Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A GYILKOS AZ ÜVEGKALITKÁBAN

Az Eichmann Show
2015. aug. 26.
Adolf Eichmann pere a XX. század egyik legfontosabb tárgyalása volt, tévés sugárzása pedig globális televíziós esemény, mely során sokan először láthattak „élőben” náci tömeggyilkost. Az Eichmann Show nem a gonosz természete, hanem a per kulisszái mögé tekint be. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Mi a felelőssége egy Adolf Eichmannról szóló filmnek bő 50 évvel és kétszer ennyi szakkönyvvel a per után? Lehet már részletekre fókuszálni, háttérsztorival szöszölni, vagy mondani kell továbbra is a lényeget, az Argentínából elrabolt, Izraelben bíróság elé állított háborús bűnös erősen kirakatjellegű, de igazságot szolgáltató pere, és a magát parancskövető katonának tartó, de a deportálásokat megszervező és felgyorsító Eichmann körüli ellentmondásokat?

Az Eichmann Shownak – egészen sokáig tűnik így – sajátos válasza, megoldása van. Oldalról tekint a ma már keveset emlegetett, akkoriban globális médiaeseménynek számító perre, ami azért lehet sok részletében ismerős a magyar nézőnek, mert két éve ugyanezt tárgyalta a Hannah Arendt is, Margarethe von Trotta – filozófiai gondolatokat ügyesen dramatizáló – filmje. A BBC által gyártott – és Magyarországra bizonyára a Saul fia sikere miatt bevásárolt – brit tévéfilm viszont nem a perre, hanem annak tévés közvetítésére koncentrál, főszereplőnek a rendezőt, Leo Hurwitzot, és a producert, Milton Fruchtmant teszi meg.
Kalandos vállalkozás az övék, a jó svádájú Milton a kapcsolatai révén beszélhette rá az izraeli miniszterelnököt, David Ben-Guriont, hogy engedélyezzék a szenzációsnak ígérkező tárgyalás sugárzását. A Capital Cities Broadcasting Corporation az exkluzív jogok mellé jelentős kihívást kapott, Izraelnek ugyanis nem volt megfelelő technikai felszerelése, tévéadással és infrastruktúrával sem rendelkezett, a nagyméretű, hangos kamerák jelenléte ellen pedig a három bíró protestált. A pert végül több – falba rejtett – kamerával rögzítették, 37 országban sugározták, az Egyesült Államokban szinte „élőben”, az időeltolódásnak köszönhetően.
Hannah Arendt óta az Adolf Eichmannról való gondolkodás egyben a gonosz természetéről való gondolkodás is, de Az Eichmann Showban felvillan a remény arra vonatkozóan, hogy máshova csúszik a fókuszpont, és azt hangsúlyozzák, mennyiben formálta a tudósításokat Eichmann képe, a kopaszodó, szemüveges, a tárgyalás nagyobb részében közönyösen üldögélő átlagember látványa. A korabeli Eichmann-portrék szinte mindegyike mögött az a sokk lapul, melyet a háborús bűnössel – „egy nácival” – való szemtől szembeni találkozás jelentett. Szálkás termetű, szőke árjára, tiszteletet parancsoló SS-tisztre számítottak, helyette pápaszemes hivatalnokot láttak, s ennek nyomán terjedt el a közgondolkodásban az „íróasztali gyilkos” figurája, aki a modern, bürokratikus állam hatékonyságát kihasználva, a borzalmaktól, és ezáltal a morális felelősségtől is eltávolodva követhet el tömeggyilkosságokat.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A filmeseket nem ihlette meg ez a portré – aktatologatásban, papíraláírásban kevesebb a dráma, mint a parancsot ugató, zsidókat árokba lövő náci közhelyében. Eichmann úgy lépett filmvászonra, ahogy vádjában Gideon Hausner ügyész lefestette, fanatikus, véresszájú gyilkosként, aki mindent megtett, hogy minél több zsidót minél gyorsabban küldjön a gázkamrákba. Amerikában már 1961 márciusában, egy hónappal a per megkezdése előtt vetítettek egy erősen B-kategóriás filmet, az Obersturmbannführer elfogatásáról szóló Operation Eichmannt, és lényegében ez a csecsemőket gyilkoló, szexuálisan perverz, alkoholista náci tisztelgett a 2007-es Eichmann-filmben is, mely a „parancsra tettem” mentegetőzése és a bizonyítékok közti ellentétet igyekezett körüljárni – persze mindig eligazítva a nézőt abban, mikor és miben hazudik éppen a vádlott.
Az Eichmann Show üdítően – de talán túlságosan is – mértéktartó, műfajára nézve dokudráma, amely a per archív anyagát vágja össze a közvetítés történetével. Ívet – drámait – és élt – kritikait – Hurwitz ad a Show-nak, aki az európai zsidóüldözést nem tapasztalta saját bőrén, de Joseph McCarthy szenátor kommunistaellenes hadjáratát nagyon is. A feketelistával járó munkanélküliségből rántja ki őt Milton, mikor felkéri a tévéközvetítés megrendezésére, Hurwitz pedig Raul Hilberg Az európai zsidók elpusztítása című alapkönyvével és egészséges szkepszisével érkezik meg Izraelbe.
Távolságot tart az újságoktól, akik szörnyetegnek mutatják Eichmannt, mert meg van róla győződve, hogy Eichmann is átlagember, és mintha csak ismerné Stanley Morgan pszichológiai kísérleteit, azt vallja, megfelelő körülmények között bárki képes fasiszta tettekre, tömeggyilkos cselekedetekre. Véleményét úgy akarja bizonyítani, hogy a vádlott érzelmi reakciójára vadászik, megszállottan zoomol az arcára, kezére, hogy a nem kontrollált gesztusokkal leleplezze Eichmannt. Hiszen ha a megbánás jeleit mutatja, akkor ő is olyan ember, mint bárki más, és ha az emberek ezt felismerik, jobban ellenállhatnak majd a fasizmus csábításának.
Túl szép ez ahhoz, hogy igaz, Az Eichmann Show pedig túl egyszerű ahhoz, hogy érdekes legyen. Eichmann komplex személyiségéből csak a közönyt mutatja, és hagyja, hogy „a népirtás adminisztrátora” megfoghatatlan enigma maradjon. Pedig a történészek – Bettina Stangneth, David Cesarani, Deborah Lipstadt – friss munkáinak beépítése, a világnézeti agymosásból, a fajirtás gyakorlatának elsajátításából és a borzalmakkal való szembesülés után, a lelkiismeret elcsitításából álló lépcsőfokok végigjárása, és az ennek során megszülető háborús bűnös portréja egy mai Eichmann-film újdonságerejét adhatta volna.
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Persze az is elég lett volna, ha a film azt teljesíti, amit ígér, és a tévéközvetítés kihívásairól, izgalmairól mesél. Ha nem csak mellékesen közli, mi volt a jelentősége a túlélők számára, hogy végre szabadon beszélhetnek, és nem hitetlenkedéssel, legyintéssel, vagy felelősségre vonással, hanem megértéssel fogadják a történeteiket. Ha rávilágít a per teátrális mozzanataira, előadás jellegére, amivel Izrael (fiatal) polgárait és a holokausztról alig tudó világot akarták oktatni arról, mi történt a koncentrációs táborokban, netán kitapogatja, miben állt a golyóálló üvegfal mögé rejtett, de pódiumra emelt Eichmann tárgyalótermi színjátéka. Az Eichmann Showban azonban nem drámák, hanem tételmondatok vannak, a dramaturgia suta, és még az egyszerű zsánermotívumokat, mint a producert érő neonáci fenyegetést és támadást sem tudják feszült jelenetekbe csomagolni.
Közben a háttérben ma is érvényes vita folyik arról, mennyire kell feszesebbre vágni a közvetítést és kiszolgálni a nézői igényeket, hiszen az adásnak a Gagarinról és a Disznó-öbölbeli partraszállásról szóló hírekkel kell versenyeznie. Amivel pedig nyilván nem lehet. A látvány kontra tartalom, szórakoztatás vs. tanulás vita is csak címszavakban kerül vászonra, de az alkotók, látjuk, levonták a tanulságot, másfél órás filmjüket úgy pörgetik, mintha amerikai tömegfilm lenne, csupa gyorsvágás, snitt, snitt, snitt az egész, ahogy A játékos Hollywood-szatírájában mondanák. A képeknek így nincs gravitációja, nem horgonyozzák le a néző figyelmét, Paul Andrew Williams rendezői koncepciója pedig elhibázott, az archív anyagok közé kevert fiktív felvételek, a valódi és a színész-Eichmann közti jelentős eltérések kilöknek a filmből. Egy-egy látványos beállításért, a tárgyalás dinamizálásáért beáldozzák a fekete-fehér, kopottas képek teremtette aurát, eltörlik a történelem, a múlt, az idő súlyát.
Az Eichmann Show inkább hat a tárgyalásról készített werkfilmnek, mely az ismeretterjesztő filmek divatos módszerével újrajátssza a per bizonyos mozzanatait, mint mértékadó műnek a 20. század egyik legfontosabb tárgyalásáról, mely az emberi gonoszságról vagy a filmkép véleményformáló erejéről tartogat tanulságokat. Érdemes helyette Stanley Kramer talán legjobb filmjét, az Ítélet Nürnbergben-t újranézni, mert bár más korról és más perről szól, de szintén a parancsokat követő náci hivatalnokok – a deportálási végzéseket aláíró és a kirakatpereket levezető bírók – felelősségét firtatja. A lassú kocsizásokkal és hirtelen zoomokkal felvett, a tér-idő folyamatosságának hangsúlyozásával atmoszférát teremtő film még ma is hat, nem annyira idealizmusa, mint inkább példaértékű szociális érzékenysége okán. Kramer félretolja a kommersz követelményeket, hogy megértse a német társadalmat, a Hitlert kiszolgáló arisztokraták és a német büszkeséget őrző fiatalok, a kollaboráló bürokraták és a koncentrációs táborokat felszabadító amerikaiak nézőpontját. Egy filmnek, mely nem a náci brutalitás soha nem csillapodó szenzációját akarja hajhászni, ma is a megértés, a feltárás a legnagyobb felelőssége – ami Kramer, Arendt, vagy épp von Trotta erénye, az a közönyben pusztán a gonoszság bizonyítékát látó Eichmann Show legnagyobb hiányossága.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek