Julie kisasszony
2015.04.15.

A darab, amelyet majdnem annyiszor adaptáltak (16), mint az Anna Kareninát (20), a mai néző valószínűleg mégsem ismeri. Pedig van benne minden, amit Strindbergben imádni (meg gyűlölni) lehet: libidó és birokvágy, Férfi és Nő „öl”-re menő élethalálharca. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Presztízsfilm, húzhatnánk rá a jelzőt, ha az nem kopott ki volna még Hollywoodból is. Nem szokás már ilyen filmeket csinálni: elegáns szereposztás, komoly téma, színházi kiadásban. Ráadásul drámaklasszikus az alapanyag – még ha modern is –, Bergman múzsája a rendező, és a színésznévsor – Jessica Chastain, Colin Farrell, Samantha Morton – művészfilmfesztiválon, multiplexben egyaránt szépen cseng.

Sőt, filmtörténeti párhuzamok is édesítik a műélvezetet. Hisz a rendező a nagy bergmani színésznő (írhatnánk nagybetűvel, de nem akarunk ironizálni), Liv Ullmann, aki rendezői életművét (merthogy olyan is van neki) arra tette fel, hogy mestere örökségét folytassa. Bár a ’90-es évek elején is jegyzett már két regényadaptációt, direktorként a Bergman által írt filmjeiért tartják számon: a Négyszemközti beszélgetésekért, de még inkább a Hűtlenekért, melyet Goya-díjjal dekoráltak és Arany Pálmára is jelöltek 2000-ben. A sorba belesimul a 14 év kihagyás után készített Julie kisasszony is. Lévén Strindberg-adaptáció, Bergmannál pedig a svéd író hatását a legkönnyebb kitapintani: a lélektani dráma formája, és a témák, a nemek párbaja, a házasság válsága, az egyén magánya mind visszaköszön filmjeiben – leginkább a Jelenetek egy házasságból címűben, melyben, ugyebár, épp Liv Ullmann játszotta az előbb naiv és szende, de később a manipulatív hatalmi harchoz felnövő feleséget.

Jessica Chastain
Jessica Chastain
Mégis különösen pikáns, hogy Ullmann a Julie kisasszonyhoz, és egyáltalán Strindberg-darabhoz nyúlt. Strindberg nevéhez ugyanis – nem éppen eposzi jelzőként – hozzátapadt már a „nőgyűlölő”, mivel gyakran ármánykodónak, hatalomvágyónak festette le nőkaraktereit, és több művében élesen bírálta a feminizmust (Julie kisasszony) vagy a női egyenjogúsági mozgalmakat (Az apa, Társak). Ahogy az Az apában is látszik, nőfelfogása nem volt túl cizellált, nagyjából az olasz-amerikai filmek „Madonna vagy kurva” dichotómiájára épült: a nő vagy anya volt, a férfit gyerekké változtató, de szerető társ, vagy csábító, szexuális fél, de mint ilyen, ádáz és örök ellen-fél. Ez gyakran érdekes feszültséget csiholt drámáiban, hiszen Strindberg egyfelől a naturalizmus jegyében minél jobban és többféleképpen kívánta motiválna karaktereit (a naturalizmus kiáltványát épp a Julie kisasszony előszavaként közölte), másrészt szereplői az ő világképének képviselői, kifejeződései voltak. Az pedig nagyon könnyen vázolható: a házasság: pokol, a nemek harca: élethalálháború. Hiába az okok, indokok, traumák lábjegyzete, Strindbergnél szinte kivétel nélkül ide fut ki a történet, a kibékíthetetlen ellentétekhez, egymás öntudatlan eltaposásához.

A Julie kisasszony épp ezért ígérkezett izgalmas kihívásnak. Mit kezd vajon egy női rendező Strindberg nőábrázolásával? És a darab korabeli társadalmi viszonyokra hangolt mondanivalójával? Hát, leginkább semmit. És akkor most ideférhetnének a kötelező jelzők, úgymint „hűséges adaptáció”, „korhű dráma”, és a többi, csak éppen az a baj, hogy Ullmann átirata nem hű Strindberghez. Vagyis csak a papírra vetett szavaihoz az, de a lelkületéhez nem.

Colin Farrell
Colin Farrell
Az alapképlet egyszerű: Szentivánéj 1890-ben, Svéd- helyett Írországban. Az eltávon lévő gróf hajadon, huszonéves lánya beleveti magát a mulatságba, s jókedvében az inassal is táncol. Táncol, majd flörtöl. John közben a konyhába vonul vissza a kikapós Julie elől, ahol mennyasszonya, Kathleen dolgozik. Julie ide is követi, s miután a cselédlány elment aludni, az inas és a gróflány évődni kezd. A játszma végén persze elcsábítják egymást, ágyban kötnek ki. A dráma utána jön: a lány is, a fiú is őrlődik, előbb a szégyen miatt (John elárulta mennyasszonyát, Julie meg a becsületét), majd az őket elválasztó társadalmi különbségek miatt.

A történet ugyanez Strindbergnél is (Chastain, Farrell és Morton szinte szóról szóra szavalják a drámát), a hangsúly mégis máshol van. Mint mondtuk: a nemek élethalálharcán. Persze, változtatni kellett az eredetin, finomítani Julie kirohanásán, mikor elmondja, feminista (ami Strindbergnél férfigyűlölőt jelent) édesanyja miatt utálja ő is a férfiakat. Aki ráadásul félig férfit, félig nőt nevelt belőle – és ez a svéd írónál működőképtelen felállás, hiszen az emancipált nő veszélyezteti a férfi identitását, elveszi a kenyerét (ld. Társak), megmérgezi az életét. Az eredeti dráma viszont árnyaltabb ennél: Julie és John felváltva lép áldozat-, majd támadószerepbe, szavaikban mindig ott játszik a dölyf, és a másik osztályával szembeni ellenérzés. Számítóak, de kiszolgáltatottak, vágyakozóak, de ridegek, sebzettek, de agresszívek. Kiszámíthatatlanságukból egyenesen következik az érzelmi késelés.

Nora McMenamy
Nora McMenamy
Ullmann-nál ez a semmiből jön. Rendezőnek ugyanis túl széplelkű a színésznő: romantikus hangulatot, lírai pillanatokat teremt, és szerelmes vallomásokat, szomorú gyerekkort filmez hozzá a történethez. De Strindbergnél semmi líra nincsen, drámája olyan, mint a tarkóra mért kalapácssújtás. Ezért is nehéz szeretni: csak a saját igazát ismeri, és nem lehet vele vitatkozni. De ezért is van benne egyfajta sorsszerűség, s talán némi igazság is. A Julie kisasszonyból épp ez másíthatatlan súly, a pőrére vetkőztetett emberi jellem igazsága hiányzik. Amit pedig pluszban hozzátesz, az többnyire közhely: a börtönszerű kapurácsok, meg az elveszett édenkert szimbólumai.

Az idealistább karakterek, a lírai hangulat túltengése és a melodrámai kitörések miatt nem működik igazán Ullmann filmje. Meg azért sem, mert mit sem aktualizál Strindbergen. Az eredeti darab újszerű és radikális lehetett korában (részben szexuális merészsége, másrészt éles társadalomkritikája miatt), mostanra viszont nem hordoz újdonságot az, ha kiderül, gróflány és inasfiú ugyanúgy elfuserált jellem, s hogy a társadalmi osztályuk nagyban átszínezi szerelemről alkotott felfogásukat. A filmet így a színészi játék sem menti, hiszen az egészet félreviszi a finomkodó rendezői koncepció. Ullmann ráadásul tágabb plánokban komponál, hogy a színészi játék jobban érvényesülhessen. De csak azt éri el vele, hogy távolságtartó, sőt rideg legyen filmje stílusa. Hiányzik belőle a személyesség, a megélt életanyag – épp, ami a strindbergi dráma velejét adta. A Julie kisasszony sajnos a felesleges film mintapéldája.
 
Szerző: Soós Tamás
Rendező és forgatókönyvíró:  Liv Ullmann,  Operatőr:  Mikhail Krichman,  Producer:  Teun Hilte, Synnove Horsdal,  Vágó:  Michal Leszczylowski,  Szereplők:  Jessica Chastain,  Colin Farrell,  Samantha Morton ,  Nora McMenamy