Önkívület
2015.07.23.

Az Önkívület tipikusan az a film, amelyben megvolt a potenciál valami újszerűre, ám végül minden eredetiségét hátrahagyva futott egy biztonsági kűrt. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Az eredetiség ebben az esetben, persze költői túlzás – az egyedi filmes látásmódjáról elhíresült Tarsem Singh (A sejt, Zuhanás) mozija feltűnő hasonlóságot mutat ugyanis John Frankenheimer 1966-os filmjével, a Második lehetőséggel, és ugyanúgy emlékezetünkbe idézi John Woo Ál/Arcát, ahogy számos testrablós mozit is. Nincs szó azonban sem hommage-ról, sem bántó lenyúlásról, egyszerűen csak arról, hogy a transzhumanista gondolat, mely szerint az ember bepiszkálhat a saját evolúciójába, akár ki is cselezheti a halált és a betegségeket, már régóta foglalkoztatja a filmeseket. 

Lehetne magyarán az Önkívületből a testcserével járó, az identitás kérdéseit feszegető (mi teszi emberré az embert?), izgalmas kiberfilm, ami rámegy a téma erkölcsi vonatkozásaira. Ehelyett azonban óvatosan megkapirgálja a felszínt, majd az első óra után, épp mire felkeltette az érdeklődésünket, és megállapítottuk, hogy egész hatásos, az összes sablont és kiszámítható fordulatot felvonultatja, mi több, még egy giccses képet is letud a történet zárlatában, kéklő Karib-tengerestül.

De haladjunk sorjában! A New York-i milliárdos építési vállalkozó, Damian Hale (Ben Kingsley) – aki egy rém ízléstelen lakásban lakik, ahol minden arany meg márvány, meg kristálycsillár (szökőkút is van) – halni készül, a prognózis szerint fél éve van hátra. A rengeteg pénz azonban számos lehetőséggel is jár, igénybe lehet például venni adott esetben egy phoenixi cég szolgáltatásait, amely azt ajánlja, hogy átmenti a tudatot egy ép és egészséges testbe, vagyis az élet más külcsínnel ugyan és más név alatt, de folytatható. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Mindez potom 250 millió dollárra rúg, de Damian, ahogy romlik az állapota, úgy dönt, megéri a bájosan csak „vedlésnek” nevezett folyamat az árát, különösen, ha az ember egy Petri-csészében kitenyésztett Ryan Reynoldsba költözhet át. Hogy a tudat „ki ne lökődjön” (lásd: transzplantáció) Damiennek, akit immár Marknak hívnak, és a cég New Orleans-ban vett neki egy luxuslakást (ez nem ízléstelen, sőt), egy kis piros kapszulát kell naponta bevennie. Igen ám, de egy nap az aktuális szerető miatt (hősünk természetesen kihasználja az új testből adódó előnyöket szex, drog és rock’n roll terén) elfelejti bevenni a gyógyszert, és fura hallucinációi támadnak: afganisztáni bevetés, egy nő, gyerekkel, meg valami sütőtök-szerű víztorony egy ház tövében.   

Láss csodát, még ezt követően is jók vagyunk. Mark egyre biztosabbra veszi, hogy amiket hallucinál, valaki másnak az emlékei, felvetődik hát a kérdés: lehet, hogy a porhüvelye mégsem lombikban fogant? Ennek a szakasznak a csúcspontja egy St. Louisba tett utazás a nőhöz a gyerekkel, amely után a film lejtmenetet vesz, és azt összes kiszámítható fordulatot, sablont (autós üldözés, menekülés, leszámolás, senki sem az, akinek elsőre látszik) stb., felvonultatja, amit csak ismerünk az (akció)filmekből. Hiába hisszük tehát, hogy a mozi első órája a felvezetés, az említett etap csak annak bemutatása, hányféle irányba indulhatna el a film, amely végül a leginkább kitaposott ösvényt választja. Pedig még a Frankenstein-sztori is benne van csírájában, hiszen a vedlést eleve az „őrült tudós”, dr. Albright (Matthew Goode) találta ki, akinek célja, hogy legyőzze a halált és az öregedést, de mire az ő figurája is épp kibontakozhatna, klisészerű antagonistává válik, amolyan Josef Mengelévé.    

A képek forrása: Mafab.hu
A képek forrása: Mafab.hu
És hiába a rendező sokat dicsért képi gondolkodása, ebben a filmben mindössze egy jelenetet tudunk felidézni, amely ebbéli tehetségéről árulkodik: az energikus, klipszerűvé vágott összefoglalót, ami alig egy percbe sűríti, hogy milyen életet is él Damien Mark testében a New Yorknál sokkal izgalmasabbnak és élettelibbnek tűnő New Orleans-ban, amely várost a végkifejletben szintén sikerül sztereotipizálni azzal, hogy a Mardi Grast is valahogy belekeverik a történetbe.

Az Önkívületet nem fogjuk Tarsem Singh nagy dobásai között emlegetni, inkább tartozik a felemás sikerek, a kihagyott lehetőségek közé, amiben a forgatókönyv hiányosságai ugyanúgy közrejátszhattak, mint a rizikó felvállalásától visszariadó stúdió. Pedig a filmet az a producer páros jegyzi, amely be merte vállalni a Looper – A jövő gyilkosa című időutazós akció sci-fit, ami bizarr módon szintén az identitás kérdéseit vetette fel. Akkor sikerült megtalálni egy zsánerhibrid keretein belül is a helyes arányokat, – ez, az Önkívület esetében most, sajnos csak az első órában jött össze.