Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A NOSZTALGIA FELSZABADÍTÓ KÖNNYŰSÉGE

Vive la France! – Piaf 100 / Budapesti Nyári Fesztivál 2015
2015. júl. 30.
A francia soundtrackek színe-javából és Piaf-dalokból állt az idei filmzenei koncert a Margitszigeten. A karmesteri dobogón ismét Nic Raine, s ezúttal Élodie Frégé töltötte be a sztárvendég szerepét. CSABAI MÁTÉ CIKKE.
Élodie Frégé
Élodie Frégé 

A filmzene koncerten történő megszólaltatásának egy és egyetlen funkciója lehet: felidézni a filmet. Hogy ezzel a szervezők is tisztában vannak, arról a hatalmas kivetítő tanúskodik, melyen hamar olyan színészek tűntek fel, mint Omar Sharif, Sean Connery, Audrey Tautou vagy Nicole Kidman, és olyan filmek, mint az Arábiai Lawrence, az Út Indiába vagy A Da Vinci-kód. A klasszikussá vált filmek felidézésének nosztalgiájában ugyanakkor van valami kunderai elviselhetetlen könnyűség: „az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent”. Merthogy nem egy ilyen sóhaj kísérte a koncertet: milyen fiatal volt Catherine Deneuve! Vagy Jean-Paul Belmondo! A Szabadtéri Színpad közönsége korábban látott filmdrámákat, megrázó élményeket élt át újra – a múlt egy szeletét –, most azonban felszabadító felszínességgel és gyors egymásutánban: Joss Beaumont meggyilkolását (A profi), a második világháborút (Kódjátszma), az illatért nőket ölő gyilkos (Parfüm) vagy az időt megfordítani kívánó órakészítő történetét (Benjamin Button különös élete). Nem is beszélve a koncert záró részét alkotó Piaf-dalokról. Csak ülünk és szemléljük, ahogy az óriásvásznon megjelenő, tragikus sorsú la môme alakját megszépíti az idő – és a nosztalgia.

Ha az esszéisztikus stílussal kacérkodva továbbhaladok a kunderai gondolatmeneten, okvetlenül elérkezek a giccshez. „Mielőtt elfelejtenének bennünket, giccsé változunk. A giccs átszállóállomás a lét és a feledés között” – írja a most kapaszkodóul választott cseh szerző. Szükségszerűen magával hozza az emlékezés a giccset? A gyors töménységgel áradó fülbemászó dallamokat és a tátogás súlytalanságára ítélt képsorokat szemlélve azt kell mondanom: igen. Ám tán hiba is lenne a mélységet számon kérni egy ilyen koncerten – amire számíthatunk, az csupán a mélység emlékének felidézése: azé a mélységé, amelyet akkor éreztünk, ha láttuk a filmet, vagy ha a nosztalgiát félretéve egyszer a Piaf-dalok magjáig hatoltunk. Ha nem, az utóbbi valószínűleg nem egy ilyen nyárestén fog megtörténni velünk.

A fenti merengéssel természetesen nem bagatellizálni kívánom a július 23-i koncertet. Ugyanis mind a Budapest Symphony Orchestra, mind Nic Raine imponáló felkészültségről tett a tanúbizonyságot, a karmester a koncertdarabok igényével nyúlt a filmzenék partitúráihoz. Nem véletlenül mondom ezt, az est ugyanis Maurice Jarre két nagyszabású opuszával nyitott, az Arábia Lawrence-szel és a Doktor Zsivágóval: ha valaki ismeri a többek között Rózsa Miklós nevével is fémjelzett hollywoodi korszakot, tudja mennyire igényes filmzenék készültek akkor. Egészen másféle élmény a Love Story (1970) híressé vált témáját hallgatni Francis Laitól, megkapó dallamossággal a hegedűkön és a kürtön. Hasonlóan szerelmes képsorok mellett hallgattuk végig a Cherbourgi esernyők kísérőzenéjének részletét Bábel Klára nagyszerű hárfaszólójával. A zenekar kiválóságát domborítja a Benjamin Button és a Kódjátszma soundtrackjeinek miniatűrizmusa, szellemességét a L’ecsó című animációs film hangjai (a záró akkorddal pedig fel is kiáltott a zenekar: lecsó!). Kötelező kört jelentett A profi utolsó jelenetének híres száma, a Chi mai Morriconétől, viszont annál frissebben és izgalmasabban szólalt meg a Parfüm és A Da Vinci-kód zenéje.

Gájer Bálint
Gájer Bálint

Élodie Frégé a Moulin Rouge betétdalát, az One Day I’ll Fly Awayt énekelte rutinos profizmussal, mindenki döntse el, hogy hiba volt-e, hogy az előadás legfőbb célja az eredetihez való hasonlatosság volt. Ugyanebből a filmből csendült fel a Come What May Gájer Bálint és Veres Mónika előadásában – a jóleső vibráció nem, a hitelesebb átélés viszont elmaradt. A „swing hercege” a Dreams Are My Reality című dalt is elhozta a szigetre, viszont az áradó hangképzést túlsúlyba helyezte a karakteres artikuláció rovására. A szünetet követően a Nyomorultak két betétje is elhangzott, a Stars és az I Dreamed a Dream, az utóbbi Veres Mónika előadásában, aki a dal második felében végre a biztonságos unalmasságot is levetette: Anne Hathaway megrázó képsorai mellett ez ugyanis merő érzéketlenség lett volna.

A francia énekesnő négy Piaf-dallal tette emlékezetessé az estét, hiszen nemcsak átéléssel és bő érzelmi töltettel, hanem kellő fokú egyéniséggel is tolmácsolta őket. A La Vie en Rose korántsem volt „élet rózsaszínben”, a kultikus dal megkapta mindazt a súlyt, melyet megérdemel, s Élodie Frégé a Milord gyönyörű és szellemes, tragikomikus színezetével sem maradt adós. A Les feuilles mortes bánatosan hajló hangjai után a Padam Padam következett tangóharmonika-kísérettel. „Cet air qui m’obsède jour et nuit” – ez valóban egy olyan dal, mely kísérthet bennünket éjjel-nappal, és hatalmas pluszt jelentett, hogy valóban egy francia előadótól hallottuk.

Ráadásként Clouseau felügyelő szerencsétlenkedett a filmvásznon: természetesen A rózsaszín párduc felejthetetlen hangjait hallottuk Henry Mancinitől. A Margitszigetet pedig a nosztalgia jóleső érzésével hagyhattuk el. És a felismeréssel, hogy Catherine Deneuve tényleg nagyon fiatal volt 1964-ben…

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek