volt falmászási lehetőségekkel. Úgy éreztem, meg kell teremtenem egyfajta vizuális feszültséget a darab, a díszlet és a ruha között.
R: Egy rendező mennyire szól bele a jelmeztervezésbe, például Horváth Csaba?
BM: Ez mindig egy kommunikáció. Beszélgetünk róla és az egymást inspiráló találkozásokból egyszerre csak megszületik egy kép, aztán a tervek, ruhák.
R: Arra emlékszel, hogy az Oresztészben mi volt az első gondolatod, ami megfogalmazódott?
BM: Bármilyen a téma, a jelenből nézem a dolgokat, mindig azon gondolkodom, mit jelent ez nekem ma, és ez nyilván meghatároz egyfajta látásmódot. Az Oresztészben is így volt, azt kerestem, mit jelent mindez 2014-ben, hogy hat rám a történet, mi lehet a szereplők igazsága. Azt tudtam, hogy Apollón meztelen lesz, mint egy görög márványszobor, Szép Helénát pedig úgy kell megcsinálnom, hogy érzéki, gyönyörű, vágykeltő legyen, és mindehhez képest mit jelent nekem ma egy király, mit jelentenek az argoszi asszonyok. Mint amikor az ember betéved egy bérházba, és látja kijönni a szomszédokat…
R: Akkor ezekben a jelmezekben értékítélet is van, nemcsak vizualitás? Ha már említetted a Gazsó György játszotta Menelaosz figuráját.
BM: Ha körülnézek, mondjuk, a ma Európájában, öltönyös királyokat látok, és azt gondolom, nekem az a dolgom, hogy a ma nyelvén fogalmazzak, és igen, talán van benne valamennyi értékítélet, vélemény is.
R: Az elmúlt időszakban nagyon sokat változott a színház és a vizualitása is. Ezt ti is érzékelitek belülről, vagy van egy természetes, valahonnan valahova vezető út?
BM: Persze, szerencsére van változás és fejlődés a színházi vizualitásban, és vannak irányzatok, divatok. Rendezői, tervezői hozzáállástól, ízléstől függ, ki hogyan szeretné megfogalmazni az előadásait. Engem érdekel, mi történik a világban a színház, a film, a képzőművészet és a valós élet tekintetében is. Azt vettem észre magamon, hogy például a Mezzo csatornán szeretek operát nézni, de azonnal átkapcsolok, ha valami porosan muzeális, kosztümös előadást látok. Úgy látszik, tényleg nagyon erős bennem a vágy, hogy azt a vizualitást lássam, ami a mában vesz körül. A színháznak a jelenről kell szólnia, erre kell reagálnia.
R: Nagyon erős egyéniségű rendezőkkel dolgozol: Zsótér Sándor, Kovalik Balázs, Horváth Csaba, Pintér Béla, Valló Péter, Marton László. Mennyire kell másfajta mentalitás hozzájuk?
 Jelenet az Oresztész című előadásból. Fotó: Puskel Zsolt |
BM: Nem kell másfajta mentalitás, nem is tudok másféleképpen gondolkodni. Rajongásig szeretek velük dolgozni, és nem gondolom, hogy különböző módon közelítenék bármelyikükhöz.
R: A díszlet- és jelmeztervező neve általában a kritika vége felé egy-egy mondatban szokott megjelenni…
BM: Vagy még egy mondatban sem. Nagyon rosszul esik, hogy vagy észrevétlen marad a munkám/munkánk, vagy ha éppen megemlítődik, igazából az is egy félmondat. Sértve is érezhetném magam, hogy ennyire mindegy, mit gondol az ember, mi a hozzáállása. Pedig én fontosnak tartom az igazi elemző kritikát. Nagyon ritka az a kritikus, aki a jelmezekkel is képes azonos intenzitással, részletességgel foglalkozni, mint magával a rendezéssel.
R: Változik-e a jelmezterv, mire színpadra kerül?
BM: Igyekszem annyira átgondolni, hogy ne nagyon változzon semmi. Szinte egy az egyben szoktam mindent lerajzolni, aztán ragaszkodom hozzá, hogy az valósuljon meg, ami persze nem jelenti azt, hogy kis dolgokban ne lehetne módosítani. Lehet szűkebb, bővebb, rövidebb, hosszabb, kapjon a színész egy kardigánt, vagy éppen vegye le, ami rajta van.
BM: A díszlet- és jelmeztervezői munka képzőművészet. Soha nem vágytál arra, hogy legyen egy kiállításod? Egy előadást valameddig játszanak, aztán eltűnik.
R: Tényleg eltűnik, és ráadásul nem is vagyok híve annak, hogy kiállítást csináljanak például a jelmezekből. A jelmez az előadással él, az emberrel, a történettel. Egy ruha önmagában csak egy tárgy. Lehetne ezen kicsit szomorkodni, hogy ez csak a jelennek szól, hogy örökre eltűnik, de imádom csinálni és fontosnak tartom a tervezői munkát. Volt, hogy foglalkoztam festészettel is, de soha nem gondolkodtam azon, hogy fölcserélném a jelent ilyesfajta „örökkévalóságra”.