Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSAK A NŐ

The Duke of Burgundy
2015. ápr. 29.
Távolságtartóan ábrázolt szadomazo játékok és női dominanciaharcok lakják ezt a furcsa, experimentalitás felé hajló művet. Peter Strickland nem filmet rendezett, hanem zeneművet komponált. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
A női test és lélek rejtelmei állnak a különleges, a nyugati sajtóban gyakran experimentális jelzővel illetett filmjeiről ismert Peter Strickland legújabb munkájának a középpontjában. Az eredetileg brit, de régóta nálunk élő filmes egy leszbikus kapcsolatot ábrázol, és azon keresztül vázolja fel az emberi viszonyoknak egyfajta mintázatát. 

Első pillantásra mintha úgy tűnne, hogy Strickland azt a feministák és gender kutatók által meglehetősen előítéletesnek és konzervatívnak tartott szemléletet képviseli, miszerint teljesen mindegy, hogy milyen nemű tagokból álló (pár)kapcsolatról van szó, egy idő után úgyis a hagyományos férfi-női szerepek fognak kirajzolódni. Hiába van szó tehát ez esetben két nőről, a domináns, ambiciózus, karrierorientált – ha tetszik, macsó -, és a szubmisszív, család- és otthoncentrikus feminin oldal jelenléte határozza meg a viszonyt.
A The Duke of Burgundy esetében azonban érdemes mélyebbre ásni, mert ennél nehezebben megítélhető és kategorizálható alkotás minden szempontból. Az biztos, hogy az alávetettség, megalázottság, illetve dominancia, uralom alá hajtás ellentétpár körül kell keresgélnünk a film egyik legfontosabb rétegének és a két nő közötti BDSM kapcsolatnak a felfejtését. Emily és Cynthia úrnő és szolgáló szerepjátékokba öltöztetett, szexuális töltetű fizikai és pszichikai tortúrájának ábrázolásában talán az a legkülönlegesebb, hogy miközben ez szinte tárgya filmjének, a rendező milyen tudatosan (és szemérmesen) kerüli a testi, erotikus vonatkozások nyílt megjelenítését. Ez azért fontos, mert az ilyen viszonyokat taglaló filmeknek általában egyik legfontosabb hozadéka az egyértelműen polgárpukkasztó, provokatív hatás mellett, hogy a testi és lelki hatások szoros összefüggésére mutat rá. Ez még olyan, alapvetően a valóságtól elvonatkoztatott, bizonyos értelemben absztrahált művekre is igaz, mint, mondjuk, a Bibliothèque Pascal, amelynek hatásmechanizmusában központi szerepet tölt be a bordélyházban zajló jelenetek testiségének erőteljes/erőszakos megmutatása.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Itt kell azonban figyelembe venni azt a nem mellékes tényt, hogy a The Duke of Burgundy-ban egy homoszexuális párral, két nővel van dolgunk. Ez azért fontos, mert a gender szakértők és aktivisták által valóban progresszívnak tartott meleg filmek egyik lényegi jellemzője, hogy képesek túllépni azon, hogy szereplőik alapproblémájaként a szexuális másságot tálalják, és e helyett valóban teljes értékű emberként kezelik őket. Bár első hallásra ez triviálisnak tűnhet, még olyan nagyra értékelt filmek sem tudják ezt megvalósítani, mint az Adèle élete vagy éppen a Viharsarok. Ezzel szemben a The Duke of Burgundy-ban a leszbikusság olyan természetes, hogy igazából szót se veszteget rá a film.
Ugyanakkor sokkal nagyobb hangsúlyt kap a fentebb már emlegetett szubmisszió kérdése, ezen belül is elsősorban annak a játéknak a finom ábrázolása, amely révén a párkapcsolaton belül az alávetettség és fölérendeltség szerepei elmozdulnak. Hiszen nyilván az a legérdekesebb mindebben, hogy a viszonyt – amint ez elég hamar kiderül – sok szempontból az a fél irányítja, aki a szerepjátékokban mindig a szubmisszív pozíciót kapja. Illetve ha pusztán a szexuális szerepjátékokra gondolunk, akkor ez valóban igaz, azonban ha tágabban nézzük a kérdést, akkor tovább árnyalja a helyzetet az, hogy mindemellett jelen van egy a cikk elején említett értelemben megvalósuló férfi-női szerepleosztás. Ez részben a ház vezetésében, de főleg a (tudományos) karrierben nyilvánul meg. A privát életben úrnői szerepet játszó, ám e játékban inkább irányított Cynthia rovarokkal foglalkozó kutató, aki rendszeresen előadásokat tart csak nőből (és próbababákból) álló közönsége előtt. A hagyományos értelemben vett és praktizált, komoly tudományhoz való viszony, annak társadalmi presztízsével együtt egyértelműen a férfi társadalmi szerepet idézi meg, ráadásul az ennek folyományaként kialakult lepkegyűjtés, amit Evelyn kvázi pótcselekvésként végez, még inkább szembeállítja a valódi téttel bíró dolgokkal foglalkozó „férfit” a pusztán díszítő feladatokkal ellátott nővel.
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A The Duke of Burgundy kulcsát érzésem szerint mégsem ezek az amúgy fontos rétegek adják, hanem a narratíva különleges felépítése. A filmnek hagyományos értelemben nincs története, hiszen egy cselekménysort úgy látunk bizonyos variációk mentén sokszor megismétlődni, hogy az egyes sorozatok között nincs sem kronologikus, sem okozati összefüggés, valamint semmilyen előrehaladás vagy evolúció. Ez a szekvenciális, sőt sok tekintetben szeriális szerkezet így egy idő után önreflexióra késztet, arra, hogy ne az elmesélt sztorira, hanem az azt működtető konstrukcióra figyeljünk, és egyfajta disszonáns zeneműként hallgassuk. A zenei párhuzam már csak azért is megállja a helyét, mert Strickland korábbi filmjeihez hasonlóan itt is elképesztő részletességgel kidolgozott hangsávot használ, amelyben a zörejek, a zenék és a beszédhangok különleges, megkomponált módon olvadnak össze. Ez a koncepció a filmet egyértelműen az experimentális mozgóképek irányába tolja el, ráadásul erre rátesz a rendező még egy lapáttal azzal, hogy a film tele van marginális vagy csak szubkultúrákban ismert filmekre való utalásokkal. Strickland ezzel a filmmel végleg bebizonyította, hogy valójában egy mozgókép területére tévedt zeneszerző. 
Az experimentális film mindig fontos referencia volt Strickland számára, azonban a tematikus vonatkozások ellenére attitűdje a végletekig kifinomult technikai kidolgozottság – ez utóbbi munka esetében pedig a pompázatos kiállítás révén is – messze áll a kísérleti film világától. A The Duke of Burgundy mintha nem találná a helyét, mivel az experimentalitáshoz túl narratív, valamint nem kérdez rá magának a megjelenítésnek bármely (teoretikus) vonatkozására, moziban vetített játékfilmnek viszont túl egzotikus, sőt bizonyos szempontból elitista – azzal, hogy ily nagyvonalúan elengedi, minden magyarázat nélkül hagyja sorsára nézőit.
A csak női szereplőket felvonultató filmmel kapcsolatosan a legtöbbször elhangzó kérdés azokra a próbababákra vonatkozik, amelyek Cynthia rovaros előadásain a nézők között helyet foglalnak. A formai játékon túl talán ez a gesztus ennek az önmagába zárt, élőhalottként mozgó, mindenki más számára érthetetlen munkájába temetkező tudósokkal teli világnak a kritikájaként értelmezhető. Amely állítás bizonyos értelemben akár meg is állhatja a helyét, de ebben az esetben vajon nem igaz-e ugyanez jelen filmre is, amely lehet, hogy leginkább egy szenvedélyes gyűjtő míves dobozába, és kevésbé a mozivásznakra való.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek