Homlokcsapkodós ötlet az Agymanóké, a „miért nem jutott eszébe ez korábban senkinek?” kategóriából, s a film sziporkázó kreativitásán mit sem csorbít az, hogy valójában már többeknek, például a Herman’s Head című szitkom alkotóinak is eszébe jutott, hogy belenézzenek egy ember fejébe, és humoros karakterekkel eljátszassák, mi is folyik ott. 

Szó szerint: a Pixar agymanói valójában érzelmek, Derű, Bánat, Harag, Majré és Undor, akik egy vetítővásznon figyelik, mi történik a 11 éves Riley-val, és természetüknek megfelelően irányítják a lány reakcióit. Derű, mint egy gondoskodó, de enyhén irányításmániás anyuka, azt szeretné, ha a lány mindig boldog lenne, Harag az igazságérzetet képviseli, Undor és Majré a veszélyektől óvják a gyereket, Bánat pedig ösztönösen veszi kézbe a lurkót irányító konzolokat, ha valami szomorú dolog történik vele.

Persze kombinálni is lehet a szerepeket, és viccelődni, hogyan születik szarkazmus abból, ha Undor veszi át Derű szerepét, vagy hogyan bizonytalankodik a kislány, ha a félelem próbál örömöt imitálni. Az Agymanók azonban nemcsak az ember érzelmi életét, de szinte a komplett pszichéjét életre kelti. Méghozzá humoros, közérthető képi ötletekkel: az emlékek, mint biliárdgolyók gurulnak be a vezérlőterembe, ahol az érzelmek színezik át és tárolják el őket, az álmokat egy tömegtermelésre berendezkedett filmstúdióban gyártják unott-cinikus profik, a tudatalatti pedig egy földalatti barlangrendszer, ami előtt természetesen lüke, figyelmetlen biztonsági őrök strázsálnak.

Az alapötlet olyan egyszerűen nagyszerű, képi megvalósítása pedig annyira szellemes, hogy az akkor is elvinné a filmet, ha nem történne benne semmi. És ami azt illeti, nem is történik túl sok minden az Agymanókban: Riley Minnesotából San Franciscóba költözik a családjával, ahol új barátokat és hokicsapatot kell találnia, miközben a szüleit lefoglalják a saját problémáik. Persze bonyolultabban is meg lehetne ragadni egy tizenéves lány érzelmi világát, és szimbiotikus lánybarátságokról meg gyerekkori magányról mesélni, de ez az alulfogalmazott cselekmény mégis összhangba kerül a film koncepciójával. Az Agymanók ugyanis azt szeretné megmutatni, hogy még a legegyszerűbb cselekedeteink mögött is egészen összetett érzelmi folyamatok zajlanak.

Az elme működését pedig a maga komplexitásában ragadja meg a film, melynek fő cselekménye – Derű és Bánat kiesnek az irányítótoronyból, mikor Riley a pubertáskor küszöbére ér, és vissza kell jutniuk oda, hogy ne csak az undor, a harag meg a félelem irányítsa a lányt – alig több szimpla indoknál arra, hogy bebarangolják az elme tájait. Tény, hogy a Pixar-csapat akkor van igazán elemében, ha eszes kis gegekkel vázolja például, miért is ragadhat be az ember fejébe egy fogkrémreklám irritáló zenéje, vagy a régi Chuck Jones-rajzfilmeket és azok önreflexív poénjait idézően magyarázza el, hogyan is működik az absztrakt megértés folyamata, miközben elmemanóink kubista festményekké vagy kétdimenziós síkanimációvá esnek szét.

Lehet és kell is tehát dicsérni a filmet azért, hogy legjobb pillanataiban – és ezek a játékidőnek legalább a 80-90 %-át kiteszik – olyan, mintha Chris Nolan melankolikus mesefilmként rendezte volna újra az Eredetet, vagy Terry Gilliam nem Doktor Parnasszus, hanem egy összezavarodott tinédzserlány birodalmáról mondott volna szürreális esti mesét. Ám az Agymanók nem okos humora és leleményes vizualitása, hanem intelligens érzelmi világa révén emelkedik ki a kortárs animációs kínálatból. Sőt, ebből a szempontból a film merész és szubverzív, hiszen végeredményben arról szól, milyen fontos szerepe van a szomorúságnak a személyiség fejlődésében. Talán fel se tűnik, de az Agymanókban nincs antagonista, egy elmébe betolakodó főgonosz, amit le kéne győzni. A konfliktust ugyanis nem egy negatív hatás kiiktatása jelenti, hanem a különböző érzelmek és személyiségjegyek közti egyensúly meglelése. A tanulságot pedig az, hogy egy gonosz óriás/bohóc/sárkány legyőzésénél sokkal nehezebb elfogadni, hogy a változás fájdalommal jár, a felnövés szomorúsággal, az érzelmeink pedig folyton változnak, és gyakran zavarosak.

Aligha újdonság ez a Pixartól, amely már első filmjében, a később trilógiává fejlesztett Toy Storyban is hasonló húrokat pengetett, és később is bátran nyúlt a humor és kaland mellett az elmúlás melankóliájával is feltöltött témákhoz, akár az apokalipszis után játszódó WALL-E-re, akár az öregedésről és az életből kimaradt izgalmakról mesélő Fel-re gondolunk. Az Agymanók viszont afféle metafilmként is működik a Pixar-kánonban, mely nemcsak az emberi érzelmeket, de az animációs stúdió ars poeticáját is megszemélyesíti. Nem a csapatmunkáról alkotott hitvallását, miszerint nem egy szerző, egy auteur, hanem egy csapat, egy creative team ötletbörzéjéből sarjadnak a művek, amit a L’ecsó már kifejtett, hanem az érzelem- és hangnemkeverésről, öröm és bánat, humor és dráma közös nevezőre hozásáról vallott elképzeléseit. Hiszen azért gyárthatja a Pixar a 21. század alaptörténeteivé érő meséket, mert legalább akkora figyelmet szentel a felnövés során összegyűjtött keserédes tapasztalatoknak, mint a fineszes, utalásokkal teli poénoknak (ezúttal a stúdió korábbi filmjeire tett oldalkacsintásokat érdemes várni, például Remy, a szakácspatkány, vagy Némó, a bohóchal cameoját).

A Pixar művészete mindig is abban rejlett, hogy eredeti perspektívába keretezett ismerős hősöket és meséket, és ez a truváj az Agymanókban működik a legjobban, ahol még a gyerekrémisztő horrorbohócból vagy a romantikus tinifiúideálból is friss viccet tudnak faragni. Az újdonság ereje pedig annyira jól működik a filmben, hogy könnyen igaza lehet azoknak, akik azt állítják: az Agymanók új nyelvet ad a gyerekeknek és szüleiknek, amellyel az érzéseikről beszélhetnek. S ha ez tényleg így lesz, mégis kit fog érdekelni, hogy a film történetesen nem tökéletes?