Mitől western az Aferim!? A XIX. századi Havasalföldön játszódik, ahol egy pandúr és a segédjeként dolgozó fia vadászik egy szökött cigány rabszolgára. Aki a hivatalos álláspont szerint meglopta földesurát, valójában azonban pusztán annak felesége csábította el. Újkori történelmi miliő, elmaradott és vidéki helyszín, embervadászat, a hétköznapok részét képező vad erőszak, különböző fejlettségű nációk közti konfliktus – mind-mind western elemek. 

A románok öt évszázadig tartottak romákat rabszolgasorban, Radu Jude rendező tehát találóan választott témát, amivel nem csak a westernre ad kelet-európai választ, de az afro-amerikai rabszolgaságról szóló mozikra is (és persze a két műfaj ötvözetére, a Django elszabadulra). Ő azonban – ahogy arra tőle számítani lehetett – nem másolja Hollywoodot, mint annak idején az olasz spagettiwesternek készítői. De még csak nem is helyi tömegfilmes hagyományokat elevenít fel, amilyen az „eastern”, azaz a kelet-európai western. Ahogy a Délibábnak sem volt sok köze a Szomjas György rendezte gulyáswesternekhez, úgy az Aferim! is elsősorban szerzői művészfilmes fogás a műfajon.

A Délibábban és a jelen filmben nem csak a színesbőrűek rabszolgaságának témája a közös, hisz egyszerre van lokális és konkrét valóságalapjuk. Míg azonban Hajdu Szabolcsot a közelmúlt és a jelen ihlette meg (a „csicskáztatás” néven elhíresült honi jelenség) és valahová a közeli jövő és a hipotetikus jelen közé helyezte történetét, addig Jude megmarad a XIX. században. Filmje szituációi és dialógusai deklaráltan anyaggyűjtésen, azaz dokumentált eseteken alapulnak. Az összegyűjtött igaz történeteket nem is elsősorban a western műfaja köti össze, az inkább csak a külcsín. A cselekmény egy fokkal közelebb áll a road movie-hoz, hisz a főhősök útjuk során sokféle szerzettel ismerkednek meg. A film pontos és nagyszabású körképet ad az éráról, például archaikus román dialektusban szólal meg, amit a nyelvet beszélők sem mindig értenek, és még az angol felirata is bővelkedik le nem fordított, tisztázatlan jelentésű szavakban. A plakát vörösben és kékben fürdik, az alkotástól azonban mi sem áll távolabb a harsány stilizációnál: képe fekete-fehér és 35 mm-es filmre forgott, mindezt egyszerre indokolja a múltbeli, történelmi miliő és a puritán, doku-realista megközelítés. A néző figyelmét terelő közelképek helyett régi fotókat idéző mély totálok és sokszereplős, részletesen kidolgozott tömegjelenetek dominálnak.

E film nem csak korkép és körkép, de kórkép is. Rögrealista a legsokkolóbb fajtából. Világa „Vadkelet” a javából. Számos zsánerfilm romantikus múltszépítéssel ábrázolja a történelmet, szembeállítva azt korunk elidegenedettségével, nem így Jude. Biztosan mindenki futott már össze avítt kézikönyvekből poénként kimásolt szövegekkel, amelyek olyasmiről informálnak, hogy például csendőröknek hogyan kell bánnia egy cigánykaravánnal vagy egy háziasszonynak miként ildomos várnia a munkából hazatérő urát. E film épp ilyen, ma már politikailag inkorrektnek minősülő, sötét középkori tartalmakkal sokkol, de ironikusan. Már a cím is ironikus, hisz annyit tesz, „Bravó!”. Látunk itt homofóbiát, szexizmust, xenofóbiát, vallási bigottságot, babonákat, sztereotípiákat nemzetkarakterekről, rasszizmust, és mindezt törvényerőre emelve. A film valóságos tárháza ezeknek, a bemutatott szokások és hiedelmek ráadásul gyakran egymásnak is gyökeresen ellentmondanak, ami még meggyőzőbben mutat rá abszurditásukra. És Jude nem áll meg itt. A korabeli rendőrök gyakorlatilag zsoldosok, az uraknak pedig mindig igazuk van. Úgy kormányoznak, hogy sportot űznek a kegyetlenségből, a romák pedig könyörögnek a rabszolgaságért, mert az is jobb, mint az éhhalál. A trágárság, a testi vagy verbális sértés és a halálos fenyegetés olyan gyakori, mint a köszönés.

A film csordultig van morbid komikummal, ami azonban egy pillanatig sem öncélú, végig a szerzői üzenet szolgálatában áll. Ez nem alpári humorra építő fekete komédia, legfeljebb szatíra. Egy darabig tűnhet ugyan bűnös szórakozást kínáló zsánerdarabnak, de nem sokáig. 

Katarzist hiába várunk, helyette az ellentétét kapjuk: Jude végül egy olyan demoralizáló narratív tabusértést is meglép, amit talán még a véres erőszakért rajongó Tarantino is erősnek találna. Ameddig csak a két protagonistát ismerjük meg, azok kiköpött antihősnek tűnnek, idővel azonban ráébredünk, hogy náluk csak rosszabb emberek járják e vidéket. Koruk termékei csupán. Végül egyenesen szembeszegülnek világuk farkastörvényeivel, de azok persze erősebbnek bizonyulnak.

A rendíthetetlen mentorként tetszelgő, sokat látott apa és érzékenyebb, naiv tanonca ellentétes jellemű párost alkot, pro és kontra párbeszédük végigkíséri a filmet, amin keresztül természetesen maga a szerző kommentálja az eseményeket. A pandúr arról filozofál, hogy vajon meg fog-e változni valaha a világ, jobbra fordulnak-e a dolgok, és hogy fogja-e őt és kollégáit értékelni az utókor pár száz év múlva. Jude egzisztencialista drámát készített, bemutatva, hogy milyen pokoli az élet a mai világ fejlettsége nélkül, ugyanakkor szó sincs arról, hogy horrorként ábrázolná a múltat. E filmben a rabszolgákban több a humánum, mint uraikban, az erkölcs tehát korántsem a felsőbb osztályok privilégiuma. A XIX. században járunk, de ennél a sötét középkor sem lehetett barbárabb, és azóta sem fejlődtünk annyit, mint hinni szeretnénk. Kedvezőbbek az életkörülményeink, visszavettünk az erőszakból, többet tudunk, de az előítéleteink ugyanazok. Jude parabolát készített, görbe tükröt tart elénk. És főleg hazája elé: filmje a román mozi történetében is merésznek számít, hisz számos pályatársával ellentétben nem az ország kommunista korszakába tekint vissza, hanem egészen Románia szégyenletes rabszolgatartó gyökeréig. Honát demitizálja, egyben a mai Románia rasszizmusának és homofóbiájának eredetére világít rá.