Kulka János: A mozi volt az utazás. Szeged csendes, nyugodt város volt, 18 éves koromig éltem ott. Két bérletes rendezvénysorozatra is jártam, a Filmmúzeumba az akkori Szabadság (ma Belvárosi) moziba vasárnap délelőttönként 10 órakor, és az Art Kinóba hétfőn este 9-kor, ami nagy dolog volt, mert másnap iskolába kellett menni. A hetem úgy telt, hogy kedd reggeltől vártam a vasárnapokat, vasárnap déltől pedig a hétfő estéket. Olyan elementáris hatású filmeket láttam itt, mint Pasolinitől a Teoréma. Emlékszem, hazamentem a moziból és eldőltem az ágyon, mint a filmben a lány, aki hanyatt fekszik és nem tér magához. Korábban nem gondoltam, hogy talán tényleg jár a világban egy megváltó, aki felborítja egy család életét azáltal, hogy megérinti őket, vagy szexuális kapcsolatot létesít velük. Felkavart ez a film, és éhséget ébresztett bennem egy más világ, valami ismeretlen iránt.

KJ: Volt. Vasárnaponként mindig régi amerikai filmeket vetítettek, a nagy klasszikusokat, az Elfújta a szelet, A vágy villamosát, A vád tanúját, a 12 dühös embert és az összes csodálatos Bette Davis-filmet. Az interjúkban azt szoktam mondani, hogy nem is akartam színész lenni, pedig ezek a filmek meghatározó élményt jelentettek számomra. Megerősítették bennem az elvágyódást, amikor rájöttem, hogy létezik ez a másik világ. Olyan mélyen találtak el a filmek, ahogy csak könyvek tudtak gyerekkoromban. Mintha a fantáziáimat láttam volna viszont a vásznon.

KJ: Nem. De Szabó István filmszínész-mesterség kurzusát nagyon élveztem. Beállhattunk a kamera mögé, és egymást fényképeztük. Gyakran kaptuk azt a feladatot, hogy válasszunk egyet József Attila versei közül és mondjuk el a kamerába. Élveztem, hogy milyen kevéssel milyen sokat lehet mondani, és egy tekintetből mindent ki lehet olvasni anélkül, hogy erősen gesztikulálnál hozzá. Nagy élmény volt Szabótól megtanulni, milyen ereje van egy gondolatnak, és milyen jól látja azt a kamera, ha valamire nagyon tudsz koncentrálni.

 

Elsősök vagy másodikosok lehettünk, amikor Szabó előállt egy furcsa gyakorlattal. Tizenhárman voltunk az osztályban, és mindenkinek fel kellett menni a színpadra, és csinálni valamit, amivel ébren tartja az osztálytársai érdeklődését. Ha valaki elunja, akkor tapsol egyet. Én maradtam a végére, és paráztam, mert semmi ötletem nem volt. Amúgy is tehetségtelennek éreztem magam a főiskolán, és az osztálytársaimmal is fura volt a viszonyom, mert túl könnyen kerültem be, ezért nagy volt a szám. De aztán felmentem a színpadra, és arra gondoltam, hogy most mindenkivel elbeszélgetek – és semmit nem csináltam, csak néztem őket. Az idő megállt, a kezem se mozdult, csak néztem hosszú percekig az Incze Jóskát, a Bubik Istvánt, a Lang Györgyit. Valamelyik vicces osztálytársam persze beletapsolt, mire úgy lecseszte a Szabó, hogy nem érezte, ez micsoda pillanat volt? Habár nem fogalmazta meg, de Szabó is megérezte, hogy van bennem valami mondanivaló, amit át tudok adni pusztán azáltal, hogy valakinek a szemébe nézek. Ez volt az első pillanat, amikor úgy éreztem, hogy igen, tudok valamit.

KJ: Még a főiskola alatt játszottam két-három Zsurzs Éva-tévéfilmben, majd nem sokkal a főiskola után Horváth Ádám Széchenyi sorozatában. Volt még egy nagyon szép sorozat, a Mint oldott kéve, aminek nem kaptam meg a főszerepét, és ez teljesen lesújtott. Nagy filmes élményem fiatal koromban nem volt. Talán csak azok a külföldi filmek, amikben játszottam, de itt inkább a találkozások voltak különlegesek. Élveztem, hogy Johnny Hallyday-jel vagy épp Richard Burtonnel beszélgethetek. Akkoriban még pláne mást jelentett bekerülni egy ilyen filmbe, hiszen ez a nyugati-európai filmgyártást jelentette, a profi tempót, a lakókocsikat, a büféket. Mégis egyszerűen ment minden, és természetesnek tűnt, hogy ezekkel a külföldi színészekkel forgatok.

 

Később forgattam Robin Williamsszel is, a Hazudós Jakabban. Érdekes volt nézni, ahogy dolgozik. Nagyon amerikai volt, folyamatos pörgésben tartotta magát, vicceket mesélt, ami kicsit abszurd volt egy holokauszt témájú film forgatásán. Jó nevű karakterszínészek voltak körülöttem a jelenetben, amiben játszottam, Armin Mueller-Stahl, Alan Arkin, Michael Jeter, Mark Margolis. Mueller-Stahllal sokat beszélgettem utána. Ő a nyolcvanas-kilencvenes években rengeteg amerikai filmet forgatott, nagy szó volt, hogy egy német színész ekkora karriert csinált Hollywoodban. Akkoriban a Ványa bácsit játszottam a Radnótiban, és kiderült, ő is játszott Ványát Berlinben. Eljött megnézni, utána megvárt, és órákat beszélgetett velem és a kollégáimmal. De Richard Burtonnel is elképesztő élmény volt találkozni a Wagner forgatásán. Ő nem próbált soha, volt egy dublőre, aki megtette ezt helyette. Én lepróbáltam a dublőrrel a jelenetet, amit Richard Burton oldalról, egy széken ülve nézett, majd beállt, és nyújtotta a kezét: „Hadd mutatkozzam be, Richard Burton vagyok”. Mondtam, hogy én meg a Kulka János. „Nekem nagyon tetszik, ahogy maga játszik” – mondta, majd megjegyezte, hogy milyen szépen beszélek angolul.

KJ: Az is jó találkozás volt, nagyon kedves volt. Orbitális pofont adott.

KJ: Abszolút. Emlékszem, sárgák voltak az ujjai a cigitől. Állandóan cigarettázott. A jelenetünket, amiben megpofozott, csak egyszer vettük fel, annyira profi volt.

KJ: Idegen érzés, úgy érzem, hogy ez nem is én vagyok. Hiába ismerem a szavak jelentését, hiába tudom, hogyan kell hangsúlyozni, ez az idegenkedés nem múlik el. Nemrég játszottam Bécsben, és németül sokkal otthonosabban tudtam játszani, pedig nem beszélem olyan jól a nyelvet, mint például a franciát. Sokkal közelebb éreztem magamhoz, minden szónál tudtam a hangsúlyokat, a színeket. Az angolnál mindig van bennem valami görcs, talán azért, mert nagy hangsúlyt fektetnek a pontos akcentusra.

 

Érdekes, mostanában elkezdték kérdezgetni, miért nem forgatok külföldön. Csináltatni kéne egy showreelt, de eddig lusta voltam hozzá. Pedig nagy álmom Almodóvarral forgatni. Mindig is színházban játszottam, és a mai napig hiszek benne, de most, 50 éves korom után elkezdtek jönni a filmes díjak és a sikerek. Elgondolkodtam, hogy lehetne még egy életem? Hogy az egyre inkább kimerítővé váló színházat hátrébb lehetne tolni és többet filmezni?

KJ: Igen, sokkal kevésbé fárasztó. Ha egy hónapig öt-hat órákat alszol, azt túl lehet élni. A forgatás egyfajta sportteljesítmény: fizikailag kell bírni, és meg kell tanulni eltölteni az üres órákat úgy, hogy ne fáraszd le magad. A színháznak a felelőssége nyom nagyon. Túldimenzionálom, és túl nagy felelősséget rakok magamra. Elkezdtem például aggódni, hogy mi lesz, ha elfelejtem a szöveget. Filmnél sok rizikó nincs meg. Ha bakizok, felvesszük még egyszer. Élvezem, hogy mindig lehet javítani, és többféleképpen is fel lehet venni egy jelenetet. Persze a párbeszédeknél mindig azt érzem, hogy akkor vagyok jobb, amikor csak a kollégát veszik. (nevet)

KJ: A kamera előtt igen. Mert annyira sűrű levegője van annak, hogy forgatsz egy szobában, és az operatőr, a rendező, a világosítók és a mikrofon ott van két centire az orrodtól. Valamiféle erotikája lesz az egésznek attól, hogy ők néznek téged. A kamera olyan erős, fókuszált figyelmet jelent, mintha ötszáz ember nézne, ettől pedig te is olyan koncentrálttá válsz, mintha színpadon állnál. A színészt a rá irányuló figyelem szüli meg; egy üres nézőtérnek hiába játszanánk.

 

Régen nagyon sokszor voltam zavarban a kamera előtt, nem tudtam, hogy mit csináljak. Az volt az érzésem, hogy van valami takargatnivalóm. A kamera borzalmasan kegyetlen, nem lehet semmit elrejteni előle. Akit viszont szeret, az elképesztő erővel ragyog fel, és látni rajta a teljes odaadást. Ez az odaadás belőlem sokáig hiányzott. Soha nem titkoltam és nem csináltam problémát a melegségemből, de lehet, hogy „a hivatalos coming outnak” van valami köze ahhoz, hogy mostanában ennyire felszabadultam a kamera előtt. Önazonos lettem, nincs már semmi köztem és a kamera között, és nem üzenem azt a kamerának, hogy ne akard tudni, hogy én meleg vagyok.

KJ: Abban nem vagyok jó. Azt a jelenetet szeretem, amikor ülök a laptopnál, nézem, és az arcomhoz teszem a kezem. Az egy tiszta pillanat; sok minden van benne. Egyébként csúnyának látom magam a filmben, pedig nem szokott különösebben érdekelni a külsőm. Goda egy rejtőzködő, önmagát a világnak meg nem mutató orvost szeretett volna a filmbe, és ennek tökéletesen megfeleltem. De úgy érzem, többet is ki lehetett volna hozni a szerepből. Örök kérdés, hogy jó-e, ha egy meleg játszik meleget. A színházban azt szokták mondani, hogy nem a részegnek kell részeget játszani. Ugyanez a helyzet a melegséggel: egy nem meleg pontosabban tudja eljátszani, mert jobban rálát. A forgatást viszont nagyon élveztem – jó volt Ervinnel dolgozni.

KJ: Már azért a fél napért megérte volna, amikor Törőcsik Marival forgattuk a kórházas jelenetet. Számomra ő mindig is egy csoda volt. Aztán ott voltak a többiek is: Csákányi, Ónodi. Nagyon profi zenés show-t raktak össze. De úgy érzem, a Swingben sem vagyok elég jó. Nem teljesítettem alul, csak nem voltam elég energikus. A munka isteni volt, egy színésznek ez maga az álom. Hiszen mi többet csinálhat, mint hogy eljátszik egy másik nemű lényt? Transzvesztitát játszani amúgy kényes dolog: meg kell kerülni a szerep közhelyeit, el kell érni, hogy ember maradjon. De az se baj, ha humoros és lehet rajta nevetni. Kényes az egyensúly, de [Fazekas] Csabának jó az ízlése, szerintem nem estünk túlzásba.

KJ: Szerintem igen. Ez a hiúsággal is összefügg, meg azzal is, hogy nincs több titkolnivalóm. Olyan jó szabadon élni, legalábbis amennyire ma Magyarországon szabadon lehet élni. Megtehetem, hogy kikapok egy legyezőt a sminkes lány kezéből, és azzal fotózkodok. Mégis, kinek akarjak megfelelni? Ez talán a szüleim öröksége. Csodálatos emberek voltak, szabadok. Mindig azt csinálták, amit gondoltak, és nem adtak le magukról retusált képet a világnak. Ahogy az Őrült nők ketrecében is éneklik: „az vagyok, aki vagyok”, és ezt jó a világnak is kimondani. Nagyképűnek hangzik, de olyan, mintha példát mutatnék, hogy nem kell beszarni, lehet ezt így is.

KJ: A rejtett érzékenység. A vizsgában egy nagyon merev, zárt embert játszom, aki hithű kommunistaként teszi a dolgát, lebuktat és beárul embereket, majd egyszer csak megszeret valakit, és ettől az egész összedől. Csodálatos ilyen keménynek tűnő, de nagyon érzékeny hősöket játszani. Itt például egy komoly apa-fiú szeretet forgott kockán, és „az apa” nagyot veszít a végén – kevés szerep jár be ilyen nagy ívet. Ahogy A berni követben is: az elején látsz egy férfit öltönyben, cigarettázva nagyképűsködni a kínai követtel, majd egy perc múlva már félve ül az íróasztal alatt, hogy mi lesz vele. Jól érzékeltetik ezek a filmek, mi történhet emberekkel egy pillanat alatt. Hogyan lehet elveszíteni pozíciókat és biztosnak tűnő helyzeteket. Hogyan mennek tönkre életek egy rossz döntéstől, vagy mert a másik ravaszabb nálad. Az a szerencsém, hogy érdekes szerepek jutottak nekem, és nem az történt, hogy én lettem a magyar filmek orvosa. Csinálhatok egy Vizsgát, majd leforgathatok egy Argót, és összezavarhatom a nézőt, aki azt gondolja, hogy mit hadonászik a Kulka egy szamurájkarddal?

KJ: Péterfy Bori férjének, Merényi Dávidnak volt az ötlete, hogy szerepeljek benne. Pozitív értelemben, de teljesen idióta az a klip. Lehet, ezt is a kor hozta meg, de nincs meg bennem az a hiúság, hogy nem tehetem magam nevetségessé. Már maga az ötlet is vicces volt, hogy Kulka János súlyzót emelget piros gatyában egy konditeremben. Szeretek kilépni a komfortzónámból, hogy ne csak a szokott menetrend legyen: délelőtt tízkor próba, fél hatkor vissza a színházba, előadás, majd fröccs, hazajövés, kutyasétáltatás. Azért is jelent nagy örömet, ami most a filmek terén történik, mert a Szomszédok 13 éve alatt annyiszor hallottam, hogy mondjak le a filmekről és egyik rendezőnek sem fogok kelleni, mert mindenki azt gondolja rólam, hogy én vagyok a sorozatsztár. És ez sokáig így is volt. Gárdos Péteren kívül, akivel 2001-ben forgattam Az utolsó bluest, nem nagyon kerestek meg. Jó érzés, hogy a Kaméleon óta máshogy alakulnak a dolgok, és mégsem veszítettem el a hitelemet, az emberek pedig nem azon gondolkodnak mondjuk A vizsgát nézve, hogy hol van Anita és a fehér köpeny.

KJ: Ez nem is volt szép tőlem. Sokszor hálátlannak éreztem magam. A színházban nagyon szép, egyenes utat jártam be – Pécs, Kaposvár, Radnóti, Nemzeti, Katona –, de a színházon kívül mindent a Szomszédoknak köszönhetek. Az ott megszerzett ismertség és szeretet nélkül nem tudnék lemezeket csinálni vagy a mai napig telt házzal koncertezni. Ma már nem is teszem el a régi interjúimat, mert nem bírom azt a nyavalygást.

 

Akkoriban úgy éreztem, hogy [Horváth] Ádámot árulnám el, ha otthagynám a Szomszédokat. Nagyon szerettem őt, apámnak jó barátja volt. Volt két-három nagy beszélgetésünk arról, hogy ki akarok szállni. Aztán kedvesen mindig meggyőzött, hogy ez nekem igenis jó, és különben is csak egy játék, nem kell túldramatizálni. A másik visszatartó erő a jó kereset volt, és a kollégák, akikkel nagyon szerettem játszani. Jó volt arra hivatkozni, hogy egy sorozatban játszom Zenthe Ferivel és Komlós Jucival. Volt még egy nagy privilégiumom: átírhattam a saját jeleneteimet. Úgy tudom, ezt csak én vívtam ki magamnak. Ezáltal úgy éreztem, amennyit tudok, megteszek azért, hogy kicsit élőbbre formáljam a szituációt és ne legyenek annyira papírízűek a mondataim.

 

De ez egy nehéz időszak volt az életemben. ’85-ben kerültem Kaposvárra, és az a nyolc kaposvári év emberpróbáló volt. Sokat betegeskedtem, a gerincemmel is operáltak, és közben 80 ezer km-t mentem autóval egy évben. Sokszor a fizikai teljesítőképességem határára kerültem, az állandó kialvatlanság miatt nagyon ingerlékeny voltam. Össze kellett rakni magamban, hogy a színházban Shakespeare-hősöket játszom, de közben én vagyok Magyarország egyik legnépszerűbb tévésztárocskája. Azt éreztem, valami nincs rendjén, de tudtam, hogy velem van a baj, mert egy színésznek ezt tudnia kell kezelni. És soha nem bántottak, Kaposváron se. Ascher [Tamás] is mindig csak röhögött ezen. A színházigazgatók tudták, hogy lehet, hogy kettővel több néző jön be, mert tegnap látta a Kulkát a tévében. Mostanában néha én is látom magam a tévében [az M3-on], és nagyon zártnak tűnök. Ahogy említettem is korábban: olyan, mintha lenne egy függöny a kamera és köztem. Nagyon fedett vagyok, ritkán látni érzéseket az arcomon. De meglepően normálisan játszom, és a sorozatot nézve elhiszem, hogy létezik egy ilyen mogorva, magának való orvos.

KJ: Az könnyű és jó munka volt. Büszke voltam rá, ha megállítottak az utcán, hogy maga a hangja House-nak. Annál jobban frusztrált, amikor azt kérdezték, hogy van Etus. Olyankor egy színész úgy érzi, mintha elvesztené az identitását. Mintha nem létezne a Kulka János nevű színész, csak a Mágenheim Ádám. Aztán vége lett a Szomszédoknak, és olyan volt, mintha sok év után visszakaptam volna magamat. Újra Kulka János lettem, aki játszott egy sorozatban.

KJ: Semennyire. Próba nélkül szinkronizáltunk, real time-ban. Csak akkor álltunk meg, ha bakiztam. Annyira megismertem a karaktert, hogy előre tudtam, mit fog csinálni. Csodálatos ember egyébként Hugh Laurie. Igazi polihisztor, nagyon jó festő, és van egy zseniális regénye is, a Balek, egy fegyverkereskedős krimi. Úgy ír, mint [Jo] Nesbø, csak kicsit jobban. Még hangoskönyvnek is felvettem.

KJ: Sajnálom, hogy nem jött össze, de az lett volna már a negyedik forgatás a nyáron. Ugyanakkor készült, amikor én a Swinget, az Argo 2-t és A berni követet forgattam. Maga a karakter ismerős volt, egy összeszedett politikus, aki semmit nem mutat kifelé, aztán a pszichiáternél kiderül, hogy csupa seb, és nem tudja megoldani a magánéleti viszonyait. Jó, hogy végül Máté [Gábor] játszotta, nagyon jó volt benne.

KJ: A vizsgát vagy A berni követet nézve azért döbbenetes, milyen átfedések vannak az ötvenes évek végének levegője és a mai Magyarország atmoszférája között. Sajnáltam, hogy rövidíteni kellett A berni követen, és kimaradt négy-öt mondat az elejéről. Akkor cserélték le a magyar nagyköveteket, és a filmben is pont arról folyt a beszélgetés, hogy ’56 után leváltották az összes nagykövetet és hithű kommunistákat küldtek ki külföldre, hogy hirdessék az igét. Pontosan azok a mondatok voltak a forgatókönyvben, amikkel nap mint nap foglalkozott akkoriban a sajtó. De a film MTVA-s megrendelésben készült, és hosszú volt, ezért vágni kellett. Szerintem amúgy elegánsabb megmutatni egy ’57-es történetet, és rábízni a nézőre, hogy mit szed ki belőle. Aktuálpolitikáról nem szabad filmet forgatni: a pártok nem érdemelnek filmvásznat.

KJ: Most a Kerényi Imréről. Van egy estem a Belvárosi Színházban, az Ez a hely, amiben a 15-20 dal közé tettünk szövegeket is. Például egy cigány témájú Ady-publicisztikát, egy elképesztő írást egy ’62-es, Nemzeti Színházbeli igazgatóválasztásról, és egy Kerényi-szöveget is, amiben elmondja, hogy mi a célja a Magyar Krónika című, rendkívül sikeres újságnak. Ezután éneklem el A jegyszedőt, ami így kap egy plusz gellert. Tényleg gyönyörű a szövege, de nem vagyok benne biztos, hogy értik a „becsapni a jegyszedőt” mondatot. Van, amikor el is mesélem, hogy ez egy létező színházi kifejezés. Vidéki színházakban mindig onnan tudtad, hogy jó vagy, ha a zenekari árokban felálltak a zenészek, vagy bejöttek kintről a jegyszedők, mint Pécsen. Biztos lehettél benne, hogy jól játszol, ha azok a színházi szakemberek is érdeklődve figyelnek, akik már negyven éve dolgoznak ott.

KJ: Most az RTL Klubnak forgatok egy sorozatot, az Igazából válást. Arról szól, hogy három elvált férfi összeköltözik – a Stohl [András], a Pepe [Scherer Péter] és a Lengyel Tomi. Én Stohl apósát játszom, kis szerep, de nagyon élveztem. Ahogy a Félvilágot is, amit Szász Attila rendezett [mint A berni követet], és amiben Kovács Patríciával leforgattam életem első kőkemény szexjelenetét. A vágyaitól megtébolyodott, dúvad gyárost alakítok, aki beleszeret egy luxuskurvába. Erős karakterek, nagy veszekedések és kibékülések lesznek a történetben, ami a 20. század elején, egy nagy kastélyban játszódik. Jó volt időutazni kicsit, és Szakács Györgyi elképesztő ruháiban játszani. Tévés pénzből forgott a film, de reméljük, eljut a mozikba.