Fame – a hírnév ára / Budapesti Operettszínház
2015.07.12.

A musicaljátszás egyik csodája, hogy akár egy megannyi részletében hamis mű és előadás is kiadhat életerős, sikerre ítélt produkciót. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Volt egyszer réges-régen – 1980-ban – a Fame című amerikai zenés film. Igen, ez volt az a film, amelyikben egy New York-i sárga taxi tetején táncoltak. Ez a nagysikerű alkotás, amely az „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” művészetpedagógiai aranyigazságát jelenetezte, természetesen nem maradhatott következmények nélkül: készült a nyomán tévésorozat, mozis remake, no és persze – még a nyolcvanas évek végén – musical is. A musicalváltozat, David De Silva, José Fernandez, Steve Margoshes és Jacques Levy közös munkája remekműnek bizonnyal nem nevezhető, nagyjából a szolid harmadvonalat képviseli, ám a nagyvilágban és nálunk is rendre megfutja a maga derekas szériáját, s ezen nincs is semmi csodálkoznivaló. Merthogy egy csapat fiatal zenés-táncos nevelődésregénye még akkor is közérdeklődésre tarthat számot, ha igazi nagy slágerszámoknak nem lelőhelye a musical (leszámítva értelemszerűen a még a filmből kölcsönzött címadó számot), s ha a színpadon kozmetikázva és didaktikusan jelenik meg voltaképpen minden, amit csak a Fame sztorija érint. Egy történet, ahol a kábítószer mindössze egyetlen figura élettörténetében jelenik meg, s nála viszont a pedagógiai illusztráció éles kontúrjaival rögvest végzetesnek mutatkozik; ahol a protekció meg a könnyű és felszínes siker legfeljebb peremjelenség gyanánt bukkan föl; ahol a szexuális másság vélelme ugyancsak csupán egyetlen alak kapcsán merül fel, s az ő esetében is tévesen; s ahol idealizáltan fölmagasztosul a kemény munka, a sokoldalú iskolázottság meg a szüntelen áldozathozatal, amely még így is csak kevesek számára garantál sikeres pályafutást – mindez kerekebb is, vértelenebb is, s ha tetszik, viktoriánusabb is az oly zavarbaejtően változatos és morálisan ambivalens valóságnál.

Somogyi Szilárd friss operettszínházi rendezése mindenesetre bölcsen elfogadja a fölkínált fikciót, s a színpadi kidolgozással hitelesíteni-gazdagítani törekszik azt. Ennek jele az a kísérőmotívum, amellyel a produkció a darabbéli fiatalok története köré odatelepíti a korábbi tanulónemzedékek egyikét-másikát: gyorséttermes kiszolgálóként, koldusként... S ennek a rátétnek egy szép, sőt poétikus megoldást is köszönhet az előadás: a hegedűs koldusnő/utcazenész ugyanis a Négy évszak dallamaival jelzi az iskolai szemeszterváltásokat. Más pontokon már kevésbé működik a rendezés hitelesítő szándéka: így a Mozart zenéjére az engedetlen táncostehetség által kitalált modern koreográfia suta, a Sirály meg a Rómeó és Júlia "hótkomoly" próbajelenetei pedig még annál is sutábbak. A Rómeó és Júlia ugyanakkor önironikus szerephez is jut az Operettben, s úgy viszont hatásosnak is bizonyul, akárcsak az a gesztus, amellyel egy pillanat alatt bejátsszák az előadásba az Elfújta a szél tán leghíresebb mondatát és vele Scarlett figuráját.

Fotók: Budapesti Operettszínház
Fotók: Budapesti Operettszínház

Az előadás és egyszersmind a darab legvonzóbb jellegzetessége, hogy a fiatal közreműködők közül többnek zenészként is szerepelnie kell. Így például a Schlomo szerepét játszó Vecsei László billentyűsként is bizonyíthatja rátermettségét, s ez komoly hozzáadott érték az egyelőre inkább átütően rokonszenves, semmint vérprofi színészi működéshez. (Igaz, nem is könnyű színészként olyan tételmondatokkal elboldogulni, mint például: a hírnév nem Big Mac…) Mások már jóval több operettszínházi tapasztalattal végzik munkájukat, ám ez nem föltétlenül könnyíti meg az áhított hitelesség érvényesülését. Kerényi Miklós Máté (José) legelső szavaival a szüleinek mond köszönetet, majd aztán eljátssza sokadik macsó kiskakasát. Szabó Dávid (Jack) fegyelmezetten viszi végig műorosz akcentusát, s dinamikus jutalomszámában (Dancin’ on the Sidewalk) méltán megdicsőül, azonban – megannyi korábbi szerepéhez hasonlóan – az arca és a tekintete alig mutat színészi jelenlétet. Vágó Zsuzsi (Mabel) okos alázattal abszolválja a duci lány mindig hálás szerepét, Gubik Petra (Carmen) nagy igyekezettel kiabálja és keménykedi magát végig a kábítószeres lány tragédiáján, míg Kocsis Dénes (Nick) a színészi elhivatottság és a jóképűség érzékeltetésére koncentrál.

A tanári kar élén Szulák Andrea (Miss Sherman) színészként is, énekesként is példát mutat: a kiállásában szakmai ethosz, a hangjában pedig dög van, s nem is kevés. A darabbéli iskolában a színészmesterséget Németh Kristóf (Mr. Myers) oktatja…

Az előadás elánja többé-kevésbé minden fogyatkozáson, még a Carmen körül feltűnő szellemalakok stílusidegenségén is ügyesen lendíti át az előadást. S aztán a fináléra meg a tapsrendre, helyi üdvös szokás szerint, különösen erőre kap a produkció. Előkerül az a bizonyos sárga taxi, s újra halljuk az egész este várt, majd visszavárt címadó slágert, Dean Pitchford és Michael Gore számát. S végül a bemutató estéjén mindehhez még egy extra mozzanat is társult: a tapsrendbe egy ponton beléptek a gyermekeikre büszke szülők is. Szép és megható pillanat volt, illő a Fame témájához, amelyet ez a jelenet őszintébben ragadott meg, mint voltaképpen az egész musical.
Írta:  David de Silva koncepciója alapján: José Fernandez,  Dalszövegek:  Jacques Levy,  Zeneszerző:  Steve Margoshez,  A címadó dalt írta:  Dean Pitchford, Michael Gore,  Fordította:  Miklós Tibor,  Rendező:  Somogyi Szilárd,  Dramaturg:  Perczel Enikő,  Zenei vezető:  Balassa Krisztián,  Koreográfus:  Balogh-Barta Viktória,  Játsszák:  Vecsei László,  Simon Panna,  Szabó Dávid,  Gubik Petra,  Kerényi Miklós Máté,  Szulák Andrea,  Auksz Éva,  Németh Kristóf,  Pálfalvy Attila,  Jenes Kitti,  Kocsis Dénes,  Gömöri András Máté,  Muri Enikő,  Vágó Zsuzsi,  Nádasi Veronika,  Vásári Mónika,  Vanya Róbert,  Vasvári Csaba,  Csuha Lajos