Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

POLITIKAI JURASSIC PARKBAN ÉLÜNK

Beszélgetés Péterfy Gergellyel
2015. márc. 21.
Az idei Aegon Művészeti Díjjal jutalmazott Kitömött barbár bizarr kultúrhistóriának indult, amiről a szerző azt gondolta, van a mának szóló érvényes üzenete. Aztán a jelen úgy változott, hogy már nem is tűnik annyira bizarrnak a 18. század. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.
Revizor: A kortárs prózában hihetetlen sikertörténet a tavalyi Ünnepi Könyvhétre megjelent Kitömött barbár című köteted, ami éppen a harmadik kiadásnál tart. Számítottál erre?
Péterfy Gergely: Arra számítottam inkább, hogy némi szerény tetszést arat, azaz egy visszafogott pozitív kritikai visszhangot vártam, hiszen a regény témája elég exkluzívnak tűnt.  Óriási munkán voltam túl, inkább megkönnyebbülés volt bennem, hogy megcsináltam. Ugyanakkor persze munka közben érzékeltem, főleg az utolsó két évben, amikor a döntő részét megírtam a szövegtestnek, hogy azok a súlypontok, amelyek a szöveg történeti keretét alkotják, főként a tekintélyuralom kontra szabadság kérdése, eleven tematikává váltak. Egy idő után ilyen értelemben a jelent kezdtem írni. Soha nem akartam aktualizálni, főleg nem aktuálpolitizálni, de kiderült, hogy ezek a kérdések sokkal elevenebbek, nem egy lezárt korszak muzeális fölvetései, hanem átütnek abba a közegbe, amiben most élünk. Ez különleges felhangot adott a szövegnek, és amikor megjelentek az első olvasatok, eldőlt, hogy a kötetet nagyon erős aktualizáló olvasat kíséri. Nagyon hálás vagyok Magyarországnak, hogy közben olyan körülményeket teremtett, amelyek a regényemet már-már pamfletszerűen aktuálissá tették.
R: Közel tíz éve kezdtél foglalkozni a témával. Nem gondoltad, hogy ennyire a mának írod? 
PG: Az idegenség problémája nyilván aktuális volt, függetlenül a mostani politikai helyzettől. A könyv arról beszél, hogy számolja föl a felvilágosodás a saját alapelveit, illetve, hogy miként roppantja össze az emberi gonoszság és ostobaság az ész és a szépség eszményeire bazírozott létformákat. Az európai fehér felsőbbrendűségi tudat katasztrófájáról szól. Eredetileg ebből a szempontból néztem ezt a történetet. Az autokrácia kontra szabadság, a feudális gondolkodás szemben a felvilágosodással, vagy az egyház és állam összefonódásának horrorisztikus következményei, ezek akkor történeti problémának tűntek. Kiderült, hogy az őslények korántsem döglöttek, képesek föltámadni és zombiként cammogni a jelenben. Egy politikai Jurassic Parkban élünk.
R: Nagyon sok rétege van a regénynek. Ha nagyon leegyszerűsítjük, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságának története a korszak kultúrtörténetébe ágyazva. Nyilván ez csak a keret. Az írás folyamatában mikor dől el, hogy hol lesznek a hangsúlyok?
Péterfy Gergely
Péterfy Gergely
PG: Egy történetet akartam elmesélni, ami engem nagyon megfogott. Aztán ahogy elmeséltem és amilyen hangsúlyok ebbe belekerültek, az abból állt össze, hogy engem mi érdekelt a világból. A felszín az, hogy egy néger kisfiút európai műveltségre nevelnek, de soha nem tud integrálódni ebbe a társadalomba, mindig idegen marad az előítéletek miatt, amelyek származása miatt sújtják. Halála után kitömött kiállítási tárgyként mutogatják.  Ráadásul ez az ember a nagy magyar író, Kazinczy Ferenc barátja. Első hallásra ez csak egy bizarr anekdota a magyar kultúrtörténetben. Az elmúlt kétszáz évben ez nem volt más, mint Kazinczy Ferenc életének egy inkább szégyellnivaló, mint jelentőségteljes epizódja. Nekem pont fordítva jelenik meg ez a történet, számomra ez Kazinczy életének egyetlen fontos pontja. Van ebben persze egy szubverzív lendület is a részemről, hogy a feje tetejére állítom a magyar kultúrhistória jól ismertnek tartott, a közvélemény számára megnyugtatóan elrendezettnek látszó részeit. Valami egészen mást meséltem el, mint amit megszoktunk, és máshogy meséltem el, mint ahogy megszoktuk. Az Angelo-história eposziságát is ki akartam bontani, hogy eljátsszak azzal a fajta totalitáseszménnyel, amit egy valamikor létezett nagyregény-ethosz képviselt. Végiggondolni ezt egy olyan történetben, amely épp a totalitás eszményét kérdőjelezi meg. Ezeket az ellentmondásokat raktam össze a regényben, és ezek nemcsak a felvilágosodás korában érvényes kérdések, a mai kulturális állapotokat is feszítik.  Nyilván fontos a regényben, hogy egyáltalán mi is a felvilágosodás, történeti fogalmat jelent-e csupán, milyen érvényes mondandója van a mának. Amikor az általam elképzelt olvasó azzal találkozik, hogy Kazinczy a magyar vidéken próbál egy magasabb kulturális színvonalú világot teremteni, hogy ezt milyen idegenkedés, ellenérzés fogadja, azt gondolom, nehéz elvonatkoztatni a ma zajló folyamatoktól. Az emberi ostobaság története konstans, az emberek többsége, mint a hét görög bölcs egyike, Bión olyan szép kereken megmondta, rossz. Ezért aztán minden globális forgatókönyv úgy néz ki, hogy a legrosszabb opció válik valóra. Bízvást támaszkodhattam ezekre az olvasóval közös ismeretekre. 
R: A könyv szembemegy a kultúrtörténeti kánonnal. A beemelt történetek mennyire hitelesek, változtatnak-e a kialakult Kazinczy-képen?
PG: Azért van olyan képünk Kazinczyról, mert nem olvassuk a műveit. Előítéletek, mítoszok alakítják, amit az emberek gondolnak róla, a kánon tekintélye, a hatalmi diskurzus, és legfőképpen a lustaságból fakadó tudatlanság. Nagyon sok önéletrajzi szövege van, amit én szinte dokumentumhűen mesélek el, a családja végtelen ellenségessége, a reménytelen elszegényedés, amibe a sógorával való pör taszítja, az édesanyja elképesztően archaikus méhkirálynői magatartása, a nyers és durva nyelv, amely körülveszi, de hát kár is sorolni, aki kíváncsi, vegye le a szövegeit a könyvespolcról. Vagy jobbat mondok: higgyen nekem. Az a kép, ami kialakul, mondjuk egy gimnáziumi érettségi után a magyar múlt bármely szereplőjéről, mondanom sem kell, vegytiszta hazugság. Könnyű dolga van az írónak, amikor olyan tabukat kell döntögetnie, amelyeket szobatudósok és tankönyvírók tákoltak, erre kár is szót vesztegetni. Az igazi tét ebben a könyvben szerintem nem ez. Tény viszont, hogy azokat a részeket, amelyeket a széplelkű olvasó a leginkább tabudöntögetőnek talál, szó szerint emeltem át Kazinczy önéletrajzi írásaiból. 
R: Valójában az a figura volt Kazinczy, akinek te ábrázoltad?
PG: Hogy frivol legyek, a kérdés önmagában rejti a választ, Kazinczy az, akinek ábrázolom. Minden elbeszélés, ahogy azt megfogalmazzuk, ahogyan a jelen történéseiből kilépünk és elbeszéléssé formáljuk, abban a pillanatban átalakul és már a történetmondás szabályai mozgatják. A nyelv és az elme veszi át az uralmat és nem lehet egy objektív valóság Brüsszeléhez fellebbezni. Ami az olvasó szeme elé kerül, már egy dramaturgiailag feldolgozott anyag, manipulálni és megragadni akar. Hogy ez sikerüljön, sok mindent ki is kellett hagyni, ami a valóságos Kazinczy életrajzi írásaiból ránk maradt. Mivel csak szöveghagyományok vannak és a valóság ilyen értelemben megtapinthatatlan valami, minden csak megformált szöveg, én ebből a sokféle szöveghagyományból, a saját olvasatomból a dramaturgiai követelmények által formált figurát gyúrtam össze a regényben, ami szerintem nincs nagyon messze attól a képtől, amely akkor alakult ki bennem róla, amikor az ő szövegeit olvastam. De ugyanígy van Soliman figurájával is. Nem ő volt az egyetlen fekete (pontosabban nem ők voltak ketten feketék a regény másik afrikai származású szereplőjével, Pietro Angiolával), aki akkor Közép-Európában élt, de a szöveg úgy kívánta, hogy rá fókuszáljak. Nyilván szelektálni kellett, de ez nem történelmi kiszínezős könyv, nem egy történeti munka, hanem egy történeti metafikció, amely az elbeszélés tárgyául szolgáló történeti anyagot zenei témaként használja föl, hogy aztán különféle modulációkkal, transzformációkkal, melizmákkal, egyéb zenei, alkímiai és retorikai eljárásokkal egy sajátos kreatúrát gyúrjon belőle, amelyet irodalomnak szoktunk nevezni. 
R: A történeti utóélet sincs benne a regényben, pedig ez is izgalmas lett volna.
PG: Nincs, mert az is szétfeszítette volna a szöveg kereteit. Soliman preparátuma 1848-ig állt, aztán a forradalmi harcok során porig égett. Egy gipsz büszt maradt róla, az a halotti maszk, ami alapján Franz Thaller szobrász elvégezte az arcrekonstrukciót, ez megvan. Néhány éve volt egy kiállítás Angelo Solimanról a Wien Museumban, ott például lehetett látni ezt a büsztöt.
R: A szabadkőművesség is fontos szál a regényben, mába nyúló vonatkozásairól viszonylag keveset tudunk.
PG: Amikor elkezdtem a témával foglalkozni a 2000-es évek elején, viszonylag hamar kiderült, hogy szűkös a hazai levéltárakban a hozzáférhető anyag a felvilágosodás, illetve a szabadkőművesség témájában egyaránt. A digitális szövegek pedig akkor még nem voltak olyan könnyen hozzáférhetők, mint ma. Nyertem egy ösztöndíjat, így Bécsben kutattam a 18. századi iratokat, ahol bőséges anyag állt a rendelkezésemre. Azóta a magyar könyvkiadás is pótolta ezt a hiányosságát, bár ez viszonylagos: inkább szenzációhajhász, mintsem történeti megalapozottságú műveket fordítottak le a témában. A történetben az a legfontosabb, hogy a korabeli értelmiség szempontjából kihagyhatatlan lépcsőfok volt ez az önazonosság kialakításában, minden valamire való korabeli értelmiségi szabadkőműves vagy illuminátus volt, vagy az szeretett volna lenni. Legalábbis azokon a területeken, ahova ez a mozgalom vagy eszme eljutott, leginkább Észak-Magyarországra és Erdélyre, de voltak páholyok a délnyugati területeken is. Az Alföld ebből teljesen kimaradt.
R: Miért volt ez annyira fontos az értelmiségi létté válásban?
PG: Az új kor eszméinek alakulásában az egyik legfontosabb és erjesztőtégely volt. Túllépett a feudalizmusban megmerevedett rangkülönbségeken és jogi egyenlőtlenségeken, az ember belső kvalitásait, műveltségét tartotta mértékadónak, ha nagyon leegyszerűsítjük. Bárki tagja lehetett a páholynak, akit az érdemdús tagok erre megfelelőnek tartottak. Olyan demokratikus intézménycsíra volt ez az akkor születő polgári világban, aminek nagy hatással volt a később egy szemléletmódjában lassan modernizálódó ország létrejöttére, ami ugyan jóval később és másképpen, mint Nyugat-Európában, de mégiscsak kezdett kialakulni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek