Harcosok klubja
2015.06.16.

A Harcosok klubja első bemutatója idején az ezredforduló globális kultuszdarabja lett, jóformán az is látta, aki nem látta. BÉKÉS BÁLINT KRITIKÁJA.

„Elutasítom az anyagi javak fontosságát hangsúlyozó értékrendet”, „egy életstílus rögeszméjének melléktermékei vagyunk”, „amit birtokolsz, az birtokba vesz”, „nem a bankszámlád vagy, nem a kocsid vagy és nem a pénztárcád vagy”, „az első szabály, egy szót sem a klubról. A második szabály, egy szót sem a klubról”, „fájdalom és áldozat nélkül semmi nem vagy” – ezeket a hol röhejesen fennkölt, hol magasztosságukban is laza szövegeket talán azok is hallották, akiknek nem volt szerencséjük David Fincher tizenöt évvel ezelőtti moziorgiájához vagy Chuck Palahniuk azonos című forrásregényéhez, a Harcosok klubjához. Az adaptáció ugyanis az ezredforduló globális kultuszdarabja lett, jóformán az is látta, aki nem látta. Rajongói a fogyasztói társadalommal szemben kialakítható életstratégiát és ennek jelölőiként a citált egysorosokat ünneplik benne, míg ellenzői éppen ezeket tartják coelhói demagógiának.
 


Nagybetűsen Névtelen narrátorunk (a csontsovánnyá fogyott Edward Norton) egy autókereskedés termékvisszahívási ügynökeként tengeti monotóniába fulladt, örömtelen, álmatlan mindennapjait. IBM, Ikea, Microsoft, Starbucks – sorolja fád hangon, miközben zombiként ücsörög vagy épp fénymásol formatervezett kockairodájában. A brandek által definiált, tökéletesen áramvonalasított életére cinikusan, önreflexíven tekintő Akárki orvosa tanácsára önsegítő csoportokat kezd látogatni.

Igazi katasztrófakukkolás ez: sorra járni a hererákos, a tuberkulózisos, a sarlósejt-anémiás társaságokat, miközben hallgatjuk a szívcsakráról szóló émelyítő szövegeket, egy fokkal elviselhetőbbnek érezzük tátongóan üres életünket.  Megkapóan komponált és a cinizmusban úszó narrációval kísért hosszú montázsokban pillanthatunk bele a válogatott szerencsétlenek találkozóiba, melyekben a magát hol Corneliusnak, hol Rupertnek nevező senki némi átmeneti, hamis vigaszt talál az ismeretlenek kötelező ölelgetése során. Az ingyen kávéval járó instant lélekmasszírozást persze más is felfedezte, így az elérhetetlen, lepattantságában is megkapó Marla (az Ollókezű Edward Johnny Deppjére hajazó, szürkére maszíkrozott Helena Bonham Carter), akinek feltűnése az első fejlövés a benne magát meglátó hősünknek.

Az igazi gellert azonban az jelenti a narrátornak, amikor számtalan munkarepülése egyikén megismerkedik a rejtélyes Tyler Durden szappankereskedővel (Brad Pitt), aki többek közt ilyen kérdésekkel dobja fel a sablonismerkedést: „Tudta, hogy a benzinből és a fagyott narancsléből napalmot lehet csinálni?” Sorsuk még aznap éjszaka összefonódik, miután a narrátor rommá égett luxuslakásából egy sörözés után az ismeretlen foglalt házába költözik. Az elkövetkező bő fél óra annak az ideológiának a felvázolásával telik, amelyet a már idézett, szlogenné vált mondatok fémjeleznek. A virtuális valóság, a globális fogyasztói tudat, a beszabályozott, kompromisszumokkal teli, rizikó nélküli hétköznapok és az abból következő unalom okozta frusztráció egy olyan militáns macsó esetében, mint Tyler, egyenesen vezet a címbeli törvénytelen bokszklub létrehozásához. A fénymásolás, autókereskedés, étteremvezetés nyűgös, szürke napjai során kulminálódó feszültség levezetése és a virtuális helyett a fizikai fájdalom észlelése a követhetetlen iramban szaporodó underground klubok célja.

A Harcosok klubja egyik levisszataszítóbb jelenetében Tyler, az időközben terroristaszervezetté alakult egylet vezére megtanítja az „emberáldozatra” a narrátort. Stukkerével kiráncigál egy bolti eladót az utcára, majd megalázva kiszedi belőle, hogy eredetileg állatorvos akart lenni, de nem jött neki össze, ám most fegyverrel a halántékánál zokogva megígéri, hogy be fog kerülni az egyetemre. Egy másik kevéssé finomkodó szekvenciában a bandavezér beavatási szertartásként lúgot önt a narrátor kézfejére, és szenvedélyesen érvel a fájdalom megtapasztalásának jelentősége mellett. Ezek a képsorok ugyanakkor mégsem az erőszak reflektálatlan dicshimnuszai. Nemcsak a film a lúghoz hasonlóan maró humora ellenpontozza (ilyen a narrátor és Marla parázs vitája, ki melyik halálos beteg csoportot foglalta le magának, vagy éppen az előbbi önmegalázó akciói főnöke előtt), de a játékidő utolsó ötödében Fincher fellebbenti a fátylat: hősünk disszociatív személyiségzavarban szenved, s elfojtott vágyainak megéléséhez létrehozta Tylert. A Jean Baudrillard (Szimulákrum és szimuláció) és Guy Debord (A spektákulum társadalma) tételeit lózungokba öntő, zselés hajú, bordó bőrdzsekis szexgép, miközben szervezi a Vörös Hadsereg Frakcióra emlékeztető terrorsejtet, a szervezet istenévé válik („Hiszek egy Tylerben”), az „igazi” én pedig egyre inkább elidegenedik tőle az akciók során. A hererákosok csoportjából csatlakozott Robert halála – vagyis a fizikai fájdalom végső határa – jelenti a harcosok klubja netovábbját a narrátornak. Hogy miért alakul ki alteregója, arra a szimulákrum világ egyértelmű választ ad, de az abból való tyleri kiút is megkapja a maga kritikáját. E mellett érdekes, hogy a Tyler-egó a maga kis körében is létrehoz egyfajta üzleti körforgást. Zsírleszívó klinikáról lopja a szappan alapanyagához való (emberi) zsírt, majd a felmelegített zsírból a felszínre jött faggyút lehűti és leszedi róla a robbanóanyaghoz szükséges glicerint.

Fincher mozijának javára szól, hogy az ábrázolt kiismerhetetlen világot nem egy műfajban prezentálja, hanem olyan hibridet hoz létre, amely hol ilyen, hol olyan zsánerre jellemző cselekményelemeket használ. A bűnbe tévedt kisember a thriller mintáját követi, ám az antagonista, mint elengedhetetlen zsánerkellék ezúttal duplikálódott személyisége okán saját maga; a terrorszervezet tagjainak verbuválása a klubtagokból a heist filmek szerkezetét idézi, a Narrátor-Marla-Tyler szerelmi háromszög pedig egy unortodox melodrámát is behoz a képbe. A záró jelenet többszörösen idézőjelbe tett romantikus happy ending: az alteregójától megszabadult narrátor az elérhetetlen nővel kézen fogva nézi a nagyváros felhőkarcolójának tetejéről a nagyváros általa kivitelezett porrá bombázását. A körülrajongott és körülutált, számtalan váddal illetett Harcosok klubja leginkább az ilyen pillanataiban funkcionál, amikor ahelyett, hogy elalélna saját mélyértelműségétől, képes kívülről nézni önmagát.