Tijana Stepanovic: A szakmai életem fontos pillanata volt 2013 tavaszán a döntés, amikor távoztam a Ludwig Múzeumból. Ekkor vált nyilvánvalóvá az igazgatóváltás. Több kollégámhoz hasonlóan azért jutottam erre a személyes elhatározásra, mert úgy éreztük, amiben hiszünk, azt máshol, más keretek közt jobban fogjuk tudni csinálni. Ez egy szerencsétlen helyzet volt, amit azonban az OFF szempontjából akár szerencsésnek is mondhatunk, lévén sok fiatal és sok tapasztalt kollégának lettek szabad szakmai kapacitásai, amelyet ebbe a munkába tudtak és akartak csatornázni.

TS: Erről persze a többieket is meg kellene kérdezni, bár nyilván ők is arra emlékeznek, hogy kreatívan, egymást inspirálva dolgoztunk együtt. S ahogy általában azt gondolják az emberek, hogy a múzeumi munka békés szöszölés, nekünk keményen munkás időszak volt az az öt-hat év. Igyekeztünk minél jobban élni azzal az ideális helyzettel, ami akkor megadatott, hogy egy remek múzeumi infrastruktúrát használhatunk, és lendületes, nagy kedvvel dolgozó csapat jött össze. Az egykori szakmai közösségünket jól jellemzi egyébként, hogy az OFF-ban tizenöt volt Ludwigos kolléga vett részt valamilyen módon, ami az akkori teljes múzeumi csapat negyede (a teremőröket is beszámítva). A hétfős OFF kurátori stábban pedig négyen volt Ludwigos kollégák vagyunk: Erőss Nikolett, Somogyi Hajnalka, Székely Katalin és jómagam. De fontos volt, hogy máshonnan is érkezzenek kollégák a kurátori csapatba, így Szalai Borbála, a Trafó kurátora, Szoboszlai János, a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) tanszékvezetője és Juhász Anna, aki nemrég végzett az MKE kurátor szakán.

TS: Sok tényező játszott ebben közre. Ami talán a leginkább pregnáns, hogy a mi generációnknak olyan szerencséje volt, hogy egy relatíve jól működő intézményrendszerben szocializálódott, tanult. Ez a mostani pályakezdőknek kevésbé adatik meg. Persze mindig ki lehet találni másféle megoldásokat, ha kellőképp motivált az ember; ahogy már pontosan tudjuk, nekünk is milyen sokat jelent, hogy kitaláltuk az OFF-ot. Másfelől belemehetnénk szociálpszichológiai és csapatdinamikai elemzésbe is, hogy miért és mitől működött együtt akkor olyan hatékonyan az a társaság – amiben fontos szerepe volt az akkor igazgatónak, Bencsik Barnabásnak is, aki úgy válogatta össze a csapat tagjait, és úgy tudta motiválni őket, hogy többre voltak képesek együtt, mint külön-külön. S az elmúlt két évben ugyancsak az egyik legfontosabb hajtóerőnk volt a személyes motiváció, amit hívhatunk szenvedélynek is.

TS: Rengeteget jelent számunkra az intézményi tapasztalat, és az, hogy mindannyian sokat dolgoztunk nemzetközi terepen, így kiterjedt kapcsolatrendszerünk van. A jó értelemben vett intézményi fegyelmet viszont most az intézményen kívüliség szabadságával tudtuk keverni, mindkettőnek az előnyeire fókuszálva. Nagyon fontos eleme a működésmódunknak, ahogy támogatjuk egymást a csapatban; tudatosan kiiktattuk például a hibáztatás-kultúrát, mert eredményben gondolkodunk. Ez fontos paradigmaváltás, mert a hibáztatás, kritizálás – mint a visszajelzés ellentéte – a tágabb közegben egyfajta alapminta. Egy csapaton belül ezt nagyon destruktívnak tartom. 

TS: Amiről beszéltem, az kifejezetten a munkaszervezésre vonatkozik, a tartalmi kérdésekben, ami a kortárs képzőművészetet illeti, elsődlegesnek tartjuk a kritikai gondolkodást. Ez a közeggel, a projekttel, a témával való kritikai értelmező viszony kialakítását jelenti, nem azonos a „kritizálással”. Olyan művészeti praxisokban hiszünk, amelyek kibillentik a mindennapos gondolkodási sémákat – ez gyakran kényelmetlen, de elengedhetetlen és izgalmas folyamat, és bizonyos szempontból támogatónak is lehet nevezni. Sem az önmagáért való provokációban, sem az önmagáért való gyönyörködtetésben, szépelgésben nem vagyunk érdekeltek.  

TS: Semmiképp sem „lefele” van ez az irány, inkább azt mondanám, hogy a múzeumok falai közül a város szövetébe vittük a művészetet, összesen majdnem kétszáz eseményt, projektet. A résztvevőkkel sokat beszélgettünk, mindenki tudta és vállalta, hogy a maga projektjéért felel. Sokaknak volt saját helyszínük, ahol már korábban megteremtettek egyfajta kapcsolatot a környezetükkel, és ezt az OFF keretében is megmozgatták. Vannak intézményszerűbb tereink, amelyek üzemszerűen működnek. Lettek olyan hétköznapi helyszínek is, mint például egy fodrászüzlet, különféle közterek, elhagyott boltok, és persze voltak olyan specifikus projektek is, amelyeket éppen egy különleges helyszín hívott életre. 

TS: Kiemelnék egy formai és egy tartalmi szempontot. Az volt a működésbeli elvárásunk, hogy a projektek önállóan menedzseljék magukat, önfenntartók legyenek. Nem ígértünk támogatást vagy fundraisinget, hanem azt, hogy ernyőszervezetként működünk közre, közös kommunikációt, közös programokat, nemzetközi láthatóságot biztosítva. Mindez egyébként eléggé újszerű dolog, legalábbis a vizuális művészetek terén, ugyanis az utóbbi években, évtizedekben ahhoz voltunk szokva, hogy az állam működteti ezt a területet, szemben azzal, amit most állítunk, hogy több lábon kell állni és nem lehet egyetlen fenntartórendszerre hagyatkozni. Az alkotók persze különféleképpen viszonyulnak ehhez a gyakorlatban: vannak, akik már korábban is dolgoztak azon, hogy aktívak legyenek ezen a területen, mások még nem kezdtek el ezzel érdemben foglalkozni. Az OFF, úgy gondoljuk, igyekezett felerősíteni az ebbéli tudatosságot. Végül persze sok projektet segítettünk valamilyen módon, az eredeti vállalásaink mellett nekiálltunk fundraiselni – kvázi a „szabadidőnkben” –, hogy megvalósulhassanak, mert néhányat alighanem elvesztettünk volna enélkül. Hozzáteszem, az is tény, hogy nagy programcsomaggal könnyebb is pályázni, mint egy-egy kicsivel. De igyekszünk minél inkább tudatosítani, hogy nem akarunk egy új megaintézmény lenni, ami az állam helyére lép – és ez képtelenség is lenne. A közegnek meg kell tanulnia a mindenkori új helyzetben feltalálnia magát, hangozzék ez akár keservesen is, bár mi igyekszünk azt képviselni, hogy mindez motivációs erővel is bírhat. A pályázatok kapcsán a tartalmi elvárásunk az volt, hogy a projektek reagáljanak a „helyzetre”. Hogy ebből mit találtak érdekesnek a pályázók, a jelen kontextus mely szegmenseit emelték ki, ezt természetesen ők döntötték el. Valójában nem akartunk ennél jobban tematizálni, az érdekelt minket, vajon mi foglalkoztatja a szcéna szereplőit.

TS: Ennek valóban nem így kellene történni. És persze, korábban mi sem ebben gondolkodtunk, ezt a helyzet hozta így. Most ebben kell dolgoznunk és ebben is fogunk. Ám nem hiszek abban, hogy mostantól minden művésznek fantasztikus önmenedzserré kell válnia. És annak ellenére, hogy az OFF egyik legformabontóbb jellemzője, hogy nem pályázik magyar állami forrásra és nem jelenik meg állami kulturális intézményekben, nem gondoljuk, hogy az államnak nem feladata a kultúra támogatása; azért döntöttünk így, mert annak biztosítását, hogy a művészet ne kerülhessen kiszolgáltatott helyzetbe, saját feladatunknak tartjuk. És ehhez szükség van a leválásra, új partnerek, új források bevonására. Az államnak igenis van felelőssége a kortárs művészet szakmai alapú támogatásában.

TS: Ez egyszerűen közérdek. A kortárs művészet ugyanis annyi minden más mellett arra is képes, hogy a társadalom „kutató-fejlesztő” részlege legyen. Minden társadalom mozgásban van, és ha nincs meg az a reflexív és kreatív közeg, amit például a kortárs művészet képvisel, akkor az a társadalom érzéketlenné válik saját magára. A művészek nem sablonokkal mérnek, viszont szembesítenek, mindig új és új szempontokat kínálnak. Olyan gondolkodási mintákat facilitálnak, melyeket egy jól működő társadalom tud és akar is használni. Mi azért is dolgozunk, hogy Magyarországon is minél többen felismerjék ezt a potenciált.

TS: Az ízlés problematikához a gyakorlati oldalról közelítettünk és praktikusan úgy oldottuk ezt meg, hogy a hagyományos biennáléktól eltérően első körben nem művészeket kerestünk meg, hanem hazai és külföldi kurátorokat és művészeti szervezőket kértünk arra, hogy hozzanak létre saját fejlesztésű, autonóm projekteket, melyek az OFF kérdésfelvetéseire reagálnak. Ők hívták meg tehát azokat a művészeket, akikkel szeretnének együttműködni, így egy decentralizált, hálózatos struktúrát tudtunk építeni, ami ráadásul nagyon sokszínű programot is jelent. A kurátori stáb tagjai természetesen itt is szelektáltak a javaslatok között, egyfajta szakmai konzulensi szerepet is szánunk magunknak. Következő lépésként nyílt pályázatot hirdettünk művészeknek, amire több mint százhatvan jelentkezés érkezett, aminek csak a negyedét tudtuk „befogadni”. Heten, kurátorok kemény és érzelmes vitákat folytattunk egymással, míg kialakítottuk a döntéseinket. Rettentő sok időt és energiát fordítottunk erre, mert sokszor elvileg is problematikusnak látjuk a pályáztatási folyamatokat, a gyakorlatról már nem is szólva. Nagyon kihívásos, munkás, de egyben izgalmas folyamat volt. 

TS: A kiválasztásnál nem volt ilyen, de igyekeztünk előre gondolkodni, hogy mihez érdemes majd művészetközvetítői programot ajánlani. Persze már a jól elhelyezett, alaposan végiggondolt információk is segítik a nem szélesen közönségbarát programokat, azt kértük a résztvevőktől, hogy ezt biztosítsák a projektjeik keretében, és ha nem is maradéktalanul, de ez azért többnyire sikerült is. Ez egyébként is része a munkánknak, hogyan tudjuk azokhoz megtalálni az utat, akiben van érdeklődés, de ritkán vetődnek el képzőművészeti rendezvényre. Van egy remek edukációs csapatunk nagy intézményekben tapasztalatot szerzett múzeumpedagógusokkal. 

TS: Ez deklarált célunk volt, úgyhogy sokat gondolkodtunk erről, miközben nem vállalhatjuk teljes egészében magunkra az elmúlt évtizedek adósságait. Szeretnénk olyan embereket elérni, akiknek a kortárs képzőművészet szókapcsolat még nem hangzik elég hívogatóan, miközben könnyen meglehet, hogy érdekesnek találnak akár több mindent is, ami bizony kortárs művészet. 

TS: Azt szoktuk mondani, hogy olyan ez, mint amikor menet közben szerelni is kell a biciklit. Tizenhét hónapunk volt, miután Somogyi Hajnalka ötlete után belevágtunk a munkába. A projekt hajrájában már egy kilencvenfős szervezet dolgozott, amely mintegy hatszáz ember tevőleges munkáját, hozzájárulását hangolta egybe. Ehhez kellett egy hatékony struktúrát felépíteni. Múlt ősszel kezdtük meg a csapatok kialakítását, amelyek vezetését a kurátori stáb tagjai vették kézbe, illetve a kommunikációs csapatot egy profi szakember, a fundraising csapatot egy műgyűjtő házaspár és egy galerista vezette. Komoly nehézségeket okozott, hogy nem volt egy helyünk, ahol találkozni tudtunk volna, csak egy kisebb iroda a Summa Artium jóvoltából, ahol a csapatvezetők összeülhettünk. A különálló csapatok a heti meetingjeiket aztán kávézókban vagy magánlakásokban tartották, a szervezőmunka nagy része a virtuális térben zajlott.

TS: Ez egy másfélszer akkora szervezet, mint a Ludwig Múzeum. Fél év alatt húztuk fel, és az irányítását, menedzselését menet közben találtuk ki. A legtöbben egy héten csak néhány napot, éjszakákat, hétvégéket tudtak az OFF-ra fordítani, ezért a munkafolyamatokat kis egységekre kellett darabolni és azokat összehangolni, ami nagy kihívás. Ahhoz, hogy felelősen dolgozhassunk és hatékonyak legyünk, nagyon komoly és szabályozott munkafolyamatokat kellett kialakítanunk és betartanunk. Sokat tanultunk ezen a téren is, az biztos.

TS: Tavaly nyáron ébredtünk rá rettenetes maratoni mítingeken, hogy messze nem vagyunk elég hatékonyak. Szerencsére egy profi szervezetfejlesztőtől kaptunk segítséget: alapvető praktikumokra ébresztett rá minket a kérdéseivel. Egyébként is sokan segítették a munkánkat más területekről származó tudással, sőt most is megkeresnek minket nemcsak anyagi támogatással, hanem speciális gyakorlati segítséggel, ami azon túl, hogy hasznos, nagyon jó érzés is. És amint lezárul a Biennále, szeretnénk összeszedni, összegezni a résztvevőkkel azokat a tapasztatokat, amelyeket elemezve előbbre tudunk lépni a következő időszakban. Fontos, hogy az OFF hosszabb távon se váljon rutinná, hanem mindig az éppen adott helyzetet értékelve, arra reagálva tudjon megújulni.