A "Nagy Háború" első esztendeje, 1914 végére a nyugati fronton kialakul az állóháború, az antant haderők képtelenek kihasználni erőfölényüket, hogy német seregeket vonjanak el Nyugat-Európából, így új front nyitása mellett döntenek. Az év novemberében Törökország is beszáll a háborúba a központi hatalmak oldalán, veszélyeztetve a britek érdekszférájába tartozó Egyiptomot és az indiai hajóutat.
A brit birodalom flottaminisztere, Winston Churchill fejében fogan meg mindenekelőtt elterelő hadműveletként az Égei-tenger és a Dardanellák-szoros határolta Gallipolli-félsziget elfoglalása. A brit és a francia hadvezetés ugyanakkor a terepismeret hiányában elszámolja magát, és 1915 márciusában a török parti ágyúk sorra süllyesztik el az antant cirkálóit, hogy ez utóbbi a flottaveszteség után a félsziget szárazföldi bevételével próbálkozzon. A brit nemzetközösség tagjaként vesz részt az addig ismeretlen léptékű antant vereségbe torkolló áprilisi partraszállásban az ANZAC néven elhíresült ausztrál-új-zélandi alakulat.
A partraszállás napja, április 25. nemzeti gyásznap és a nemzettudat bölcsője az arányaiban talán legtöbb emberét odahagyó ausztráloknál. Elmebaj az elmebajban: mit keresnek a bolygó túlsó végéről jövő dragonyosok egy szerb nacionalista diák által lelőtt Habsburg trónörökös halála kirobbantotta összeurópai háborúban? A nemzetcsalád és a királynő nevében a Dardanellákhoz rendelt katonák az inkompetens hadistratégia miatti tragédiája az értelmetlen halál szimbóluma lett – ezt mutatja fel patetikusságával együtt is meggyőző erővel a kontinens egykori új hullámának tekintélyes rendezője, Peter Weir a klasszikussá vált Gallipoliban (1981). A két hosszútávfutó jó barát tanmesébe illő naivitással indul a haza nevében gyalogszerrel a félszigetre, hogy csatlakozzon honfitársaihoz. Míg a Mel Gibsont világsztársághoz segítő darab a lelkes naivitás és a gyalogsági rohamok tébolyának kontrasztját a sors, a fátum örök kérdéseivel teszi emelkedettebbé, földije, Russell Crowe debütáló rendezésében némi misztikával igyekszik megfejelni a témát.
 Jelenetek a filmből |
1919-ben vagyunk, négy évvel a csata után. Joshua Connor, a konzervatív ausztrál telepes mintaképe az említett patrióta ideológia égisze alatt török fegyverek által legyilkolt három fia hiányával küzd. Az üresen tátongó ágyak előtt rendszeresen esti mesét olvasó férfi egy reggel a farmhoz közeli tóban talál rá felesége holttestére. Mielőtt a nihil még jobban rátelepedne eddig sem épp eseménydús életére, elindul felkutatni a halott fiúkat, hogy az asszony sírjánál tett ígéretet valóra váltva a család egy helyen nyugodjon.
A direktor alakította áthallásos nevű Joshua azon felül, hogy szerető apa és hazafi, isten áldotta képességekkel bíró ember: megérzi a talajvíz jelenlétét a napszítta föld alatt, s ha teheti, leás felfakasztani. Ez a csodás, égi beütés végigvonul az egész filmen a pásztázó totáloktól az émelyítően édeskés aranybarna színdramaturgián és a lassított szenvedős flashbackeken át a cselekmény kisebb-nagyobb fordulataiig. Miután kikötött Isztambulban, és a határőrök a szükséges papírok nélkül nem engedik be Gallipoliba, egy virgonc török kissrác révén elkerül a pár Bond-lányként is akciózó éteri szépségű Olga Kurilenko alakította, ugyancsak hadiözvegy kis hoteljébe. A szálló egyrészt főhősünk tranzitállomása az elátkozott félszigethez, másrészt kiváló hely a kultúrközi különbségek felmutatására is: férje halála után a gyönyörű Ayshe-t sógora presszionálja a házasságra, a konfliktusba pedig hiába avatkozik a nővel kokettáló nyugat-ausztrál outbacken nevelkedett Joshua. E címszereplőjéhez hasonlóan igen konzervatív és karót nyelt film talán egyetlen humoros pillanata is itt található. A müezzin énekére hősünk értetlenül horgad fel: "Ez mégis mit ad el?"
 A képek forrása: MAFAB |
Joshua az asszony bennfentes segítségével jut el Gallipoli tömegsírjához, ahol minduntalan falakba ütközik, először a megértő, de tehetetlen ANZAC-kapitány, majd a pokróc nagykövet személyében, ám itt is akad segítője a humánus Hasan őrnagy személyében. A hadi és bürokráciai csiki-csuki alanyait és tárgyát Crowe mindvégig politikailag rendkívül korrekten prezentálja, egyaránt megfáradt, sebekkel tűzdelt áldozatokként, ám legalább ennyire érdektelenül is.
Ahogy Joshua Connor is maga a megtestesült, feddhetetlen jóság, így aztán igencsak drámaiatlan figura is, megfejelve a látnoksággal (az utolsó felvonás jó előre belőhető pozitív fordulata is ebből fakad) pedig a nevetségesség közelébe tolja el. Nemkülönben hanyagul odavetett a távolról a Casablanca Rick-Renault őrnagy viszonyra hajazó ausztrál-török barátság vagy éppen a szálló tulajdonosnőjével annak felbukkanásától várható szerelem. A figurák egydimenziós voltán pedig aligha segít a bosszantóan enervált színészi munka: a közel sem tehetségtelen Crowe (lásd a Romper Stompertől a Szigorúan bizalmason át az Amerikai gengszterig) két évtizede gyakorolt komor tekintetét ötvözi az elhaló, transzcendens hanghordozással, Olga Kurilenko pedig felszegett fejjel deklamálja papírízű mondatait. Összességében a vízlátástól a bajtársiasságon át a családcentrikusságig több mindenről beszél az Akihez beszél a föld, csak éppen a háború pokláról nem.