Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

IDŐ VAN!

25. THEALTER, Szeged / 7-8-9. nap
2015. júl. 27.
A 25. THEALTER utolsó három napjában sem hagy alá a pörgés, premier és tréningbemutatók mellett olyan előadásokat tartogat a zárás, amelyek joggal válnak azonnal közönségkedvencekké, a fesztivál következő kiadásáig kitartó színházi élményeket és energiát adva. KOVÁCS BEA BESZÁMOLÓJA.
Molnár Csaba táncos és koreográfus visszatérő vendégként borzolja a kedélyeket Dekameron című produkciójával, úgy idézi meg Boccaccio pajzán, hedonista és mulatságos világát, hogy közben teljesen mai és aktuális kérdésekhez nyúl. Molnár koncepciójában a novellák világából átemelt töredékesség és átjárásosság (ön)ironikus és extravagáns camp-életérzéssel és látványvilággal társul. Három, rikító színű, arcot is teljesen takaró, kezeslábasba és anorákba öltözött bábu egymással párbeszélő tánca indítja az előadást, majd szerepcserék és etűdváltások követik egymást. Molnár zeneválasztása, amely Bach és a kortárs elektronika között mozog, úgy illeszkedik a klasszikus balett, a jóga és leghétköznapibb gesztusok mozdulatsorához, hogy a fenségestől a komikusig különféle, egymást gyakran kizáró esztétikai tapasztalatokat ébreszt. 
Dekameron
Dekameron
Az ihlető és ihletett alkotás szép anakronizmusa, az időkön átívelő közös életérzések továbbítása a Dekameron. Molnár előadásainak hatalmas erénye az az életvidám, önreflexív és könnyed humor, amellyel a legkomolyabb témákat is kezelni tudja. Színpadán szó esik a test fétiséről, a sport és a tánc filozófiájáról, szerelemről és pornóról, manipulációról és posztmodern, fogyasztói hiúságról. Mindezt olyan felszabadult és felszabadító mozgásérzékkel rendelkező előadók közvetítik, mint Cuhorka Emese, Dányi Viktória, Marco Torrice és maga a koreográfus, Molnár Csaba. Akárcsak a Nyúzzatok meg! esetében, a Dekameront nézve is az az érzésem támad, hogy bár széken ülök, mégis teljesen részese vagyok az előadásnak, és kedvem támad táncolni, mozogni, ugrálni – számomra ez fontos ismérve egy jó táncelőadásnak. Mindkét produkció reflektál ugyanis az absztrakt művészkedés nevetségességére, és képes megmutatni, hogy a kortárs táncban minden banálisnak tűnő mozdulat létjogosult és közvetítő erejű lehet. 
A fesztivál díszvendégeinek, a k2 Színháznak a harmadik és egyben utolsó előadását, a pesti Hátsó Kapuba megálmodott Apátlanokat a szegedi Cooltour Café-ban nézzük. Izgalmas vállalkozásnak tűnik Csehov és a kocsmaszínház találkoztatása, a több mint négy órás előadás koncepcióját figyelve azonban feltétlenül motiváltnak bizonyul a helyválasztás. Az Apátlanok ugyanis úgy kezeli a híres-hírhedt Platonov történetét, hogy reflektál a fiatalságra mint áldatlan állapotra, és a csehovi világot (és színházat) működtető mozgatórugók feltárását is megkísérli. A fásult, az életbe korán belefáradt, az unalmat itallal és a múlt eseményeinek folyamatos piszkálgatásával elűző fiatalok szomorú kórképe az Apátlanok, amelynek kocsmaszínházi tere folyamatosan arra emlékeztet, hogy ebből a fullasztóan zárt világból nincs kijárás, a felépített falak nem védenek, csak korlátoznak a fejlődésben. 
Apátlanok
Apátlanok
Horváth Szabolcs elsőre megnyerő, átütő kisugárzású Platonovja lépcsőzetes magába roskadása látványosan végigkövethető a k2 előadásában. Horváth ijesztő energiákkal mutatja meg azt a dühítő tehetetlenséget, amely az elvárások és a valóság, a megálmodott és a tényleges világ közötti hatalmas eltérések feloldhatatlanságából fakad. Platonov nem rezignáltan törődik bele elképzeléseinek teljes megsemmisülésébe, hanem erőszakosan és akaratosan, önmagával és környezetével is kíméletlenül bánik. Fájóan ellenpontozza őt Szása, aki Boros Anna alakításában bájosan együgyű szerelmes, és ettől végtelenül szánalmassá válik férje ostromai alatt. Szergej (Viktor Balázs) és Szofja (Piti Emőke) kapcsolata hasonlóan diszfunkcionális, a naiv romantikus férj és az őt szeretni képtelen nő haláltánca ez. A k2-s csapat összeszokottságát dicséri a szereposztás, amelyből egy ilyen nagy lélegzetvételű, ám megoldásaiban minimalista, a szöveg és a színészi játék erejére alapozó produkció mindvégig építkezhet. Az előadás dramaturgiája feloldja az idő érzetét, a csehovi konfliktus magába szippantva tölti ki a négy órát. Az Apátlanok azért is fontos, többszöri megnézésre alkalmas előadás, mert a Züfec és a Bakfitty humorparádéja mellett új tempót és új kulcsot próbál ki, sikeresen.
A portugál Tojáshéjak igazi megkoronázása a fesztiválnak. A záróprodukció Lander Patrick és Jonas Lopes előadásában totális színházi élmény, és olyan elemi erővel bír, ami képes visszaadni a színházba vetett, olykor-olykor megingó hitünket. A két táncos mindvégig egy-egy muffinos díszítésű szemmaszkkal mozog, így is jelezve, hogy egymás meg- és kiismeréséhez nem szükséges a látás, annál inkább a bizalom, a megértés és az őszinte nyitottság. A táncosok egy kifújt tojásokból álló kör szélén állnak, majd lassú léptekben, fokozatosan egymás felé tartva tapossák szét a héjakat, mintegy újraértelmezve a kaukázusi krétakör meséjét. Meglepő módon már a tojásokon való járás is megnevetteti a szegedi közönséget, egy-egy összehangolt lépés vagy elguruló tojás máris humorforrásként szolgál. Ezt tetézi aztán a hosszú perceken át töretlen intenzitással zajló tapsolós, egymást csapkodós figyelemjáték, amelyet a két táncos végigvisz. A komikum iróniával vegyül, amikor a két férfi elénekli Madonna kultikus dalát, a Like a virgint, majd az előadás teljesen más hangulatot ölt, amikor a játék meghitt közös tánccá alakul át. 
Tojáshéjak. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER
Tojáshéjak. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER
A két férfi egymáshoz simulva, egymás érintésében kiteljesedve mozog valami csodálatos erotikával, amitől azt érezni, hogy mennyire fontos és jó dolog a másik jelenléte az életben, testközelben. A lebomló ruhák egy-egy testfeliratot tárnak fel: I AM OK (jól vagyok) és I AM KO (ki vagyok ütve). Ez a szójáték is jelzi azt a jin-jang viszonyt, amely egy kapcsolatban kialakul(hat). Viszont a tény, hogy ezt a „nem szerelmi sztorit”, amint azt az előadás leírásában olvasni, két férfi játssza el, megkérdőjelezi a heteronormatív párkapcsolati modell kizárólagosságát, és arról tanúskodik, hogy a két ember között megtörténhető meghittségnek, szeretetnek nincsen neme. Míg folytatódik a tánc, mindenféle emberek, napozók, kosárlabdázók, kertészkedők, kutyasétáltatók, porszívózó technikusok és mások lepik el a teret, zajlik, történik az élet a (nem) szerelmesek körül, mi pedig bámulunk a csodás közösségi eseményen (a megjelenő karakterek mind a fesztivál résztvevői és önkéntesei), a fényjátékon, amelyet a Moondog Here’s To John Wesley Hardin dala kísér végig. Stroboszkóp és diszkógömb fényében tűnnek fel apró jelenetek, miközben megállapítom magam: ilyet tényleg csak a színház tud. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek