Óriási szerencse, hogy a Természettudományi Múzeumnak eszébe jutott bemutatni a herendi porcelánt, és hogy abszolúte magukból indultak ki, abból, amihez a legjobban értenek: zoológiából, botanikából, ornitológiából. Leolvasták és csoportosították a porcelántárgyak mintáit, megkeresték az eredetüket, vagyis a létező modelleket, összepárosították a valót a festett képpel, s végül lenyűgöző ötletességgel és rendszerességgel feltálalták nekünk.

Nem nyúltak bele a más szakmájába, itt nincs se Böttger (a porcelán feltalálója), se Erős Ágost (aki szegény Böttgerből ki akarta vasalni az aranycsinálást, így az szorongatottságában végül előállt a porcelánnal). Jó, Fischer Mór (Herend felvirágoztatója) egy kicsit van, meg gyár és gyártás is, de csak épphogy, különben is a tárlat végén szerényen, amikor lelkesültségünkben még ennek áttekintése sem okoz gondot.

Egyébként nem könnyű élvezetes tárlatot kreálni a porcelánból, mert tényleg nem nehéz árubemutatóvá tenni. Ahol mit is nézzünk? Esetleg a formákat? Na, az pont nem hungarikum, mivel a porcelán műfajban már meglehetősen régen kialakult egy világstílus (a megállapítás Judith S. Schwarztól, a New York-i Art University professzorától származik), a porcelánformák az egész világon nagyon hasonlítanak egymásra. Schrammel Imre (aki elég alaposan ért mindenhez, ami a kerámiához tartozik), még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy ha például helyet cserélne egy meisseni és egy herendi tárgy mintázata, valószínűleg senki sem venné észre. 

Bármelyik nagy múltú műhelyre is gondolunk, szinte biztos, hogy egy barokkos edényforma jelenik meg a képzeletünkben, mert bármily tehetséggel küzdenek a kortárs iparművészek a porcelán modernizálásért, a barokkos bravúr újra és újra felülkerekedik, hiszen a finom, kézimunkával előállított, vékony falú porcelán státusza mindig az marad, ami volt, a gazdagság és az előkelőség kifinomult eleganciájának a szimbóluma. 

A Törékeny természet – Herend kincsei című tárlat azonban nem erről szól, sőt, annak ellenére, hogy impozáns és reprezentatív darabok is állnak a vitrinekben (a plusz extra adag Viktória-mintás kollekcióról nem is beszélve) a koncepciónak hála, minden más jobban érdekel bennünket a kiállításban, mint a porcelán rangjelző mivolta. Ugyanis a bemutató kizárólag a decorumra fókuszál, amiből összesen mintegy négyezer gyűlt össze Herenden az idők során. A kiállítótérben persze nem érünk rá azzal foglalkozni, hogy itt vajon hány van, mert hamarosan rabul ejtenek a főszereplők, elsőként a madarak: a vörösbegy, a széncinege, az őszapó. Persze, a porcelánokon nem mindig kapunk hű portrét róluk, mert alakjukba fantáziaelemek is vegyülnek, de átírt képük mellett rögtön szemlézhetjük az eredeti példányokat is, mert a múzeum, saját profiljának megfelelően, természettani példákkal párosítja a motívumokat. A virágos fejezetet például unikumnak számító herbáriumok, és Csapody Vera tűpontos botanikai akvarelljei egészítik ki (tudták, hogy a botanikát scientia amabilis-nek is nevezték, vagyis szeretetreméltó tudománynak?), de a megfelelő kollekcióknál beköszönnek a gombák, vízi lények, pillangók és a rovarok is, akikről a porcelánrajongó álmában sem gondolná, hogy körülbelül egymillió fajuk zümmög szerte a világban, s ők teszik ki a teljes állatvilág több, mint felét. Még az állatfigurákat tartalmazó vitrinekbe is más szemmel kukkantunk bele, miután megnézegettük a pillangó-leporellót, vagy Frivaldszy Imre első magyar állatföldrajzi munkáját a 19. századból, aki – többek között – zoológiai nyelvújítóként magyar neveket adott az állatfajoknak. Mindez a tudás igen könnyen szerezhető meg, mert a világos, hétköznapi fogyasztásra fogalmazott feliratok adathalmaz helyett a praktikus tudnivalókra szorítkoznak.

Bevallom, eddig még soha nem voltam képes arra, hogy lankadatlan figyelemmel és érdeklődéssel nézegessek sorozatban több száz porcelánt, de most, hogy a jellegzetes szórt díszítményeket évszámok és gyártási adatok helyett a Bakony flórájával és faunájával kellett összevetnem, a kiállítás feltérképezése egy kalandtúrával vetekedett.