Négy előadás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál
2015.05.21.

Nagy elvárásokkal érkeztem Marosvásárhelyre színházat nézni korábbi sok pozitív tapasztalatom miatt. A showcase-re kiválasztott négy előadás közül viszont csak egy váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

A nyugalom. Fotó: Adi Bulboaca
A nyugalom. Fotó: Adi Bulboaca

Félreértés ne essék, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának munkája még mindig sokkal érdekesebb, mint sok magyarországi színházé. Ez volt a benyomásom már 2013-ban is, amikor legutóbb ott jártam, és akkor is, amikor tavaly a POSZT-on megnéztem a társulat Alkésztisz című előadását. A viszonyításhoz a referenciát tehát a színházzal kapcsolatos korábbi tapasztalataim adták, ahogy azt sem szeretném elvitatni, hogy ezek az előadások egytől egyig akarnak valamit közölni velünk, a nézőkkel. Persze ennek evidensnek kellene lennie minden színházban, nem is ismerünk olyan helyet, amelyik művészetnek meri nevezni a lebugyutább tömegszórakoztatást. Vagy mégis? 

A leginkább figyelemre méltó előadás a négy közül a Bartis Attila regényéből készült adaptáció, A nyugalom volt. Már az előadás látványvilága is felettébb megnyerőre sikerült: a színpadot antik bútorokból épült tornyok keretezik, középen mélyedés, a kőpadlóban keletkezett, térdig érő holtág, benne sziget. De a víz itt nem a megtisztulás szimbóluma; a holtág szélén, a bútorok alján mohát és penészfoltokat látunk, a lélek széttöredezett, lassú rothadása kettőződik meg a színpadkép által. Kiss Bora Eszter szerepében elfekszik benne, mikor meg akar halni, az anyát alakító B. Fülöp Erzsébet térdig gázol benne, amikor az előadás elején jelképesen eltemeti külföldre emigrált lányának emlékét.

A nyugalom. Fotó: Adi Bulboaca
A nyugalom. Fotó: Adi Bulboaca

Bányai Kelemen Barna roppant érzékenyen, aprólékosan építi fel karakterét, az Oidipusz-komplexusban szenvedő férfit, aki ágyról ágyra jár, hogy megtalálja beteljesíthetetlen boldogságát. B. Fülöp Erzsébet metamorfózisa is lélegzetelállító: az első jelenetbe beviharzó, Kleopátra-ruhás, erős, energikus asszony a szemünk előtt változik át totyogó, paranoiás nénivé, de az előadás bizonyos pontjain viszontlátjuk a dívát, annak minden kevélységével, mélyen gyökerező rosszindulatával, sértettségével.

A három főszereplő kivételével mindenki elrajzolt és szélsőséges; mintha nem is léteznének, mintha egy háborodott elme szüleményei lennének vagy egy rossz álom szereplői. Radu Afrim rendezése nem a Bartis-féle történet szikár megmutatására törekszik – ahogy tette ezt Alföldi Róbert filmje –, sokkal inkább a tudattalan feltérképezése érdekli, és ezzel a gesztussal nagyon közel kerül a történet esszenciájához.

Karamazovok. Fotó: Rab Zoltán
Karamazovok. Fotó: Rab Zoltán

A nyugodt, mindent elárasztó és bekebelező víz után esős előadást is kaphat a közönség a vásárhelyi színház kistermében. A Karamazovok négy szereplő közreműködésével kivonatolja Dosztojevszkij regényét. Richard Crane adaptációjában a szerepek folyamatosan váltakoznak, a testvérek belebújnak egy időre az apjuk szerepébe, így ők építik fel és pusztítják el saját apjukat, kiemelve azt, hogy annak halála mindegyikük felelőssége. Bányai Kelemen Barna Dimitrjiként nyíltszívű, de erőszakos, állandó részegség állapotában tévelygő férfi, Bokor Barna Ivanja hideg, magába zárkózó értelmiségi, László Csaba Aljosája kissé bárgyú, de ezzel együtt bölcs figura, Galló Ernő Szmergyakovján már az első perctől láthatóak a mániás őrület jelei.

A Karamazovok legszórakoztatóbb jelenete az, amiben Dimitrijt vallatják testvérei az apa halála után: egy hosszú asztalhoz ültetik Bányai Kelemen Barnát, mikrofont tesznek elé, kamerával veszik, amíg ő hosszan - és nem mellesleg merev részegen – próbálja rekonstruálni az előző éjszakát, belezavarodva a leglényegtelenebb részletekbe. Talán ilyen jelenetből kellett volna több, de sajnos Albu István rendező nem retten vissza a giccs színpadra állításától sem. Megfelelő dramaturgiai pillanatokban elered az eső, ledől a háttérben álló kereszt, kinő a padlódeszkák közül a műrózsa (a rózsa az rózsa itt is). László Csaba utolsó monológjánál felállítja a közönséget, kényelmetlen pillanat ez, roppant didaktikus is.

Az Ördög próbája. Fotó: Radu Afrim
Az ördög próbája. Fotó: Radu Afrim

Felettébb érdekes, hogy a négy előadás közül a legfárasztóbbat ugyanaz a Radu Afrim rendezte, aki a korábban már említett A nyugalom címűt. Az ördög próbája egy módfelett egyszerű alaphelyzetre épül: Ördög Miklós Levente, a sikeres üzletember kisfiának, Ördög Ricsinek szervez szülinapi bulit. A nagyszabású ünnepséghez előadókat castingol. Egy tévés, dögunalmas tehetségkutatóra hasonlít leginkább az előadás, ami sajnos attól sem lesz két és fél órán keresztül élvezhető, hogy vicces szereplők hadát vonultatja fel: van itt Michael Jackson-imitátor, nyávogó szinkronhang, NDK-s pornószínész, a szocializmusból itt ragadt asszonykórus, székely néptáncos, sőt, még Nosferatu is bekukkant egy kis időre. Körülbelül az előadás felére teljesen elfáradok a nevetésben, a másik felét már némi apátiával vegyes belenyugvással nézem, és azt kívánom, hogy végül senki a szereplők közül ne nyerje meg a nejlonzacskóba gyömöszölt bankjegyeket. Ördög Ricsi pedig szerencsére elég jó arc ahhoz, hogy az apukájának adja a nyereményt, a dilettáns erőlködésbe belefáradt alkalmi társulat csüggedten hagyja el a színpadot.

Tartuffe. Fotó: Rab Zoltán
Tartuffe. Fotó: Rab Zoltán

Régóta foglalkoztat a gondolat, mi lenne, ha egyszer úgy látnám a Tartuffe-öt, hogy abban a címszereplő sötét gonoszsága megkérdőjeleződne. Felteszem, ez nem egy új gondolat, de nekem még minden vicc új, ezért találtam érdekes kísérletnek Keresztes Attila rendezését. De bármilyen érdekes is legyen ez a koncepció, még a roppant rövidre húzott szöveg is ellenállt neki helyenként. Tartuffe-nek adni igazat, annyit jelent, hogy Orgon házában valóban erkölcstelenség uralkodik. Ezt hivatott alátámasztani az előadás kezdő képe is: a félhomályban Valér (Csíki Szabolcs) és Mariane (Kádár Noémi) üzekednek, a másik oldalon pedig Flipote, Pernell-né szolgája – akit Korpos András játszik női ruhában – önkielégít a fiatalokat kilesve. Ám azt, hogy ez a család szélsőségesen erkölcstelen volna, tulajdonképpen semmi sem indokolja a szövegben, így kissé indokolatlanná válik az is, hogy az előadás végén Krisztusként húzzák fel a szereplők Tartuffe-öt egy óriási keresztre.

Az előadás látványvilága sötét és minimalista. A színpadon csak pár szék van, aztán Orgon hazahozza lakásdekorációnak a hatalmas keresztet, a családi vacsoránál pedig egy hosszú, terített asztal kerül a térbe. A szereplők arcfestése és jelmezei olyanok, mintha az Addams Family-ből szalasztották volna őket. Nem igazán látom az összefüggést a látvány és a dramaturgia között, hacsak nem arról van szó, hogy a belső gonoszság és erkölcsi romlás kiül a szereplők külsejére, de remélem, hogy nem ez a megfejtés.

Nem kifejezetten látom indokoltnak László Csaba szerepeltetését sem. Két szereposztás van: egyikben Bokor Barna Tartuffe, a másikban László Csaba. Én előbbivel láttam az előadást, László Csaba ebben csak mellékszereplőként, Tartuffe szolgájaként jelent meg. Ám furcsamód, mintha a címszereplő megkettőződése volna, keveset beszél, de akkor is Tartuffe szövegeit mondja, az előadás végén pedig a falnak fordulva áll a színen, a tapsrendnél nem hajol meg a többi színésszel. Folyamatos jelenlétére nem igazán találtam magyarázatot.

Meg kell jegyeznem, hogy e négy előadás továbbra is azt bizonyította számomra, hogy a marosvásárhelyi színház nem dől be az egyszerű népszórakoztatásnak, nem veszi hülyére közönségét, hanem minden esetben egyenrangú, gondolkodó csoportként kezeli azt. Mindez jól példázza, hogy egy száznegyvenezer fős városban is lehet minőségi színházat csinálni, és hogy a közönség igényeinek kielégítése kifejezés nem azonos a konzumidiotizmussal.

Szerző: Puskás Panni