Iván Iljics halála / Újvidéki Szerb Nemzeti Színház, TESZT 2015
2015.06.14.

Ritkán adunk négy (bruttó öt) órát egy színházi előadásnak, de még egy halálesetnek se. Pedig, ugye. Többről nem is akar szólni ez az előadás, csak az élet értelméről – illetve arról, van-e élet a halál előtt, s ha nincs, miért nincs. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház előadásáról, az Iván Iljics haláláról azt lehetett előzetesen tudni, hogy „kollektív olvasás” lesz. Azt is állították, akik látták, hogy jó lesz. Ezt akkor hittem is, meg nem is. Hittem, mert a TESZT-en két évvel ezelőtt ugyanennek a társulatnak láttuk a Sirályát, ugyancsak Tomi Janežič (ha komolyan vesszük a színházat mint játékot, mondhatni, nyílt színi) rendezésében. És persze dehogy hittem, mert bármilyen jól felolvasni egy bármilyen remek epikát, ami szövegszinten nem több és nem kevesebb, mint egy Tolsztoj-novella, az nem valami izgalmas színház. Az esetleg figyelemre méltó színészek, illetve bennük bízó, könnyű kezű rendező közreműködésével persze mégis lehet. És tényleg az is lett.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Mivel a cselekmény, Iván Iljics halálának színházi rekonstrukciója a szöveg felolvasásaként történik meg, mi, alkalmi olvasók vagy éppen hallgatók a szöveg olvasása és hallgatása által kerülünk a szituációkba a színészek közreműködésével a magunk reflexiói szerint. A színészek a konfliktusokat nem szimulálják, hanem a drámát jelenítik meg a szöveg lehetőségeivel élő dramaturgia által.

A pszichológia úgy tartja, az ember másvalaki életeseményeinek hallgatása közben képes feldolgozni saját problematikus élményeit, így tudnak terápiás hatásúvá lenni történetek, amelyek színházi formában sokkal inkább szólnak az érzékekhez és a képzelethez – mondom ezt arra a kézenfekvő kérdésre, hogy mi lehet a célja egy kötelező olvasmánnyá nemesült novella felolvasásának egy esetleges szakmai kihíváson kívül, ami ugyancsak mozgathatta a társulatot.

Hamar kiderül az epikus műről, hogy konfliktusai drámai formában is megjelennek. Ahogy olvasva/hallva (az előadás végig kínálja a három csatornát: a szerbül olvasó színészeket magyarul hallhatjuk fülhallgatóban, az előadás kezdetén megkapott szövegkönyvben vagy a falra [három nyelven] vetítve), Iván Iljics életére visszatekintve sorra vesszük a jól körülhatárolható ellentéteket és utólag könnyen beláthatóan elrontott dolgokat, amelyeken végighaladva eljutunk a halálig, közben átélve, hogy mindez mitől is tragikus. Mivel a dráma a színházban nem irodalmi műnem, hanem valamiféle közvetítő viszonyulás az ábrázolásban és befogadásban, ez a rengeteg drámaiságot hordozó szöveg ugyanolyan ürügy a színházhoz, mint egy klasszikus dráma. Az előadás a felolvasás látványos gesztusával is „hagyományos”, mert meghatározóan a színpad a cselekmény helyszíne, és a játék maga egy valós eseménysor illúziója. 


A legismertebb posztdramatikus jelenséget pedig, amely szerint nincs figura, az előadás egyrészt állítja, másrészt vitatja. Hiszen ahogy mindenki olvas részleteket a novellából, Iván Iljiccsé lesz egy időre, még mi, nézők is, ekként nincs egy figura – miközben van, mert ott ül középen Döbrei Dénes, az egyetlen nemolvasó ember a színházban (értelemszerűen tehát minket, közönséget is ideértve), aki az olvasást túlvilágian könnyed érdeklődéssel, a színházi történéseket pedig jelenlevő szemlélőként követi; majd az utolsó mondat elhangzása utáni csendben felemelkedik a székről, egy rövid impulzív mozgássor után pedig visszaül, és ott marad addig, amíg az utolsó néző is elhagyja a helyiséget. Ez a rövid és sokféleképpen értelmezhető mozgás (nekem az újszülöttek spontán reflexes, térrel ismerkedő mozdulatait idézte meg) az előtte megtörtént előadásból jön, persze nem egy illusztráció, és nem egy előadást befejező gesztus, hanem valamiféle reakció arra, ami történt velünk: számít arra a megszokottnál talán közvetlenebb viszonyra, amit az aktív részvételünk teremtett meg, ezzel újabb perspektívát nyitva a szöveghez, az előadáshoz, a sajátélmény-anyaghoz. Az előadás alatt, ahogy ezt el lehet képzelni, lelassultunk a normál élettempónkból – ritkán derül ki ennyire egyértelműen az előadás nyilvánvaló működőképessége, azt ugyanis világosan megértjük a szünetre, hogy végig „ugyanez” lesz: a szöveg felolvasása az addigi színházi formában.

Az élményben részt vesz a szöveg, minden színész, én (továbbá az összes személyes névmás értelmezhető jelként, így rögtön te is, akinek olvastam, és aki nekem olvasott és a többi), a folyamatosan változó tér, a zene, az ugyancsak többször cserélt jelmezek.


A tér azáltal változik folyamatosan, hogy a csak székeket használó fekete színpadot (arénaszerűen lenézve, frontálisan ülünk szemben a játéktérrel: a temesvári színház adottságaihoz igazítva) egyenletesen és módszeresen haladva festi át a feladathoz öltözött ember, aki nem mellékesen az egyik díszlettervező, Željko Piškorić – ahogy azt az előadás után megtudtuk. Közben azon morfondíroztam, ki lehet ez az ember, aki tökéletesen színházilag van jelen, semmi reflexiót nem csinál, miközben a maga zártságában szabadon teszi a dolgát – tehát színész, gondoltam –, de olyan tökéletesen fest, ahogy csak egy gyakorlott szakember tudhat – tehát műszakos, gondoltam –, de hogy valaki mindkettő legyen, olyan nincs –, gondoltam. Az előadás a szöveggel és a valósággal való kontextualitását félreérthetetlenül jelzi az, hogy amíg mi a szünetben kint vagyunk, a folyamatosan nyitott ajtón távozva – ami nemcsak a szabad ki-be közlekedést engedi, hanem ugyancsak ezt a mindenre vonatkozó teljesen szabad átjárást –, ő továbbhalad a festéssel, és az előadás vége előtt valamivel végez, a padlót is fehérre festve.

A színészek egymásra figyelve építik fel velünk együtt az előadást, egészen finom interakciókkal és a játékhelyzet adta bezárkózásra vagy éppen az egymással való kapcsolatteremtésre. Ez a játék elemi módon teszi láthatóvá a színészeket, azt, hol tartanak egyenként és együtt a színházművészetben: nemhogy négy órán keresztül, de bármeddig el tudnám nézni ezeket az embereket. A színházi fogalmazásuk színessége, a figyelmük, a rugalmasságuk, az erejük, a játékkedvük úgy is nyilvánvaló volt, hogy mindezeket nem különösen mozgósították, hanem részünk volt abban, hogy félreérthetetlenül megbizonyosodtunk mindezekről a képességekről. Azáltal pedig, hogy mi is olvasunk a mellettünk ülőnek, lehetőséget kapunk, hogy a magunk módján részt vegyünk ebben az izgalmas játékban, a cselekvésben és megfigyelésben, ami az előadás maga.

Fotók forrása: TESZT
Fotók forrása: TESZT
Az interakciók jellegét a színháziság határozta meg, így erőteljesen hatott Jovan Živanović zenéje, ami egy gyászszertartás méltóságát és visszafogottságát közvetítette, az említett egyenletesen változó tér és a színészek öltözéke, ami a novella történetének idejét és jellegét idézte meg, vagy viszonyult annak időtlenségéhez, illetve a mozgás, ami nagyon izgalmasan alakította az előadást. Annyira, hogyha lenne értelme kategóriákban állításokat megfogalmazni arról, hogy ez az Iván Iljics halála fizikai színház, akkor az is védhető lenne – csak azért nem állítom ezt, mert az előadás ennél komplexebb, ahogy mondani szokás: totális színház volt. A mozgások egyébként a játéktér két oldalán, illetve a játéktérben különféleképpen elhelyezett székek, továbbá a nézőtér első soraiban használt ülőhelyek közt történtek: az esetek többségében a színészek minél észrevétlenebbül jöttek és mentek a színtér és a „kinti” helyek közt, úgy, mint ahogy egy felravatalozott halott házában szokás közlekedni. De a színészek, mint ahogy az emberek az életben, ebben is meglehetősen különböztek – játszottak azzal, hogy a maguk habitusát és a szöveg kínálta érzeteket a mozgásukban, és a felolvasásuk jellegében, intenzitásában, hangosságában is szabadon változtatták. A mozgások mintázata tehát nagy változatosságot adott ki, a helyzet adta monotóniát eltűntetve, azonban semmi erre irányuló törekvés nem mutatkozott (ami a bámulatos színészi munkát illeti), így lett az egész érdekes, változatos, de mégiscsak rendezői színház.

A konfliktus pedig folyamatos volt, ahogy Iván Iljics halála közeledtével önelemző magával került szembe, és mindig a következő pillanatnyi rálátásával vizsgálva az életét, a múltját. Ehhez a színészek a saját olvasatukat adták hozzá – átváltozás nélkül, az ábrázolás a maguk viszonya volt a szöveghez. Ez a színészi minőség megmutatkozásának világos helyzete: nincs mit eljátszani, „csak” a szövegre és a többiekre való kiterjedt figyelem van.

A szöveg vizualizálásához szándékosan a legélesebb helyzetet teremtették meg ezzel a formával abban a dinamikában, amiben a szöveg és a hozzá kapcsolódó, belőle létrejövő színházi hermeneutika egymásnak feszülve vált színházzá.

Az előadásra visszagondolva egyébként óriási tükröt képzelek a nézőtérrel szembe, a játszók mögé (a hátsó falra), miközben semmiféle tükör nem volt, de tükörre való utalás se, azonban aligha véletlen, hogy ezt a képzetet hagyta bennem az előadás, ugyanis a modern színházi hermeneutika szerint az előadás a közönség tagjait állította vizsgálódásának középpontjába.

Az előadás bámulatos módon felerősítette, személyessé, élményszerűvé tette a szöveget, ami megírása óta minden korban, sőt minden embernek azt jelent, amit képes megérteni belőle életről, halálról.

Szerző: Proics Lilla
Rendező, fénytervező, zenei válogatás és szerkesztés:  Tomi Janežič,  Játsszák:  Dimitrije Dinić,  Döbrei Dénes,  Filip Đurić,  Jasna Đuričić,  Boris Isaković,  Dušan Jakišić,  Dušan Mamula,  Tijana Marković,  Sanja Ristić Krajnov,  Lućija Travičić,  Milica Trifunović,  Draginja Voganjac,  Ivana Vuković,  Jovan Živanović,  Daniela Dimitrovska,  Željko Piškorić,  Dramaturg és színpadi mozgá:  Katja Legin ,  Jelmeztervező:  Marina Sremac,  Díszlettervező:  Daniela Dimitrovska, Tomi Janežič és Željko Piškorić,  Zeneszerző:  Jovan Živanović,  endezőasszisztens és hangszerkesztés:  Dušan Mamula,  Rendezőasszisztens, feliratozás:  Tin Grabnar,  A fénytervező asszisztense:  Marko Radanović,  Hangtechnikus:  Dušan Jovanović,  Vetítés:  Srđan Milovanović és Đorđe Vernački,  Grafikus:  Katarina Popović,  Producer:  Elizabeta Fabri,  Koproducerek:  Újvidéki Kulturális Diákközpont (Studentski Kulturni Centar Novi Sad, Zdravko Vulin), BITEF Színház (Miloš Latinović)