Leo Dimitrov (Tom Hardy) a Szovjetunió hőse. Ott volt Berlin elesténél, mi több, ő volt az a vörös katona, aki kitűzhette a Reichstagra a győzelmi zászlót, kinyilvánítva ezzel, hogy a szövetségesek megnyerték a második világháborút. A kép bejárta a (világ)sajtót, a férfi karrierje természetesen és nyílegyenesen vezetett innen az állambiztonságiakhoz, ahol tovább építette a szocializmust, magyarán, sorra fülelte le a rendszer ellenségeit – nem éppen visszafogott szolgálati módszerekkel. A film első harmadában fény derül arra is, hogy Leo valójában ukrán, és abban az időszakban jutott még gyermekként árvaságra, amikor Sztálin szisztematikusan küldte az éhhalálba a honfitársait: hősünket magyarán a sztálinizmus nevelte (át), és tette elkötelezett kommunistává. Ez így felvezetésnek kifejezetten érdekesnek tűnik (mihez is kezd Hollywood Kelet-Európa sötét múltjával és egy identitásában zavaros főszereplővel?), mi több, még egy házassági dráma lehetősége is felsejlik ugyanebben a harmadban: a boldog férj egy asztaltársaságnak meséli nagy elánnál (valószínűleg sokadszor), hogyan ismerkedett meg Rajszával (Noomi Rapace), a nejével, aki azonban elég kényszeredettnek tűnik az anekdotázás alatt.
 Tom Hardy |
Ám mire beleélnénk magunkat abba, hogy pár órán keresztül alászállunk a pokolba, és megnézzük, miért volt a sztálini éra olyan borzalmas, hogyan mozgatta a fortélyos félelem a hatalmon lévőket és az egyszeri állampolgárt – rettegett például mindenki attól, hogy egy elejtett mondat miatt ő lesz a következő, akit elvisz a fekete autó (jobb esetben csak egy nevenincs kisvárosba, rosszabb esetben Szibériába) –, a film váratlan fordulatot vesz, és átcsúszik a klasszikus sorozatgyilkos zsánerbe. Méghozzá újramesélve a rosztovi rém, Andrej Csikatilo (ragadványnevén: X polgártárs) sztoriját, aki ugyan 1978 és 1990 között követett el 53 gyilkosságot, de mennyivel jobban hangzana, ha mindezt a legsötétebb kommunista években tette volna, abban az időszakban, amikor a gyilkosság kapitalista csökevénynek számított a Szovjetunióban, hiszen mint azt a film mottója és a szereplők többször is a szánkba rágják: a paradicsomban nincs gyilkosság.
A 44. gyermek adaptáció, méghozzá egy könyvtrilógia első darabjának filmváltozata, amelyet eredetileg Tom Rob Smith vetett papírra 2008-ban, egyszóval semmi sem ment meg minket attól, hogy idővel ne lássuk a folytatásait is (a második rész 1956-ban játszódik, így a magyar forradalom is szerephez jut benne). Persze csak abban az esetben, ha a bevezető rész eleget tesz a gyártók (egy cseh-angol-román-amerikai kooprodukcióról beszélünk) elvárásainak. Az alapanyag tulajdonképpen adott hozzá, ahogy a főszereplő, Tom Hardy személye is, aki tényleg remek a filmben – a bevezető rész mégsem lett különösebben meggyőző, ami főként annak köszönhető, hogy a különböző történetszálak sorra oltják ki egymást.
 Gary Oldman (A képek forrása: port.hu) |
A rendező (Daniel Espinoza) még Richard Price forgatókönyvíróval (a Drót szkriptjéért felelt) az oldalán is képtelennek mutatkozott arra, hogy közös nevezőre hozza a korszakrajzot, a szereplők jellemábrázolását és a sorozatgyilkos sztorit. Hol az egyiket érezzük fajsúlyosabbnak, hol a másikat; pontosabban: az egész sorozatgyilkos szál (még úgy is, hogy megint örülhetünk Gary Oldmannek Neszterov tábornokként a volszki helyszínen, ahol hősünkkel karöltve ered a rosztovi rém nyomába) hajánál előrángatottnak tűnik. Ebben a képekben és operatőri munkában erős (ez Oliver Wood érdeme) antisztálinista propagandafilmben mellesleg egy szexuális ragadozó is akad, aki sorra öli a gyerekeket a rosztovi vasútvonal mentén. Főszereplőnk pechjére a 44. áldozat épp az ő keresztfia.