A képek az OFF különböző helyszínein készültek

„Hisz a művészet sem más összességében, mint túlélőművészet, e tényről nem feledkezhetünk meg, mindent egybevetve, újra és újra magát a rációt is megható módon tett kísérlet, hogy valamiképpen elbánjunk ezzel a világgal, s ez, mint tudja, elsősorban és mindig csakis hazugság és álnokság és képmutatás és öncsalás árán érthető el, így Reger.”

Most olyan apropóból utálkozunk együtt Thomas Bernharddal (ó, bárcsak így tudnánk gyűlölni), ami egyfajta válasz a röhejes kisállamra, a deprimáló szellemellenes államművészetre, az alantas állampolitikai bárgyúságra és hatalmon levő államhívő ostobaságra. A rendezvény kurátorai, nyilvánosság előtt megszólaló képviselői megrögzötten szakmai kérdésekkel foglalkoznak, és magasról tesznek a jelenlegi hatalom korrupt, zokniszagú kultúrpolitikájára. Igen, magasról, mert azzal, hogy az OFF–Biennalét ilyen széles összefogással megvalósították, kifejezetten szakmai választ adtak a harmadik parlamenti ciklusát töltő, „mi jövünk” kultúrpolitikai koncepcióra.

A hat héten át, május 31-ig tartó rendezvény önkéntes munkával, külföldi és magánfinanszírozással jött létre, a több száz résztvevő, köztük százötven művész, száz helyszínen hálózatosan és önszerveződve működik együtt, hogy a köz által köztudomás szerint eddig kevésbé ismert, vagy éppen csak aktuálisan használt, ugyanakkor személyesebb, közvetlenebb tereit szélesebb nyilvánosság elé tárja. Ez a helyzet lehetőséget kínál mind az alkotói, mind a befogadói oldalnak, hogy igazítson egyet, netán lazítson a korábban kialakult gyakorlaton – persze minden megvolt már, ez is, ahogy az OFF Bookmarks című kiállításával rámutatott többek közt egy pregnáns helyszínen is (három kisgaléria – acb, Kisterem, Vintage – és az Art Cologne összefogásával), az állandó kiállító térként már nem működő, valaha volt MEO-ban. Ahogy Erdély Miklós, Ladik Katalin, Bak Imre, Hajas Tibor, Keserü Ilona (hogy a huszonegy, több korosztályhoz tartozó alkotóból csak őket említsem) már rég beléptek az áthatolhatatlanba, ami az alkotók és közönség közti teret, időt, szándékot, értelmezést, fontosságot illeti. Magánügy, bár aligha vagyok egyedül azzal, hogy micsoda boldogság, elszabadító, repülés vagy merülés-élmény, amikor egyedül lehet az ember behatárolt térben izgalmas művekkel – nem fogom elfelejteni azt az órácskát, amit egy hétköznap este, zárás előtt ott tölthettem viselkedés nélkül.

Akiben van egy csipetnyi gonoszság, netán kritikai hajlam, remélem, most húzza a száját, hogy oké, de miért is örülünk, ha egy hatalmas épületben kevesen kíváncsiak neves művészek neves műveire. Intézményrendszer és marketingköltség nélkül a jelenlegi magyar valóságban ez a helyzet, probléma, amelynek megoldása a legfontosabb ügye a szakmának, ekként ez a rendezvény egy végre feltett kérdés is: milyen közegben és hogyan van jelen a kortárs képzőművészet? Persze emlegethetnék ugyanitt olyan eseményeket is, amelyeken többen várakoztunk kiszorulva, mert nyilván ilyet is láttam, de érdemes inkább azon gondolkodni, hogy a résztvevők miért ezt a nyitva tartást találták életszerűnek: délutántól estig (esetleg és feltehetően az önkéntesek és/vagy az alkotók is élnek valamiből, amit tán munkaidőben művelnek); mindez pár hét alatt a közegellenállást nem győzheti le, ez egyértelmű. Ahhoz tartós ingerek kellenek, hogy keressük és járjuk a vacsora előtt beugorható, hétköznapokba – és adott esetben vidéki (a rendezvény nemcsak Budapesten, de több vidéki, illetve külföldi városban is zajlik) létbe is – illeszthető ünnepi pillanatokat. Ezt előlegezte meg az OFF, a programok ingyenességével együtt, ami ugyancsak remek nyitógesztus, amelyre a mai magyar valóságnál reflektívebb közeg alighanem élénkebben reagált volna. Egy ekkora vállalás közegellenállását tudni kell arányosan tekinteni: a közönség képes bármire rákapni, a minőségre is, csak az további rengeteg munka – amit most az OFF megkezdett.

Járkálva akár egyedül, akár gyakorlott művészettörténészek által vezetett csoportokban, mindenekelőtt bámulatos az alkotók függetlensége, eltökéltsége, ami nem teszi első helyre az eladhatóságot, a nézettséget – miközben hosszú távon egyáltalán nem mond le róla. Ez minden kor művészetének és minden egyes alkotónak örök dilemmája – az egyik legutálatosabb, legizgalmasabb és leghétköznapibb probléma.

Messze nem látom át a rendezvény összes helyszínét, részletét, csak belestem ide–oda, elkaptam pár nevet, helyet, de a kérdést lényegében minden részlet és minden mű felteszi, azt, hogyan nézünk: kíváncsiságból-e, néha kimondottan telibe találtan, miként bárki más, aki itt és most él. Ahogy Nagy Gergely, a rendezvény egyik résztvevője, sajtósa mondta: „A saját, helyi problémáinkra szeretnénk a világon mindenütt értelmezhető válaszokat találni. Budapest – amely számomra elsősorban sosem város vagy lakóhely volt, hanem, mondjuk így, paradigma – most sajátos helyzetbe került. Az OFF ezt is tematizálni próbálja, valamint azt, hogy a művészet hogyan látja magát ebben a helyzetben.”

Ahol megfordultam, olyan alkotásokat láttam, amelyek szuverének, így a helyzet (aki nem tudja, mi a helyzet, nézze meg aktuálisan az MMA nemrég közzétett, növekvő költségvetését, amelyben csak a titkársági feladatokra milliárdos nagyságrendű forrást különítettek el) ellenére sem váltak politikai csatornává, miközben valós témákkal dolgoznak. Annyi más mellett, amire most rábökhettem volna, ilyen a TATZ egyik bőrre tapasztható tetoválása (a tetoválást a Kis Varsó Csoport egyik munkájának reprodukciója), a többek közt a SWOT analízist, ekként a mindent átható biznisz-szemléletet kifigurázó mű, miközben a lét-nemlét áhítatos demokráciáján mosolygunk kényszeredetten, amely koordinátái közt mindannyiunk minden pillanata elhelyezhető, most és mindörökké.