Kiss Csaba, rendező
2015.04.09.

Az ország egyik legizgalmasabb színházi műhelyében, a miskolci Nemzetiben történt váratlan igazgatóváltás alaposan felkavarta a kedélyeket. A közvélemény azt látta, hogy a politika újra a saját erőszakos módszereivel próbál rendet csinálni. A Revizor közölte Rusznyák Gábor véleményét – és természetesen teret ad Kiss Csaba (és más érintettek) válaszának is. KISS CSABA ÍRÁSA.

Gábor, Máté & Co.!

Megpróbáltam leválni rólatok, lezárni magamban Miskolcot, a méltatlan döntés után is higgadtnak, józannak maradni, de a médiában zajló önfelmentésetek, mosakodásotok olyan mélyen gázolt emberi és alkotói tisztességembe, hogy azt nem tudom szó nélkül hagyni. Két hete hordozom magamban ezeket a kérdéseket, próbálom elhallgattatni, csitítani őket. Nem értem: miért nem álltatok fel tisztán és becsülettel októberben, decemberben vagy februárban, amikor úgy éreztétek, hogy már nem tudjátok elviselni az én „zsarnoki stílusomat”? Nyolc hónap alatt miért nem hívtátok össze a társulatot, miért a hátam mögött készítettétek elő ezt a kínos merényletet? A kirúgásom előtti hét hétfőjén még arról beszéltünk Szabó Mátéval, hogy jövő januárban Az ember tragédiáját vagy a Liliomot rendezi, miközben ő már javában tárgyalt a polgármesterrel vagy közvetítőivel az igazgatói váltásról. Mi szükség volt erre a sötét játszmára?

Kiss Csaba
Kiss Csaba

Igen, voltak konfliktusok a prózai társulatban, természetesek is, gerjesztettek is. De melyik színházban nincsenek? Ám ezeket egyetlen társulat sem viszi ki a falak közül addig, amíg nem érdeke valakinek. Addig ezek a színház belső ügyei. Mint ahogy ti is, a hirtelen újjáéledt művészeti tanács első nyilatkozatával gyorsan „belüggyé” nyilvánítottatok minden konfliktust. Addig  nem volt „belügy”? Miért nem?

Különösen neked, Gábor, sokkal szerényebbnek kéne lenned a társulattal való konkfliktusok megbélyegzésében, hiszen a Radnótin is, a Krétakörben is a színészek kérésére állítatta le a vezetőség rendezésed próbáit. Olyan kisszerű, hogy most, amikor fut a szekér, és POSZT-ról POSZT-ra szállsz, megfeledkezel korábbi dolgaidról.

A másik, amit nem értek: köztudott, hogy a hatrendezős miskolci felállás a kaposvári aranykor nosztalgiájára épült. És most éppen te, Gábor, aki Kaposváron nőttél fel, természetesnek, sőt dícséretesnek tartod, hogy a rendezők egy része (mert Keszég Laciról és Szőcs Arturról még legrosszabb álmaimban sem feltételezem a puccsban való tevékeny részvételt) a politikához fordul segítségért? El tudod képzelni, hogy elődeink a pártbizottságra szaladnak, mert az igazgató döntései vagy a társulat „hangulata” nem tetszik nekik? 

Szakmánk tisztességesebb része húsz éve azért küzd, hogy a politikát távol tartsa a színháztól – ti pedig a hátsó ajtón át kiszolgáltattátok a Miskolci Nemzetit a polgármesteri hivatalnak – a titkárnő hívogatta fel a kiválasztott színészeket meghallgatásra, elbeszélgetésre, és jegyzőkönybe vették értetlen, zavart vallomásukat, hogy az igazgató ellen felhasználják. És nektek ez ellen szavatok sem volt!? Azt írod álszent módon: „… ne adja nekünk a bennünket folyton áldó isten, hogy ebből precedens legyen”. Ez az, Gábor! Ez maga a precedens! Ki lehet ettől kezdve biztonságban, ha az ország legnézettebb vidéki színházának– amely szakmailag is, anyagilag is kiváló helyzetben volt–, a vezetőjét egy nap alatt komolyabb indoklás nélkül fel lehet állítani. Ti önnön rendezői ambícióitok érdekében átengedtétek a színház sorsáról való döntést annak a mámoros hatalmi érzésnek, hogy egy politikus bármit megtehet, mert neki nincs felelőssége. A felelősség a szakmáé. Ezt Kriza ki is mondta:„a politika ne csináljon színházat”. Rátok, a művészeti tanácsra hivatkozott, miközben példátlan szakmaiatlansággal a szerződtetési időszak közepén, félig lekötött évaddal, tíz perc alatt megszavaztatta a sebtében összerántott Fidesz-frakcióval a „Kiss megy, Szabó jön” felállást. A képviselők java része azt sem tudta, ki az a Szabó Máté. De a „hatalmas feszültségre” hivatkozva emelték a kezüket.

És hogy mennyire gerjesztett volt ez a „feszültség”, az is mutatja, hogy az akkor még hetente ülésező művészeti tanács december elejére a jövő évadi repertoár  háromnegyedét összerakta. Az átmenő produkciókkal együtt Rusznyák Gábor kettőt, Szabó Máté kettőt, Keszég Laci egyet, Szőcs Artúr hármat, én pedig kettőt rendeztünk (volna). A polgármester is elégedett volt a színházzal, a város az ő ajánlására engem terjesztett fel „Érdemes művész”-díjra. (A színház tavaly Görög Lacit, idén Szegedi Dezsőt terjesztette fel a kitüntetésre.) Januárban-februárban sokat dolgoztunk, négy bemutatónk, egy nemzetközi fesztiválunk (SZEM) és egy debreceni bérletsorozatunk volt a Padlásból. Feszült és fáradt volt a társulat, de négy jól sikerült bemutatónk volt, köztük az Erdély, a színház idei POSZT-os előadása. Közben folyamatosan érkeztek az ármánykodás hírei, suttogások folyosón, büfében – érezni lehetett, hogy valami készül, átalakulóban a társulat. A régiek mellé új rendezők jönnek: Lukáts Andor, Zsótér Sándor, Kesselyák Gergely, Zakariás Zalán, Kulcsár Noémi, Vidovszky György. És új színészek is hatan-heten. Szerintem azt nem tudtátok megemészteni, hogy a színház jövőre művészeti tanács nélkül is működni fog; amit egyébként ti magatok döntöttetek el 2014 október eleji ülésünkön. Soha egyikőtök sem mondta, hogy jövőre nem akar itt rendezni, senki nem mondta, hogy elege van Miskolcból. Csak hátulról, a politika fülébe.

Azt írod, Gábor, hogy bár kétségtelenül vannak érdemeim a dologban, a „miskolci előadások 90 százalékát” ti rendeztétek. Ez igaz, nem is vitatom, sőt! De utána, a premier másnapján ti hazautaztatok vagy kinyitottátok az új olvasópróba példányát Kecskeméttől Szombathelyig, és ezt a színházat, bármilyen nehéz belátni, a maga gazdagságával, műfaji sokszínűségével,  kül- és belföldi kapcsolataival, fesztiváljaival, egyre izgalmasabb balettegyüttesével, 60 milliós színházi nevelési programjával és országosan elismert színes arculatával mégiscsak az én napi 10-12 órás munkám teremtette. Ti rendeztetek, én színházat csináltam. És az bánt a leginkább ebben a történetben, hogy most sem érzitek annak a súlyát: úgy mérgeztétek meg Miskolc szellemét, hitelét a nézők előtt, hogy cserébe semmit nem adtatok. Volt egy jól működő, izgalmas, sokszínű, mindenre nyitott színház, most van egy botrányoktól zajos, ármánykodástól és rosszféle politikai döntésektől vezérelt bizonytalan jövőjű hely.

Bizonytalan, mert nem árultatok el semmit abból, hogy mi lesz. Hogy a művészeti tanács, mely a tetszhalálból visszatért megveregetni a polgármester vállát, megmarad-e jövőre is? Ugyanúgy fog működni, mint eddig, állandó státusszal? Egy szombathelyi és egy kecskeméti főrendező melléküzemágaként? Komolyan vehető ez? Hogyan fog működni: telefonon, SMS-ben, e-mailen keresztül?

És Szabó Máté, aki megbízott igazgatóként a társulat érdekében a színház élére állt és – mint nyilatkozta – valószínűleg pályázni is fog, közben ősszel Kolozsvárott Wagnert, utána az Operettben Sybillt rendez. Így fogja igazgatni a  három tagozatos miskolci színházat két rendezés közben?  Skype-on? Vagy  akkor már nem ő lesz az igazgató?! Van esetleg egy másik forgatókönyv, amiről senki nem tud? Megnyertétek a színházat, miért nem játszotok tiszta lapokkal? Az egyetlen érvetek, hogy én rosszul csináltam.

Tisztességtelenek vagytok, Gábor, és felelőtlenek! Ti nem színházban gondolkoztok, csak a saját rendezéseitekben. Három évad alatt a Frei Café és a Városháza közötti 800 méteren alig léptetek túl, és most megkérdőjelezitek mindazt, amit a színház – az előadásokon túl – szellemiségben, kitekintésben a városnak adott.  Nem voltatok itt, így is nem tudjátok, hogy mit vesztek el.

A jövőre tervezett kamaraoperát (Purcell: Dido és Aeneas) leállítottátok, a Miskolci Balett új meseelőadását (Debussy: Játékdoboz) lefújtátok.  Az iskolákkal való modellértékű együttműködés gazdátlan, a nemzetközi SZEM fesztivál sorsa bizonytalan. A szakmában gyanakvás és döbbenet. A színházszerető közönség egyre feszültebben figyeli a történteket. A főszponzorok kihátrálnak – mert a pénz menekül a botránytól. Senki nem érti: miért kellett ezt a jól működő színházat egyik napról a másikra „rendbe tenni”.
 

És mivel a valóság a legmerészebb dramaturg, lehet, hogy „odafenn”  egyszercsak megelégelik Miskolc kulturális forradalmait, kevésnek találják Máté rokonszenves bizonytalanságát, a háttérben maradó Béres kapcsolatépítő ügyességét, a művészeti tanács bátor hallgatását, és egy új, még senki által nem sejtett nevet dobnak a pályázat kalapjába. És akkor elmondhatjuk Gogol hősével: „Uraim!... Revizor érkezett!”
Szerző: Kiss Csaba