Csak mintha az látszana, hogy mégsem így van, a legnagyobb művészi teljesítmények a legvészesebb korokban születnek. Katona József nem a boldog békeidőkben írta a Bánk bánt, és Kosztolányi Dezső is akkor jelenteti meg a Nero, a véres költőt, amikor már látszik, hogy itt nagy bajok lesznek. Paradox a helyzet, mert amíg lángokban áll a világ, ordas eszmék uszulnak ránk, addig az író végzi a feladatát: ír. Nem az elefántcsonttoronyból, nem parnasszista témákról.

Ha van bármiféle tanulsága a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának, akkor ez az. Hogy a vészterhes idő, jelen esetben az első világháború, kikényszeríti az íróból a homo politicust. Ki korábban, ki később, de végül nagyjából mindenki állást foglal, és elkezd arról beszélni, ami körülveszi őt.

És nagyon is adja magát a kiállítás, egyrészt tavaly itt volt az első világháború centenáriuma, másrészt meg nálunk a háború nagyon mélyen jelen van az irodalomban. Már az iskolában is úgy kezdik, hogy Ady Endre háborús versei, majd jön Babits Mihály háborús költészete, végül elmondják, Kosztolányi viszont mennyire nem foglalkozott a háborúval. Nem igaz, foglalkozott. Szóval már elméletben is hatalmas téma a magyar írók az első világháborúban, és egyben hatalmas vállalás is. Nehezen is mondja ki az ember, de ami a múzeum nagyjából fél tucat kisebb-nagyobb termében van, az egyszerűen túl sok.

Már az indulásnál is van egy kis gond, mert aki hozzám hasonlóan a „A mester én vagyok”-kiállítás felől szeretné megközelíteni a termeket, rosszul jár, pont a legutolsó kiállítótérbe érkezik. Így azzal szembesül, hogy az 1920-as években járunk, már jóval túl a háborún.

Ami viszont rögtön feltűnik, hogy van íve a kiállításnak, eljutunk valahová, nem csak úgy lóg a levegőben az egész – indulunk a boldog békeidők korától, és a végén ott vagyunk a veszteségeknél, meg a húszas évek antiutópiáinál, amelyek nem születtek volna meg a világháború nélkül. De már itt látszik, hogy mintha a rendezők sem tudták volna eldönteni, mi is legyen a téma. Nem egyértelmű, most a háborúról van-e szó, vagy az írókról a háborúban. Nyilván az utóbbi nem működik előbbi nélkül, kell a történelmi kitekintés, csak annyiszor érezni azt, hogy átesünk a ló túloldalára: a háború technikai vívmányait nézegetjük, jelentéseket olvasunk a frontról. Valahol érthető ez, mert az archív fotókon – amelyek egyébként a kiállítás csúcspontjai; órákat el lehet tölteni azzal, hogy például a Babits-családról készült képeket nézegetjük, és azt találgatjuk, melyik költő van még a képen – kívül nem sok mindent lehet mutogatni. Vannak verseskötetek, írógépek, táskák, és nagyjából ennyi.

A kiállítás elején arról van szó, hogyan élték meg a magyar írók a békeidők korát. Olvassuk a részleteket Jókai Mór kötetéből, A jövő század regényéből, Jules Verne hazai recepcióját, és bizony ekkor még voltak olyan hangok, amelyek áldásként tekintettek egy esetleges háborúra. Ez nem meglepő a korabeli háborús propaganda fényében, amelyről sok szó esik a termekben: halljuk, miként éneklik a Megállj, megállj, kutya Szerbiát, miközben felettünk leng az Osztrák-Magyar Monarchia zászlaja. Egy napot el lehetne tölteni azzal, hogy a sorozással kapcsolatos dokumentumokat nézegetjük, az indulókat hallgatjuk – csak akkor még mindig alig volt szó az írókról.

Persze, van róluk szó, sőt rengeteg írót és költőt (Lengyel Menyhért, Móricz Zsigmond, Gyóni Géza, Tersánszky Józsi Jenő, Balázs Béla, Móra Ferenc, Molnár Ferenc stb.) vonultat fel a kiállítás (ráadásul nemcsak írók vannak, de olvasunk például Kosztolányi Dezsőné naplójából is részleteket), de elsősorban a mennyiség dominál: nem bontakoznak ki valódi sorsok, nem látjuk, hogyan változott egy-egy alkotó világnézete a háború közben. Néhány kivételtől eltekintve csak röpke pillanatokat kapunk az adott író vagy költő és a háború viszonyáról.

A néhány kivétel viszont üdítően hat; lehetne akár ez egy komplett Ady-kiállítás is, annyi minden szól a költőről. Még az elején elolvashatjuk, hogyan úszta meg a sorozást, majd látjuk a háborús verseinek kéziratát, közben szó van a házasságáról, és hogy miért menekült Csinszkához – mert tényleg menekülés volt ez a házasság, nem olyan kapcsolat, amilyet a versekből kiolvashatunk.

És ekkor jön az utolsó kiállítótér, vagyis amiről először azt hisszük, hogy az utolsó: minden Ady Endre temetéséről szól. Nagyon letisztult a terem, a falon egy Szép Ernő-idézet, mellette Babits nekrológja, és néhány visszaemlékezés a temetésre. Közben a filmhíradó tudósítását látjuk, és ha éppen odaférünk, Melocco Miklós Ady-oltárát nézhetjük. Elég furcsán van elhelyezve az alkotás, talán célszerű lett volna megfordítani, mindenesetre így is hat: mi ülünk, közben Ady hal, és ott a tükör, bele viszont nem nézünk. Így kellene véget érnie a kiállításnak.

De valami oknál fogva nem így ér véget, jön az utolsó terem, amely már tényleg az utolsó. Itt leginkább a háború hatásairól van szó, meg arról, miket írtak a háború után. És miközben nagyon is érthető, egyben keserű is – ahogy Szerb Antal fogalmaz – hogy a magyar irodalom a világháború után nem igazán talált magára (ez persze, vitatható, mert ekkor indul József Attila és Szabó Lőrinc is). Ez azonban most igaz erre a kiállításra is.