Lüzisztraté keresése (Nők a Zsámbéki-medencében), NEM – De hogy nem? / Zsámbéki Színházi Bázis
2015.08.03.

A latin mondás - duo si faciunt idem, non est idem - szerint ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz. Mintha csak a régi bölcsesség illusztrációját láttuk volna Zsámbékon a két előadásban. KARSAI GYÖRGY KRITIKÁJA.

Lüzisztraté keresése (Nők a Zsámbéki-medencében)
Lüzisztraté keresése (Nők a Zsámbéki-medencében)

Mindkét előadás úgynevezett dokuszínház, cselekményük – ha egyáltalán színházi értelemben cselekménynek lehet nevezni az egymásba fonódó monológokból kialakított történetfüzért – jó esetben a nézőben áll össze emberi (sors)történetté.

Az alkotók döntően hozott szövegekből dolgoztak, olyan interjúkból (Lüzisztraté keresése), vallomásokból (Nem – De hogy nem?), amelyeket az alkotók készítettek (Artner Szilvia interjúi a Zsámbéki-medencében élő nőkkel), illetve személyes szövegekből és a világhálón fellelt anyagokból állítottak össze (Zsigó Anna dramaturg és Kárpáti Pál rendező, például a megerőszakoltak.blog.hu alapján). A dokuszínház esetében döntő szerepe van a dramaturgnak, annak a szakmai tudásnak, amely az alkotói koncepcióval alátámasztva, szoros együttműködésben a rendezővel, a nem színpadra szánt szövegekből eljátszható alapanyagot hoz létre. Ennek a műfajnak vannak hazai, magas színvonalú művelői, például a Lengyel Anna vezette Panodráma, amely már több előadással bizonyította e színházi műfaj létjogosultságát (Szóról szóra, Más nem történt).

Lüzisztraté keresése (Nők a Zsámbéki-medencében)
Lüzisztraté keresése (Nők a Zsámbéki-medencében)

A szórólap szerint a Lüzisztraté keresése… - a címben kifürkészhetetlen okból z-vel írják Arisztophanész hősnőjének, Lüszisztraténak nevét – munkabemutató; ez amolyan mentegetőzés-féle: „még nincs is készen az előadás, útközben vagyunk, ez nem a kész mű, lesz ez még jobb is”... A szórólap így folytatódik: „…látlelet Arisztophanész Lüszisztraté című vígjátéka, valamint helyben készített sorstörténeti dokumentumok alapján a Kompánia Társulattal, Ardai Petra rendezésében, Szabó Attila átiratai alapján, Artner Szilvia interjúi nyomán, helyi civil szervezetek, alkotóműhelyek segítségével...” A rengeteg információból az Arisztophanészra vonatkozót biztosan ki lehetett volna hagyni, mert az elhangzó szövegeknek semmi közük nincs a Lüszisztraté című ókomédiához. Hacsak az nem, hogy azt is színházban adták elő.

De hát nem is ez a baj az előadással, hanem az, hogy hiányzik a koherens rendezői koncepció, nem tudni, miről akar beszélni. Az egymás után elhangzó – felolvasott – szövegekből nem alakul sem történet, sem élmény. Mert az csak üres forma, hogy öt színésznő - tőlünk jó távol, mintegy harminc-ötven méterre – sétál, időnként keresztbe-hosszába átmegy a „színen”, székeket, asztalokat hord a tisztásra, s közben szép hangsúlyokkal felolvassa a zsámbéki asszonyokkal készített interjúkat. A cél nincs kijelölve, a történet – a színház – nincs kitalálva. Nagyon lassan azért kiderül, hogy nekünk hordják a székeket, nekünk terítenek ott a távolban, s akkor már azt várjuk, hogy a lányok-asszonyok asztalukhoz hívjanak. Ez is megtörténik majd, „gyűlésbe hívnak” – ez lenne talán az Arisztophanész-utalás?! –, és átülünk a gyümölcsökkel megrakott asztalokhoz. Most kellene valamit kezdeni velünk... Csakhogy semmi új nem történik, ugyanúgy folytatódik minden, mint amíg távolból láttuk-hallottuk a történeteket.

Gyönyörű a látvány (Vidnyánszky egykori, csodás Három nővér-rendezésére emlékeztetnek a tájba olvadó, illetve onnan előlépő alakok), szépek a hófehér ruhába öltözött nők, és szép, hogy mindegyiknek más szabású a dekoltázsa, ez jelzi tán, hogy külön egyéniségek, még ha sorsuk egyformán tragikus is (jelmez: Horváth Ildikó). Olvassák tovább a szomorúbbnál szomorúbb, a kilátástalanságot, reménytelenséget sugárzó, vagy csak hétköznapian sivár női sorstörténeteket, mi meg továbbra is kívül maradunk az egészen; üres fogás a „gyűlés”, ahogy üres az egész előadás is. Pedig a Kompánia színészei jók: lelkesek, szépen olvasnak, szépen járnak, szépen ülnek mellénk, szépen támaszkodnak a fák törzséhez. És szépek a dalok is (zene: Lukács László). Ardai Petra egy interjúban azt mondja, ez az előadás örömünnep, amely „…a helyi tehetetlenséget, a munkahelyi státuszból, a társadalmi, gazdasági vagy más élethelyzetekből következő kirekesztettséget hivatott enyhíteni. Görög dráma, helyi sorstörténetek, női blues, egy hosszú vacsora, amely alatt megismerhetjük egymást.” Ebben a felsorolásban benne van a rendezés összes hibája: átgondolatlanság, sokat markolás, tisztázatlan fogalmak egymás mellé rendelése, zavaros célkitűzés.
 

NEM - de hogy nem?
NEM - de hogy nem?
A NEM - de hogy nem? című előadást kaposvári színészhallgatók adják elő Kárpáti Pál rendezésében (amíg volt ilyen képzés a Kaposvári Egyetemen, Kocsis Pál osztályába jártak; kitűnő felkészítést kaptak). Tisztább – ha tetszik: durvább, nyersebb – élethelyzeteket járnak körül az elsősorban blogbejegyzésekből összeszedett történetek színre vitelével, amelyek közös eleme az erőszak. Testi és lelki erőszaknak kiszolgáltatott gyerekek, fiatal lányok és fiúk, nők vallanak szörnyű, egész életükre kiható élményeikről. Az előadás kiindulópontja az ELTE gólyatáborában tavaly elkövetett – de valószínűleg évek óta mindennapi gyakorlatnak számító – nemi erőszak volt, amelyet a tábort szervező HÖK felháborító cinizmussal kezelt.
 
Zsigó Anna érzékeny, empatikus dramaturgiai munkájának és Kárpáti Pál rendezésének legnagyobb erénye, hogy nem akar sem meghatni, sem sajnálatra indítani vagy elborzasztani, hanem tényként, szembenézésre kényszerítő valóságként kezeli a rettenetes igazságot: az erőszak itt él velünk, ki tudja, hány gyermek, lány és fiú, nő és férfi mindennapjainak része. Erről a felszín alatti mélyről kapunk már-már szenvtelen tudósításokat, hűvös tárgyilagossággal rögzített beszámolókat. Tehetetlen dühöt, felháborodást, döbbenetet és fájdalmat érzünk. Pedig nincsenek sokatmondó pillantások, az elmondhatatlan szenvedést kísérő színészi gesztusok, mert ez az élet, ebben élünk, ezt nem kell, nem is lehet eljátszani. Változtathatatlan háttér az erőszak – csakúgy, mint a Saul fiában a krematóriumok működése –, és az előadás majdhogynem szelíd kegyetlenséggel vágja arcunkba, hogy ebben élünk. A dramaturgiai munka és a rendezés egységes színművé, szívszorító tragédiává alakítja a különböző típusú, műfajú, eredetileg egyáltalán nem színpadi előadásra készült szövegeket.
 
NEM - de hogy nem? Fotók: Ilovszky Béla
NEM - de hogy nem? Fotók: Ilovszky Béla
A régi rakétabázis egyik silójában játssza az előadást a hat színész (Gábri Nikolett, Gyurkovics Zsófia, Hasenfrantz Júlia, Lénárd Laura, Pilnay Sára, Gelányi Bence), és két zenész (Csizmás András, Szabó Sipos Ágoston). A kissé suta és erőltetett felvezetés után kitűnő tempójú, harmonikus összjátékot kapunk: az egyik lány a műanyag fólia mögött kuporgó, álló szereplőket – megannyi elegáns, földig érő, testhez simuló fekete estélyibe öltöztetett, karcsú szépség (jelmez: Keresztesová Veronika) – durva késsel hasítja a színre, brutális képbe fogalmazva az anyaméh biztonságából a rideg-hideg külvilágba kényszerítő szülés-születés elkerülhetetlenségét. Néhány magas szék, egy vetítésre is használható paraván, a zenészek keverőpultja, a háttérben a hangszereik, ennyi a díszlet. A színészek velünk szemben ülnek-állnak, és a szemünkbe mondják (hibátlanul, pontosan) a pokol bugyraiból, vagyis a minket körülvevő valóságból hozott, elviselhetetlen beszámolóikat.
 
A rendező és alkotótársai fontosat tudnak a színházról: tudják, hogy a tragikus hatást az elviselhetetlenségig fokozhatja a pontosan adagolt humor. Humort, iróniát kevernek az elviselhetetlen történetekhez: két lány például megunja harmadik társuk történetét – amelyben azt meséli el, hogyan erőszakolta meg három falubeli fiú –, és elkezd vidáman csacsogni, vihorászni; a jóérzésű néző előbb megbotránkozik, aztán zavarba jön, végül rádöbben, hogy ezeknek a lányoknak igazuk van, nekik nincs az elhangzó történetben semmi különös, ilyen velük is megesik nap mint nap. Kárpáti Pál előadása kerüli a pátoszt, a szájbarágós tanítani akarást. Szembesít, gondolkodásra kényszeríti nézőjét; közösséget teremt, az erőszak ellen mozgósít. Fontos előadás.
Előadás címe:  Lüzisztraté keresése,  Előadó:  Kompánia,  Rendező:  Ardai Petra,  Zeneszerző:  Lukács László,  Szereplők:  Hadi Júlia,  Kemény Rozália,  Mayer Zita,  Szalay Henrietta,  Előadás címe:  Nem - de hogy nem?,  Dramaturg:  Zsigó Anna,  Díszlet - jelmez:  Keresztesová Veronika,  Rendező:  Kárpáti Pál,  Zenészek:  Csizmás András,  Szabó Sípos Ágoston,  Szereplők:  Gábri Nikolett,  Gelányi Bence,  Gyurkovics Zsófia,  Hasenfratz Júlia,  Lénárdt Laura,  Pilnay Sára