Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSEVAP A MAGYAR UTCÁBAN

Danyi Zoltán: A dögeltakarító
2015. júl. 18.
A dögeltakarító úgy beszél a nagy nemzeti témák helyett egészen másról, hogy közben mégis szól – egészen másként – azokról is. A regény, amellett, hogy az idei könyvhét egyik nagy dobása, bízvást mondható Danyi Zoltán eddigi szépprózai munkássága csúcsának is. Z. KOVÁCS ZOLTÁN KRITIKÁJA.

Danyi Zoltánnak eddig is voltak jelentős szövegei és könyvei, de – legalábbis a prózát tekintve – a korábbi kötetek inkább a sajátos hang, a prózaírói egyéniség megtalálásának fázisait jelentik az új opus felől olvasva. Túl az epikus kísérletezéseken, A dögeltakarítónak a narráció hagyományosabb eszközeivel sajátos szövegvilágot sikerült teremteni.

danyi

A képlet látszólag egyszerű: a „jugó” világban, a Vajdaságban született magyar főhős a délszláv háborúval végleg elveszti identitását, „nem lelé honját a hazában”. Danyi Zoltán könyvének azonban csak háttere a „határon túli magyar keresi magát” narratíva. Itt egy ember keresi magát, mégpedig a nemzeti meghatározottságok mintázataihoz képest idegenül, bár azoktól nem függetlenül. A regénytől távol áll mindenfajta nemzeti heroizmus, kozmikussá növesztett kollektív önsajnálat. Aki a regény főszereplője, történetekben létezik, így képződik meg identitása. Történetek a szerb nacionalizmus szervezte „spontán mítingekről”, a benzincsempészetről, a berlini útról, a dögeltakarításról, a spliti mozaikról és az ott megismert Celiáról, a budapesti tartózkodásokról, végül a spliti megbékélésről. A dögeltakarító hősének a regényben elsődlegesen narratív, nem pedig mindent meghatározó nemzeti identitása alakul ki.

Történetek határozzák meg, milyen összetevőkkel rendelkezik a név nélkül maradó főszereplő identitása. (Az elbeszélés során mindvégig az ő nézőpontja érvényesül, ezzel is jelezve, hogy az egyes eseménysorokban megjelenő azonosulási lehetőségek mindig korlátozott érvényűek.) Az elsődleges igazodási pont Amerika, a Woody Allen- és Robert de Niro-filmek, a Parker tollak, a színes teniszpólók földje, ahová „neki mindenképpen el kell jutnia (…), mert Európának befellegzett, Európát túl sokszor kizsigerelték és a kutyáknak dobták, úgyhogy ha meg akar szabadulni a csontoktól, akkor Amerikába kell mennie…”. Az oda történő eljutás, a „Luftbrücke” terv azonban meghiúsul, hősünk Berlinből Budapesten keresztül ér vissza Szabadkára, majd Újvidékre.

Berlin mint „haza” a keresett identitás szempontjából szóba sem jöhet (a Németországba, Berlinbe utazók mindig „Gastarbeiterek”). Ugyanakkor az „anyaország” és Budapest sem jelentenek otthont: az „Európa” című fejezetben, ahol a forgalomkorlátozások miatt labirintusszerű Pesten igyekszik először valahová el-, majd a városból kijutni, megtudjuk, hogy Magyarországon Szentendre tűnik számára a legotthonosabb városnak („akárhogy vannak is a dolgok, neki a szerbek feltehetően már örökké hozzátartoznak ahhoz, amit eléggé bizonytalanul ugyan, de az otthonosság érzésének kell neveznie”). Budapest az (át)utazás toposzának változata, s ennek során is szerbiai történetek merülnek fel – amikor a dugóban araszolás közepette a Magyar utcába ér, eszébe jut egy régebben hallott vita, amelyet a csevap bosnyák, szerb vagy horvát eredetéről folytattak egy étteremben.

A regény helyszínei közül Split az egyetlen, amely valamiféle megbékélést hoz a főszereplőnek. Ez azonban nem az otthon vagy az otthonosság megtalálását jelenti. A dalmáciai város annak a kiszakadásnak a lehetősége, ahonnan esély nyílik a megelőző kísérletek kudarcának belátására. A zárófejezetben úgy tűnik, a spliti katedrális tornyából képes átnézni a „jugó” tájon, egész Újvidékig – aztán itt is egy történetnek, a dögeltakarításkor befogadott német juhász halálának elbeszélése helyettesíti az otthont mint helyszínt. Erre a történetre emlékezve mindenesetre „úgy érezte, hogy meg tud végre bocsátani Újvidéknek, meg tudja bocsátani ezeket az elhibázott éveket.”

A főhős teste sorsának szimptómája: A dögeltakarító valamennyi fejezetét meghatározzák a test (disz)funkcióinak kérdései. Történetét végigkísérik az anyagcsere zavarai (vizelési nehézségek, püffedés, fingások). A vizeléssel kapcsolatos bajokat a horvát tanyák „megtisztításakor” látott kivégzésből eredezteti: egyik katonatársa az őket sorba állító szerbekre fingást imitáló horvát foglyot a nemi szervétől a fejéig hatoló lövéssel ölte meg, miközben a főszereplő éppen vizelni próbált. Ahogy azonban később kiderül, az anyagcsere zavarainak eredete a délszláv háború előtti időkre megy vissza, a főhős már középiskolás korában nadrágjába ürít a szerb nagyságot ünneplő „spontán mítingeken” a burektől. Ez egybe esik annak a folyamatnak a kezdetével is, amit a főszereplő „kicsontozásnak” nevez, s saját sorsán túl európai folyamatként általánosít. A vágyott Nyugatra távozás első és utolsó állomásának számító Berlinben történteket alapvetően határozzák meg a testi funkciók korlátozásának, a beilleszkedésnek a nehézségei: a szellentések, majd a kórházban a vizelési inger és a liftbe ürítés problémái.

A testi folyamatok allegorikussá növesztett ábrázolása lehetetlenné teszi, hogy a kisebbségi, vajdasági magyar sors példázatos regényeként olvassuk A dögeltakarítót. A főhős nézőpontja nem a magyarországi, Budapest központú „összmagyarságé”, hanem a délszláv konfliktus által a semmibe vetett („kicsontozott”) egyéné, akinek magyarsága csak Magyarországon kívül nyerhet értelmet (vagy a szerbek által is meghatározott Szentendrén, „ex-jugók” között).

A „nagy témák” ideologikus megjeleníthetőségének képtelenségéről árulkodik a főhős füzetek iránti vonzalma, illetve a füzetek felhasználási módja. Budapestre utaztában mindig vásárol egy füzetet, amelyet aztán csak néhány sorral, egyetlen mondattal ír „tele”. A füzetek szerepe – ahogy az „anyaországé” is az élettörténetben – a viszonyítási pontként való működésé. Lehetőség, amely soha nem teljesülhet be: a „jugó”, majd szerbiai-vajdasági  magyar identitásnak már nem lehet alapja az „anyaország” ideája.

A kötet fontos enigmája „P.” szerepe. Azt, hogy a „dögeltakarítók” és a szerbek által elkövetett tömeggyilkosságok nyomainak eltüntetői között szoros kapcsolat áll fenn, viszonylag hamar beláthatja az olvasó. De hogy a Celiát felszedő, majd a főhőst a „dögeltakarítóktól” elbocsátó, később Temerinben és Splitben vele szembejövő szereplő milyen viszonyban áll a történettel és annak főhősével, mindvégig tisztázatlan. Ha „P.” a főhős szerb alteregója, akkor világossá válik a kapcsolat az olajozók és a „dögeltakarítók” közt. Mindenesetre a záró fejezetben a Splitben olvasott újságban szerepel egy halott, akinek a lábán ugyanúgy Lacoste cipő van, mint „P” lábán, a víz pedig azon a partszakaszon dobja ki, ahol Celia horvát háborús hős (más nézőpontból:  bűnös) apja tölti önkéntes számüzetését.  Leszámolás ez a múlttal, szerbbel és „jugóval”, persze lehetetlen, ironikus leszámolás: egy horvát nyelvű újságot olvasva a spliti tengerparton.
 

A dögeltakarítás nem takarítja el a „dögöket”, sőt. Ha 2015-ben van még értelme irodalomról, szépirodalomról beszélni, akkor annak jelentősége éppen a kihantolásban áll. Nem a háborús bűnök feltárásában, hanem az olvasók rejtegetett vagy csak figyelmen kívül hagyott elvárásainak és előítéleteinek tudatosításában. Danyi Zoltán regényének egyik erényét éppen az jelenti, hogy ráébreszt: a nagy nemzeti narratíva mindig csak az egyik, ami meghatározza a személyiséget.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek