Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ES IST VORSCHRIFT!

Kozma László: Emlékezni csak pontosan… Az antwerpeni Bell Labortól a gunskircheni lágerig
2015. jún. 13.
Kozma László (1902-1983) kiváló mérnök volt, egyetemi tanár, dékán, akadémikus, a telefónia világának úttörő szakértője, az első magyar digitális számítógép tervezője és építője. És mind a fasizmus, mind a kommunizmus áldozata. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Mint sok zsidó hitsorsosának, a numerus clausus miatt külföldön kellett tanulnia, majd az antwerpeni Bell Laboratóriumnál töltött tizenkét évet. De Belgium német megszállása után zsidónak lenni életveszélyessé vált, s jobb híján családjával visszatért hazájába. Itt behívták munkaszolgálatra, majd deportálták, és egymás után fölkereste a fertőrákosi, a mauthauseni, majd a gunskircheni gyűjtőtáborokat. Túléli, s túléli a felszabadulás után a tífuszt is. Gyermekeit megtalálja, feleségét megölték. 1946-ban újranősült. Vesztére a Standard Gyárban, Európa egyik legfontosabb híradástechnikai üzemében vállalt vezető állást, amely a Bellhez hasonlóan amerikai tulajdonban volt. 1948-ban még Kossuth-díjat kapott a budapesti telefonhálózat újjáépítéséért, 1950-ben már a Standard elleni koncepciós perben tizenöt év börtönre ítélték, s öt évet le is ült. Ismét vékony szálon függött az élete, hiszen halálos ítéletek is születtek.

Utolsó éveiben visszaemlékezett megpróbáltatásaira. A Rákosi-féle börtönévekről írott Egy Kossuth-díjas börtönévei 2001-ben megjelent, a náci időkről ez a könyv szól, amely az Emlékezni csak pontosan… címet viseli.

kozma

Kozma írásának nagy értéke, hogy nincs semmilyen irodalmi értéke. Száraz, tárgyilagos mondatokban beszéli el történetét, s mivel sem érzéke, sem ambíciója nincs a hatáskeltésre, az olvasót az az érzés tölti el, hogy semmilyen fikció nem színezi a történetet, s az emlékező a lehetséges határok között mérnöki pontossággal ragaszkodik az általa valóban átélt eseményekhez. „Egymás segítése, bajtársiasság, rokonszenv – ismeretlen fogalmak voltak. Önzetlenül senki sem segített a másiknak. Én sem. Mindenki önző volt. A túlélés volt a tét! Az erkölcsi színvonal általában nagyon alacsonyra süllyedt. A fennen hirdetett zsidó összetartozásból semmit sem lehetett érzékelni.”

Akár szerzője, akár valaki más adta később a visszaemlékezéseknek az elragadóan invenciótlan Emlékezni csak pontosan… címet, telibe talált. Kozmát feljegyzések is segítették, a halálmenetben is volt nála füzet, a gyűjtőtáborban is úgy védelmezte elméjét, hogy telefon rendszert tervezett.

Különös körülményei, ugyanis az, hogy a zsidóüldözést Belgiumban és Magyarországon is átélte, igazoló koronatanújává teszi Bibó István megállapításának, amely a zsidókérdésről szóló klasszikus tanulmányában olvasható. Ha Belgiumban – Bibó példája Dánia, de behelyettesíthetjük – „egy üldözött abba a helyzetbe került, hogy az első nyitott kapu alá be kellett menekülnie, az első útjába eső házban segítséget kellett kérnie, túlnyomó valószínűséggel arra számíthatott, hogy ezt valami módon meg is kapja, s ha nem is talál minden házban a teljes önfeláldozásig menő segítségre, mindenesetre olyanokra talál, akik magukat az ő ügyével azonosítják, s a gondját igyekeznek felvenni; kisebb részben számíthatott esetleg közönyre, elutasításra vagy óvatos elhúzódásra; arra pedig, hogy üldözőinek feladják, csak mint valami kivételes szerencsétlenségre kellett számítania. Ezzel szemben Magyarországon, ha ismeretlen házba egyáltalán be mert kopogni, a közönyre, elutasításra, elhúzódásra számíthatott, mint normális valószínűségre, a feladásra mint aránylag kisebb mértékű, de még mindig reális valószínűségre, s a segítségre, mint váratlan, alig remélt szerencsére.”

Kozma memoárja éppen a maga kiélezetlen történetmondásával igazolja ezeket a szavakat. Belgiumban sem talál hősies lovagokra, de akiket valamilyen segítségre megkér, azok egész egyszerűen szégyellenék, ha nem próbálkoznának. Az özvegyasszony, aki vidéken, pénzért befogadja őket, láthatólag fél, mihelyt felfogja a helyzetet. Kozmának az az ötlete támad, hogy hívják el a falu plébánosát, akit nem ismer. S valóban, az megnyugtatja a gazdasszonyt, Istennek tetsző cselekedetnek nevezi, amit csinál. Antwerpenben ezenközben összeszedik a zsidókat, s Kozma felesége – aki „pár fontos fehérneműért” visszamegy a nagyvárosba – saját szemével látja, amint szüleit felrakják egy teherautóra. Amikor elmeséli, Kozma válasza: „Nyugodj meg, Grételém! – szóltam. – Én a magam részéről boldog vagyok, hogy viszontlátlak. Sajnálom az öregeket. Amit lehetett, megtettük értük. Vedd úgy, hogy kaptak tőlünk életük alkonyán négy gondtalan évet! Ha Bécsben kellett volna maradniuk 1938-ban, biztosan nem élték volna túl az ottani deportálásokat!”

Bécs: 1938; Belgium: 1942; Magyarország: 1944. Kozma hazájában meg sem próbálkozik azokkal a segítség-kérésekkel, amelyekkel Belgiumban. Ha deportálásának gyalogmeneteiben – még Magyarországon – barátaival el-eltűnődik a szökés lehetőségén, visszatartja, hogy bizonyos benne: ismeretlenül senki sem fogadná be őket, s nagy valószínűséggel följelentenék.
 

Mit is lehetne még erről a könyvről mondani? Talán egyet: a tárgyilagosság csúcs-példáját. Mauthausenből Gunskirchenbe 1945. áprilisában három napos gyalogmenetben jutnak el. Már aki eljut. „A századok között 25 méter távolságot kellett tartani. Én a századunk első sorában, a bal szélen meneteltem. Mellettem haladt az SS-őr, akinek kötelességévé tették, hogy aki az előttünk haladó századból lemarad, azt lője fejbe. Láttam, hogy a délelőtt folyamán 30-35 egészséges, túlnyomórészt fiatalembert lőtt le egyszerűen azért, mert testileg és lelkileg meggyötörve, tetvesen és üres gyomorral nem bírták a gyaloglást.” A három nap alatt 200-250 embert végzett ki. Ugyanez az ember igényt tart Kozma kis vulkánfíber kofferjére. De nem kéri ingyen, hoz érte kenyeret, vajat, kolbászt, cigarettát. Ez mentette meg Kozma életét. Az üzleti viszony némi bizalmasságot visz az őr és a rab viszonyába. „Na még két hét – mondta [az őr] halkan –, és vége lesz az egész cirkusznak! Nagyon unom már ezeket a fejbelövéseket. | Akkor, ha maga szerint is a háborúnak vége lesz két hét múlva, miért lövi le ezeket a szegény fickókat? | … | – Es ist Vorschrift! – vagyis ez az előírás.”

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek