Händel: Theodora / Zeneakadémia
2015.04.20.

Aki tán azzal a várakozással érkezett a Zeneakadémia április 15-i koncertjére, hogy Vashegyi György vezényletével, a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara és Alma Mater Kórusa, valamint a nagyrészt hallgatókból álló szólistagárda közreműködésével csupán egy színvonalas intézeti hangverseny fültanúja lesz, annak csalódnia kellett. MALINA JÁNOS CIKKE.

Händel Theodorájának előadása tudniillik legalábbis „hozta” Vashegyi György és saját együttesei korábbi emlékezetes produkciójának színvonalát: egy-két apróság tekintetében talán alatta maradt, de összességében – úgy vélem, elsősorban Vashegyi egyre leszűrtebbé, egyre nagyszabásúbbá váló karmesteri egyéniségének köszönhetően – még annál is magával ragadóbb élménynek bizonyult.

Vashegyi György
Vashegyi György

A precizitás kedvéért le kell szögeznünk két dolgot. Az egyik: az Orfeo Zenekar régi hangszeres együttes, míg a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara modern hangszereken játszik; ez a körülmény azonban semmiféle módon nem függ össze az előadás értékével, Vashegyi műhelyében ugyanis a modern hangszeresek is folyékonyan beszélik a barokk zenei nyelvet. A másik körülmény: hogy az Alma Mater Kórusba (karigazgató: Somos Csaba) „beépült” a Purcell Kórus bizonyos számú énekese is. Ez nyilván jót tett a kórushangzásnak, de a hallott énekkar már puszta létszámánál fogva is külön identitással bírt, és azt a rendkívül meggyőző, csiszolt és tömör megszólalást, amelyet magáénak mondhat, nyugodtan könyvelheti el saját – és Somos Csaba – erényeként; annál is inkább, mert a legkülönbözőbb szakok hallgatóiból áll össze, tehát az alapvető „hanganyag” nem professzionális. Csodálatos módon azonban ebből nemigen hallatszott semmi – legfeljebb a szövegkiejtésük nem olyan plasztikus, mint a Purcell Kórusé, hogy mindjárt túl is essünk a korábban említett egy-két apróság egyikén.

Sőt, hogy a másikon is túlessünk, vágjunk a dolgok kellős közepébe. Jelentős és remekül abszolvált erőpróba volt ez a Händel-remekmű e zenei egyetem együttesei számára, s erről majd kissé bővebben is írok. A legnagyobb kalandot azonban az énekszólistáknak jelentette, hiszen az öt jelentős szólószerep terjedelmében, technikai igényességében, drámaiságban és karakterformálásban is kifejezetten érett énekesi teljesítményt kíván. A szereposztás rendkívül érdekes volt: a három főszerepben öt zeneakadémiai hallgató lépett fel. Közülük a legfőbb gonosz és intrikus, Valens helytartó szerepét a rutinos énekesnek számító Blazsó Domonkos játszotta, a férfi főhős, Didymus egykori altkasztrált-szerepét Molnár Anna énekelte, míg a címszerep hármas kiosztásban részesült: az oratórium három részében Theodora Raftis, Tatai Nóra, illetve Sivák-Nyakas Orsolya mutatkozott be Theodoraként. Nem mondhatjuk, hogy ez nem törte meg valamelyest az alak koherenciáját; továbbá ilyen módon kétszer is végighallgattuk, amint egy egészen fiatal énekes kissé elfogódott kezdés után „belemelegszik” a szerepébe, és megszilárdul az általa képviselt Theodora-karakter. Mindeme kifogásokkal azonban szinte teljesen ellőttük puskaporunkat, és alig tudnánk más fenntartást megemlíteni ezzel a nagyszerű produkcióval kapcsolatban.

Theodora Raftis
Theodora Raftis

S hogy miért beszéltem a három címszereplő esetében csupán két „belemelegedésről”? Nos, azért, mert az oratórium első részének Theodorája, Theodora Raftis úgy termett ott a Zeneakadémia pódiumán, az általam ismert énekesek sorában és Theodora szerepében, ahogyan Pallasz Athéné Zeusz fejéből kipattant: teljes fegyverzetben. Theodora Raftis mindent tud a zenélésről, amit nem lehet megtanulni, és szinte mindent tud arról is, ami megtanítható. Hangja könnyű, kristálytiszta, hajlékony szopránhang; lehet, hogy maga a hang további tanulással még testesebbé vagy többféle színváltásra alkalmassá válhat majd. De ennek nem sok jelentősége van, mert amit ezzel a hanggal elér, az már most is maga a csoda: a levegő azonnal felizzik körülötte, és kisugárzása minden mást elhomályosít. Emellett már első áriájában lenyűgözött éneklésének instrumentális precizitásával, mesteri apró ornamentumaival, a hegedűkkel folytatott párbeszédének tökélyével. Az első rész befejezése előtt énekelt „Angels, ever bright and fair” pedig olyan hiteles és olyan megrendítő volt, hogy a vonalvezetés ritkán hallható tökélyéről és eleganciájáról úgyszólván el is vonta a figyelmet.

A második rész Theodorája, Tatai Nóra hangja jóval érzékibb-testesebb (de nem forszírozott), hallatlanul csiszolt hang; az énekesnő lírai típus, aki a börtönjelenet sajátos atmoszféráját, szépséges magány-zenéjét nagyszerűen tolmácsolta. Szövegének, különösen a mássalhangzóknak az érthetőségén azonban még van javítanivaló. A harmadik részben Sivák-Nyakas Orsolya megint egészen más karaktert hozott be az előadásba. Éneklése az első percekben valamelyest finomkodónak, modorosnak hatott, ez a benyomás azonban idővel maradéktalanul eloszlott. Van a jelenségben és a hangban valami pasztellszínű és harmatos; ám az rögtön nyilvánvaló volt, hogy nagyszerűen kontrollálja a zenét és a technikát egyaránt. Mikorra pedig egészen kinyílt, kiderült, hogy talán az övé a legnemesebb hang a három Theodora közül, és finom eszközeivel a tragikus végkifejlet során a címszereplőben rejlő nemességet és belső erőt is igen meggyőzően tudta érzékeltetni. A Didymussal énekelt záróduett pedig a legemlékezetesebb volt a három kettős közül.

Blazsó Domonkos
Blazsó Domonkos

A duettpartner, Molnár Anna megint csak reveláció erejű felfedezésnek bizonyult. Először is egész lénye valami kamaszos üdeség fényét árasztotta az előadásra. Másfelől pedig férfias, harcos, robbanékony alakja nagyszerűen ellenpontozta azt a belső tüzet, amely Theodora alakját élteti. Maga a hang is fiús és világos; helyenként picit még nyers és ritkán intonációban fölfelé tendál; egy-két kitartott magas hangja azonban imponálóan fényes volt, s szövegmondása is élményt jelentett.

Blazsó Domonkos, akit az elmúlt évtizedben számos kisebb-nagyobb szólószerepben hallottunk már, jelenleg a Zeneakadémia első éves hallgatója; és a legnagyobb örömmel írom le, hogy egyrészt énektechnikája, másrészt eddig gyakran erőtlenek tűnő mélyebb regisztere, harmadrészt egész előadásának felszabadultsága tekintetében alapvető és jelentős érési folyamaton ment keresztül; eddig is kulturált, tehetséges énekesként tarthattuk számon, Valens alakját azonban immár remekbe szabott módon, szuggesztíven formálta meg. Ez a változás, illetve az öt ének szakos hallgató teljesítménye együttesen azt bizonyítja, hogy a Zeneművészeti Egyetem ének tanszakán igen jelentős és elmélyült munka folyik.

A további két fontosabb szerepben a nemrég végzett Balogh Eszter (Irene) eleinte valamelyest visszafogottabb, kevésbé expresszív és személyes módon mutatkozott be, később azután ő is kinyílt, és többek között a második részt záró éjszaka-jelenet atmoszféráját igen szépen rajzolta meg, ráadásképpen hangilag-zeneileg addig is elsőrangú teljesítményéhez. Septimiusként Megyesi Zoltán nem csupán virtuóz módon énekelt, és nem csupán meggyőzően ábrázolt egy sokrétegű személyiséget, de az alakba, bónuszként, még sajátos humort is tudott csempészni.

A kitűnő énekesek után már csak röviden van módom jellemezni a két együttes teljesítményét. Szerencsére az erények nagyjából azonosak: a szólamok elsőrangú homogeneitása és legömbölyítettsége, a hallatlan koncentráció és precizitás. A kórus esetében hozzájárul ehhez az a körülmény, hogy kitűnő partnerei voltak Vashegyi Györgynek a különböző szituációkban megszólaló kórustételek gazdag karakterbeli differenciálásában. A zenekar esetében pedig a fúvósok, mindenekelőtt a fuvolák és az oboák remek teljesítményét kell feltétlenül kiemelnem. Nyilvánvaló: e mögött a nagyszerű előadás mögött mérhetetlenül sok munka rejlik.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2015. április 15.