Elmegy, visszajön, nincs és már soha nem is lesz itt: hármas-egy érzület, tapasztalat permutációi a költemények az 1985-ös születésű költő első gyűjteményében. A permutáció szó szerepel is az Idézésben. Németh Bálint tudatos és szép kötetépítkezése szívesen él a szövegegységek felcserélésének, változatlan vagy alig változtatott újramondásának, a variált repetíciónak az eszközeivel, a kommentárok elő- és utóidejűségének hintajátékaival. A versalakok is jobbára önmaguk ismétlései, hiszen részint egymásból következnek, egymásba nyílnak, a közvetlen szövegszinten ugyancsak egymást értelmezik. A hetven oldalnyi könyv szellős ciklusaiban, a szabad versek tömbjei és a (néha így-úgy egy kissé megbolondított) félrímes négysoros strófák rácsozatai között, a formailag majdhogynem bipoláris világban az olvasó otthonosan érzi magát, holott a sarkított helyzetjelentés egészének tárgya a nem orvosolható hiányérzet keltette otthontalanság. Elviselhetővé az értelmező racionalitás és a fojtott irónia teszi a bemutatott állapotot.

Németh Bálint verseiben a lírai én apjának haláláról, az apa halála után magára maradt fiú mindennapjairól ad számot. A majdnem dal, majdnem dúdolható „az ember, aki nincs itt” monoton mormolásával énekelgeti ki szakaszról szakaszra a fájdalmat: „az ember, aki nincs itt, rágyújt, / főnixre gyújt rá, mentolosra. / kávét tesz föl, közben lefőzi, / a füsttől köhécsel a konyha. // az ember, aki nincs itt, rágyújt, / kávét nem főz, leszokott róla” – ezzel kezdi; „aki mindenhol ott van, hol van, / és mért ott, ha ott is hiába. / elment és elindult leszokni, / felment a cigaretta ára” – ezzel végzi. A halál? Leszokni, semmi több. Elmenni, semmi több. És semmi kevesebb. Németh a verbális szféra megszorongatásával sokat elmond e szorongatottságról, gyászmunkáról; az eltávozottról és az emlékezőről. Az iménti elment – felment szópárhoz némiképp hasonlít az öntet – öntelt egymás mellé sodrása (Fogyókúra) és számos más (nem mindig telibe sikerült) nyelvi példa, valamint a szavak tárgyként történő felfogása. (Az Egy különösen szórakoztató hazugság soraiban a fagyoskodó fiú szavanként égeti el apja testamentumát: „Légy takarékos, […] a halálomból nem élsz meg, / fiam”, és mindezt részben azért, hogy valamivel „szórakoztassa is” magát). Másutt (Ráiszik) a visszatért apa és az anya pálinkázik, a fiú poharába kétszeres mennyiség kerül – a puszta apa, anya szó pedig egy szállóige formális komolyan vétele folytán egyszerre felfokozza és megsemmisíti magát: „…Apa figyelmeztette anyát, / hogy vigyázzon azért magára: sokat ivott már a héten. / Anya viszont apát féltette inkább, nem lesz-e rosszul, / hogyha ráiszik a halálra. Én két kortyra tudtam csak / lehúzni, mint aki rosszul alakít. Meg is tántorodtam, / hányingerem lett, pedig tényleg beleadtam apait-anyait”.

Aligha túlzás a szó: e – helyenkénti szóbősége és fölösleges intertextuális hajlandóságai ellenére – roppant megnyerő, tehetség-igazoló kötet bravúrja, hogy az „aki elment” ugyan valaki másra, egy többé-kevésbé konkretizált személyre (az apára) vonatkozik, ám a „nincs jelen” szituációjába hozza azt is, aki megrendítő élményét a feloldó próbálkozás és gyakorta a fohász oltalmában igyekszik megszólaltatni. A személy(iség)vesztés abszurd-absztrakt mutációja, a legrafináltabb szöveg-ördöglakat az Elvegyítő egyensúly, melyben egy mobiltelefon csengőhangja épp azért azonosítja a fiút, mert egy szerelmi háromszög útvesztőjének posztakusztikus emlékeként nem őt azonosítja. A csengőhang „jelentésbeli bizonytalansága” a versjelentésben a figura elbizonytalanítását vonja magával. A fiú, fiúd szó itt (egyik) udvarlód, (másik) szerelmed jelentést vesz fel – múlt időben. A fiú (a kettő közül ez a fiú) létének és nemlétének, kapcsolati jelenlétének és jelen nem létének bizonyossága egybeesik egymással, önazonos. (Kérdéses, hogy erre a mesteri szóvonal-vezetésre rá kell-e dobni a végén az „és teljesen mindegy az egész” summázó slusszpoénját.)

Az egymásba szövött versek hol szomszédosan, hol távolabbról öltött sorozatai a „Gyilkosaim” tárgyúak (Nem ügy: „Mostanában nem szívesen futok össze gyilkosaimmal”; Reflex: „Gyilkosaimmal mostanában újra szívesen találkozom”), és a „Ments meg, uram” változatok. Utóbbiak közül szinte vezérvers érvénnyel került élre Az elbeszélés könnyűsége. A „Ments meg, uram, a pontosságtól” kérése ütközik meg az „Én a tisztázatlan, / ingoványos jelentésekben húzódom meg, mint / deszkában a szú” magyarázata, a „tompa homály” dicsérete. E két ciklusszerű verscsalád együttese mintha más ciklusképzeteket is ébresztene, kiváltképp a valódi és ál-ismétléseknek köszönhetően (maga az „apa-ciklus” is ilyen: virtuális, bár kétségtelen).

A jelentésolvasást és a nyelvi olvasást tanácsos Németh Bálint kötete esetében a szokottnál is aktívabban és eltervezettebben egymásra rétegezni. Még akkor is – vagy éppen azért is –, ha a költő olykor lépéshátrányba kerül a saját szövegiramával szemben. A címadó Kiküszöbölés önálló egységet alkotó, befejező három sora elegendő tanúság az iménti javaslatra: „Meghalt, mert meghalt. / Nem él, mert meghalt. / Könnyű neked, mert meghalt”.