Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KINCSTÁRI REALIZMUS

Corneliu Porumboiu: A kincs / Cannes-i Filmfesztivál 2015
2015. máj. 23.
Kertben elásott kincs legendája teremt alkalmat a világ ábrázolhatóságán való kedvesen vicces és megindító elmélkedéshez. A kincs révén Porumboiu újra megmutatja, hogy még mindig a román újhullám legnagyobb formátumú képviselője. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Érzelmi, anyagi vagy politikai szempontból nehéz élethelyzeteket jelenítenek meg a román újhullám mára kultikussá vált filmjei, amelyeknek a közvélekedés szerint egyik legnagyobb erényük a szinte teljes mértékben eszköztelennek ható realizmus. Mungiu, Radu Muntean, Cristi Puiu és a többiek tökéletesre csiszolták a húsba vágó közvetlenséget, azonban Corneliu Porumboiu kiemelkedik közülük. Ugyanis bár nála is megtalálhatjuk az élethelyzetek és a színészi játék pátoszmentes természetességét, az ő filmjei mindezeket csak eszközként használják az ábrázolás, a megszólalás vagy éppen a kommunikálhatóság kérdéseinek teoretikus mélységű, ám mindig átélhető elemzéséhez.

Costi amolyan kelet-európai értelemben vett középosztálybeli családapa, és éppen egy Robin Hood-mesekönyvet olvas kisfiának, mikor a szomszéd becsenget hozzájuk pénzt kölcsönözni, hogy fizetetlen hitele miatt ne vigye el a bank a lakását. Az első visszautasítás után sem hagyja magát, hanem elárulja, a 800 euró valójában arra kell, hogy fémdetektort béreljen, amellyel megtalálhatja az ükapja által állítólag még az államosítás előtt a vidéki telken elásott kincset – ráadásul a „befektetésért” cserébe hajlandó felesben osztozni a zsákmányon. Costi és felesége nehezen szánja rá magát az igazából homályos utalásokon és falusi mendemondákon alapuló üzletre, de végül mégis elindul a keresés.

Bármennyire egyfajta klasszikus realizmus képviselőinek tekintjük e fiatal román filmeseket, Porumboiu minden filmje arról szól, hogy szerinte a valóság akármilyen, képben vagy szóban történő hiteles ábrázolásának sokkal több köze van a reprezentációt létrehozó képzelethez, mint a bemutatott valósághoz. Ráadásul a választott kifejezőeszköz, a médium is meghatározó: eddigi legjobb művében, a Rendészet, nyelvészetben a nyomozó pont azért nem tudja felmentetni a szerinte pusztán ártatlan csínytevésben vétkes tiniket, mert képtelen a hivatalos jelentések verbális nyelvére lefordítani az ő megfigyelések során szerzett árnyalt, vizuális tapasztalatát. A reprezentáció problematikus, reverzibilis mivolta a témája ez előtti, Metabolism című munkájának, ahol a szeretői viszonyról szóló film forgatásának során a rendező a jelenetek színésznővel folytatott próbái révén valósággá teszi az eredetileg pusztán fikciót.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Vagyis, állítja Porumboiu sok médiateoretikussal egyetértésben, a valóság ábrázolása nem csak leképezi, hanem meg is teremti azt. Így aztán logikus lépésnek tűnik, hogy a most Cannes-ban bemutatott A kincs górcső alá vett világábrázoló médiuma a történet. A narratíva legfontosabb stratégiája ugyanis, hogy időbeli és okozati rendbe tud szervezni mindenféle, akár egymástól teljesen független, és külön rögzíthető részletet. A haldokló nagyapa házra utaló homályos megjegyzése, a falusiak mendemondái és a 19. században állítólag a környéken lakó gazdag, ám felvilágosult bojárok legendája bár egyenként is jelentéssel bírhat, igazi súlyát és vonzerejét eme egymástól független részletek történetté fűzése révén nyeri el.

De ugyanígy a világ ábrázolhatóságának problémáját veti fel a fémdetektor jelenléte is, amelyből egyszerre kettőt is hoz a „szakember”. A modernebb készülék egy hozzá csatlakoztatott laptop révén nemcsak a helyet jelöli meg, hanem – a szomszéd csodálkozására – háromdimenziós sematikus térképet is generál az amúgy láthatatlan, felszín alatti világról. A régebbi típusú detektor hangképet hoz létre, a jól ismert módon sípolni kezd, amint fémet érzékel – mivel a kommunizmus alatt, míg nem a család tulajdonában volt, a telken fémlerakat működött, ez komikus módon elég gyakran megtörténik. Az igazán izgalmas azonban az, ahogyan elkezdik a készülék eredményeit dekódolni: a kezelő elmagyarázza, hogy a különböző számok, illetve a színek mit jelentenek. És ezzel Porumboiu, illetve a reprezentáció másik alapproblémája kerül elő, a valóságról készült kép értelmezhetősége. Nelson Goodman hatvanas években született elemzése szerint egy ábrázolás realizmusának nem sok köze van ahhoz, hogy objektív értelemben mennyire pontosan képezi le a valóságot, hanem attól függ, hogy mennyire közismert, könnyen érthető a kód, amit használ. E jelenetben a film, ezáltal a kép hatalmi vonatkozásait tematizálja, és finoman azt sugallja, hogy a reprezentáció hatásának kulcsa a kódfejtő kezében van, és szavahihetőségétől (vagyis egy a konkrét ábrázoláson kívül eső, személyiséggel, társadalmi pozícióval kapcsolatos tényezőtől) függ.

A fenti gondolatmenet ellenére ne higgyük, hogy a film sematikus példabeszéd, vagy unalmas, élettelen teoretikus értekezés lenne. A helyzetek végig életszerűek és finoman komikusak, ráadásul Porumboiu elképesztő magabiztossággal képes szinte észrevehetetlenül apró gesztusok révén jellemezni és árnyalni a karaktereket. Egyik legjobb példa erre a film legelején a már említett meseolvasás, amely egy kisebb, talán a gyerekszobában zajlik, megszólal a csengő, az apa egy pillanatra csak éppen felnéz, mintegy jelezve, hogy hallotta, ám rögtön megállás nélkül folytatja a mesét. Először nem értjük, miért tesz így, de aztán kiderül, a családi hierarchia megnyilvánulásáról van szó: otthon van a feleség, tehát ő fog majd, feladatát megszakítva, ajtót nyitni, és csak ha feltétlenül muszáj, riasztja a családfőt.

A filmidő terjedelmes részét maga a kincs utáni kutatás aprólékos, helyenként parodisztikus, keserédes bemutatása foglalja el. Miközben nevetünk a detektor kezelőjének ügyetlenkedésén, a sípolásra felcsillanó reményen, majd pedig az ásás folyamatán, közben a szereplők különböző módon frusztrált személyisége is egyre inkább formát kap. Mindezek mellett és a mesei fordulat ellenére Porumboiu történetének tétje, hogy mindebből egy olyan társadalom „képe” rajzolódik ki, amelyben a lehetetlen élethelyzetekből való kiutat csak a mese, az illúzió, a csoda jelentheti. Ez A kincs legfontosabb, és egyben legszomorúbb tapasztalata, amelynek valóságtartalmában sajnos nem sok okunk van kételkedni. Hiszen az sem véletlen, hogy Robin Hood meséjét olvassák a filmben, amelynek tanulsága, hogy a fennálló igazságtalan rend ellen csak a lázadás vezet eredményre.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek