Monori Lili: A hagyományos kőszínházat nagyon régen befejeztem. Nem hiányzik, már nem találnék vissza abba az „operai” játszásmódba, az emelt hangon való beszédmodorba. Amikor Schilling Árpád felkért, hogy játsszam a Faustban, elmondtam a kifogásaimat, azt, hogy nem vagyok alkalmas a szerepre. Még azt is mondtam neki, ha rendezőt akar játszani, eljövök. Schilling elfogadta tőlem ezt. Azt hiszem, korábban sosem látott játszani. Talán amikor a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) díját kaptam tavaly, akkor ragadhattam meg a fejében. Schilling Árpád is a független területen dolgozik. Az alternatív szféra 2010 óta állami támogatásának kétharmadát elvesztette. A különböző díjazásokon, jelöléseken nagyon ritkán látni őket. Árpád a Faust-előadásban azt a szerepet szánta nekem, hogy mindenkit el kell küldenem a sunyiba. Hogy én vagyok az a szereplő, aki a rendezői szándék szerint lenyomja a társaságot.

ML: Nem kemény, inkább baráti feltételek ezek. Nagyon kínlódtam a Goethe-szöveggel, a rettenetesen hosszú mondatokkal. Képtelen voltam megjegyezni az ősanya monológját, ami születésről, életről, halálról szól. Nagyon megnyugtatott, hogy Schilling azt mondta, mondjam, ami eszembe jut. Emlékeim szerint nagyon nagy baj Kaposváron sem volt velem. De ott is kínlódtam. Azt hiszem, soha nem tanultam meg a szakmának azt a részét, ahogyan a próbák zajlanak.

ML: Ez is benne lehetett a létrehozás szándékában. De a rendezőimmel mindig nagyon jó, baráti viszonyban voltam. Ha visszagondolok a kőszínházi szerepeimre, a rendezők rám bízták, hogyan formálom szerepeimet. Mostanában sokat dolgozom Mundruczó Kornéllal, aki szintén szabad kezet ad, alkotótársának tekint.

ML: Abba kellett hagynom a színészetet, mert nagyon bekerített, úgy éreztem, belepusztulok. Ezután kerültem a Filmgyárba, ahol elmagyarázták, nem vagyok rabszolga, akkor is kapom az alapfizetésemet, ha nem vállalok el minden szerepet. De a Filmgyárat is otthagytam. Nagyon rendesek voltak, visszahívtak. A Szentkirályit kezdetben filmhelyszínnek gondoltam csak, amikor elfogadták egy filmforgatókönyvemet. 1956-ban gyerekként a pincében voltam, s ez lett volna a film helyszíne. Amikor megláttam a vízben álló helyiséget, Tarkovszkij Stalkerja jutott eszembe. Nem volt egyéb tervem a helyszínnel, nem gondoltam, hogy színházat csináljak. Csak jó volt ott lenni. Néha napokat töltöttem lenn a pincében. Ott mindent el lehetett felejteni. Különleges érzés volt feljönnöm. 

ML: Azt kellett megértenem, hogy a Szentkirályival, a színházzal, ahova vágyódtam, amibe beleöltem a lakásomat is, mi a baj. Nem tudok választ adni rá. Próbateremnek kaptuk, nem hirdethettük, közönséget nem hívhattunk. A Szentkirályi arra kellett, hogy megérezzem, valójában mi a viszonyom a színházzal. Ehhez még mindig idő kell. 

ML: Szájhagyomány útján terjedt, pedig csak az ismerőseinket hívhattuk.

ML: Inkább családi, amiből született. A pince számunkra nagyon fontos hely.

ML: Hogy minden összedől? Faustról mint emberről nagyon rossz a véleményem. Most újraolvastam a művet. Nem emlékeztem arra, hogy Faust ilyen szörnyeteg. Egy nap alatt elolvastam a két részt, majd ágyba feküdtem. Úgy éreztem, telítődtem. Faust problémájával nem tudok azonosulni. A Föld szellemével, amit játszom, sokkal inkább. A Goethe-szöveg a fontos, annak a költészete, a zeneisége, hogy az meg tudjon maradni. De mivel én állandóan verset mondok, verset olvasok, így a szöveg különösebb nehézséget nem okozott, csak a szerkezet, ahogy nagyon sokára derül ki, mit akar Goethe mondani. Schilling Árpád olyan kisebb szerepeket talált nekem, amelyekből, ahogy mondta, kirajzolódik egy ív, kirajzolódik belőle egy ember. A takarítóruha jelmezemet a véletlen hozta. Nem készült el a tüll-ruhám, s az egyik próbán felkaptam a takarítóruhát.

ML: Meztelenül nem akartam volna benne lenni. 

ML: Volt az életemben. Már nem kedvelem. Megértem, amikor ennek, mint a Demencia című előadásban, szerepe van, az öregséget, elesettséget mutatja meg vele az öreg test. Bár hetven leszek, nem lehetek hiú, tudom, hogy a valaha izmos test már nem olyan. Munkaeszközöm. A Kilenc hónap ügy volt a nőkért.

ML: A Delta című filmjébe hívott meg először. A film kapcsán nagyon sokat beszélgettünk akkor. A filmben, ahol az anyát játszottam, rengeteg improvizációs lehetőségem volt, ami tetszett neki. Ez után keresett meg Kornél, hogy meg szeretné rendezni Gorkij Az anya című művét, s vállaljam el az anya szerepét. Azt végül nem csinálta meg, helyette készítette el a Frankenstein-terv előadását, ahol szintén anyaszerepet osztott rám. Az infarktusom óta, amit abban az előadásban kaptam, nem játszom benne. De az az előadás is úgy született, hogy rengeteg beszélgetés előzte meg. Én két történetet, közte az anyukám történetét meséltem el neki. Bár kezdetben nem akartam, de végül magam is úgy gondoltam, hogy az előadásba belekerüljenek ezek. Száz előadást ért meg. Majd Mundruczó Kornél a Szégyen darabjába is hívott.

ML: A Frankensteinben prostituált anya vagyok, akinek a fia gyilkos. A most készülő Mundruczó-előadásban is anya vagyok, cigány anya. Az előadás egy része megtörtént esetet dolgoz fel, amikor a Moszkva téren egy álló buszban egy roma fiú karddal megvágott egy másik roma fiatal fiút. De a darab, ahogy ez Kornélnál megszokott, a kilakoltatásról, az elesettségről, a pusztításról, a felejtésről szól. Az anyát játszom, aki a darab végére tökéletesen megérti a fiát, s bele is hal abba, hogy az fehérbőrű akar lenni. A darab kapcsán sokat beszélünk arról, miért érti meg az anya a fiát, aki ki akar kerülni kasztjából, hogy egy jobba kerülhessen, s ezért a gyilkost is elfogadja benne. Ugyanez a motívum már a Frankenstein-tervben is ott van.

ML: Inkább úgy éreztem, nem az vagyok, aki odavaló a színházba. Hogy vagyok, még vagyok, azt éreztem. Akkor egy ideje már a film sem érdekelt. A pincehelyiségben éreztem jól magam. Amiket csináltunk, abban pillanatokra éreztem csak jól magam. Engem nem érdekelt a produkció, a bemutatók. Bennem nincsenek ilyen kényszerek.

ML: Különböző előadások. Mundruczó a független színházi szférához tartozik, a Katona József Színház abszolút profi kőszínház. Talán Schilling Árpád is kellett ehhez, akit Székely B. Miklós nagyon becsül. Amikor Schilling megrendezte a Krétakörrel a Woyzecket, levetítette azt a régi előadást a társulatnak, amit hajdan Fodor Tamás és Székely B. csináltak. Ez folyamatosságot is jelent. Schilling személye, munkája elementáris, vonz, húz, röpít. Jó vele dolgozni.

ML: Mundruczó Kornél mondta egyszer, hogy lólépésben közlekedem. Azt hiszem, ez mintha valóban így tűnne. Vágyálmaim, sztereotípiáim sosem voltak. Nagyon fiatalon kerültem kapcsolatba komoly filmesekkel. Ők egészen más világot képviseltek, mint a színház, s ez nagyon erősen hatott, s hat rám a mai napig is. Magyar Dezső és Bódy Gábor gondolkodása, életfilozófiája, ellenzékisége, sorsvállalásuk meghatározó volt számomra.

ML: Nekem még mindig az maradt, amit Halász Péteréknél láttam. A szabadságot. Semmit nem értettem az előadásból, de valami olyant láttam, ami ismeretlen és lenyűgöző volt. Eltűnt, soha nem tért vissza, de elfelejteni nem tudtam ezt a szabadságot.