Oscar-jelölést ugyan nem kapott a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, de a kilenc filmre szűkített listára még ráfért, nyolcadmagával megelőzve hetvennégy ország nevezettjét. Grúzia jelöltje valójában soknemzetiségű produkció, hivatalosan grúz-német-francia-cseh-kazah-magyar, de a férfi főszereplő például egy veterán török (Ilyas Salman), a vágó pedig dél-koreai (Sun-min Kim), aki ráadásul (sokatmondóan) jegyez egyet A sziget rendezője, Kim Ki-duk művei közül is (hazája több világsikere mellett). Alighanem Ragályi Elemér felkérése sem találomra történt, hisz a Jancsó, Szabó és Tarr nevével fémjelzett honi művészmozi is eszünkbe juthat a jelen alkotásról. Keményvonalas, régisulis művészfilmről van szó, melynek kapcsán Ragályi is a (Kaneto Shindo rendezte) A kopár sziget című klasszikust emlegette, mely George Ovashvili grúz író-rendező-producer pedigréjének is része lehetett.

Illően ehhez a nemzeti sokszínűséghez, a film orosz, grúz és abház nyelven szólal meg, amit ugyanakkor kompenzál, hogy a dialógusokból mi, nézők értünk a legtöbbet a feliratoknak köszönhetően, mivel a különböző anyanyelvű karakterek közül kevesen beszélnek több nyelvet. Ellensúlyoz az is, hogy e filmben a szereplő és a dialógus egyaránt minimális. Zárt szituációs kamaradráma, habár külső helyszínen: a címszereplő sziget – melyet a kamera sosem hagy el – az Inguri folyón fekszik, mely természetes határt képez Grúzia és Abházia között. Az utóbbi státusza vitatott, így előbbivel való viszonya is ellenséges. 

A címszereplő sziget mesébe, példázatba illő senkiföldje a két terület között. A folyó tavasszal földet sodor magával a Kaukázusból, ami kis szigeteket képez a mederben, melyek termékeny táptalajul szolgálnak a kukoricaültetéshez. Egy ilyen szigeten veti meg a lábát egy öreg abház paraszt, és hozzá is lát a termesztéshez és egy kunyhó felépítéséhez. Az ő puritán perspektívájából látjuk az eseményeket, de tanonca is van lányunokája személyében, aki pedig felnövéstörténeten megy keresztül.

Nehéz elképzelni ennél inkább nézőt próbáló nyitást: a film első harmadában gyakorlatilag nincs dialógus, a fő látnivaló az építkezés és az ültetés. Később is eltelik negyedóra két párbeszéd között, és azok sem mondanak sokat, szinte fölösleges is volt feliratozni őket, hisz minimális új információt adnak csupán a történethez. A szituációkból és a (még oly minimalista) alakításokból is könnyen kitalálható, hogy mi a felállás. Mintha csak azért lett volna szükség a feliratokra, hogy tudatosuljon bennünk, hogy a karakterek ritkán értik egymás szavait. E film képekkel mesél, a szöveget meghagyja a színháznak és a prózának, de formalista csak akkor lenne, ha egyetlen szó sem hangzana el benne. 

Amikor úgy hitelesebb, a karakterek megszólalnak, ugyanakkor a némaságuk nem pusztán realizmus, de művészi minimalizmus is, hisz az öreg és unokája múltjáról sem tudunk meg semmit. A nyitányhoz szavak már csak azért sem kellenek, mert szinte prehisztorikus életet mutat be: az ember szélmalomharcát a természettel. Ovashvili nem él vissza a türelmünkkel, hisz a filmnek csak a bevezető felvonása ilyen monoton, mindez pedig azonosulást teremt a karakterekkel a folytatáshoz.

Miközben ez a rögrealista művészmozis stílus sem igazán tartható fenn egy teljes nagyjátékfilm erejéig, hőseink számára eszképista utópizmusnak bizonyul a provinciális, kiszolgáltatott, mégis semleges és békés élet. A folyón és partján grúz, abház és orosz katonák járőröznek, néha lövéseket is hallani, ráadásul a fegyveresek egy emberként vetnek szemet az óvatlan, gyermekien kacér lányra. A status quo-t további bonyodalom borítja fel végleg, amikor egy sebesült grúz katona sodródik partra a szigeten. Noha ellenségek, a farmer befogadja, ápolja és bújtatja a katonát, akire közben csapatok vadásznak. A film hangulata már eddig is feszült volt, de ezen a ponton már-már egyenesen háborús thrillerbe megy át, bár gyökeres stílusváltásra nem kell felkészülnünk. Egy-két egészen izgalmas szcénát is látunk viszont, melyek kidolgozása alapján lerí, hogy Ovashvili tudna akár ütős zsánerfilmet is rendezni, ha akarna. Műfaji attrakciók tálcán kínálása helyett viszont inkább megdolgoztatja a nézőt, ami azért is üdvös, mert így még könnyebb azonosulni a kemény munkát végző főhősökkel. A direktor azért sem formalista, mert a műfaji hatáskeltéstől sem tartózkodik.

Ahogy Shindónak, úgy Ovashvilinek is van állandó témája, csak nem Hiroshima és Nagaszaki, hanem a grúz-abház konfliktus (lásd előző filmjét, a számos díjat nyert Túlpartont), de a jelen mozi továbbgondolása is A kopár szigetnek, hisz itt az egyén, a kisember küzdelme nem csak a természettel szemben fáradságos és kilátástalan: a szegény embert immár a politika és a háborús konfliktusok képében is húzza az ág. Főhőséhez hasonlóan Ovashvili sem tud nem tudomást venni a környezetéről. A történet az aratási szezon végével és a sziget törvényszerű, a természet körforgásából fakadó pusztulásával zárul. 

A film egzisztencialista dráma, a rendező keveset markol, de azt jól megfogja. Hőseik szélmalomharcát ő és alkotótársai már csak azért is behatóan átérezhették, mert (Ragályi elmondása szerint) e projekt is számos akadályba ütközött. A kissé gerilla gyártási körülmények ellenére a stáb részéről viszont vérprofi produkcióról van szó, aminek második legfontosabb szegmense – az írás-rendezés után – Ragályi operatőri munkája, melyet külföldi orgánumok is rögtön Ovashvili szerepe után rangsorolnak. Látatlanban akár úgy is tűnhet, egy ilyen szikár film nem rejt sok lehetőséget egy operatőrnek a brillírozásra, de mi sem áll távolabb a valóságtól. Illően a szigethez mint térbeli jelenlétű természeti miliőhöz, Ragályi képeinek is textúrát ad, hogy 35 milliméteres filmre forgatta őket, munkája így úgy fest, mint egy régi és pazar Zsigmond Vilmos-mozi.