Tablót rajzolni az emberiségről ma már a művészfilmesek körében sem divat. Kis történetek dívnak, naturalistán ábrázolt világokkal, alulfogalmazott, pusztán sugallt mondanivalóval. Keveset vállalnak, keveset markolnak. Nem úgy Roy Andersson: ahogy új filmje, a tökéletes című Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről nyitó felirata is jelzi, ő magáról az emberi létről filmezett trilógiát. A 71 éves rendező tartja a 2000-es Dalok a második emeletről és a 2007-es Ti, élők stílusát, az unottszürke színeket, az apokaliptikus humort és a mozdulatlan hosszúbeállítást. Andersson abszurd komédiát kever az egzisztencialista drámába, és 30-40 epizódos tablóiban egymáshoz csak lazán kapcsolódó emberek pimf tragédiáit, banális drámáit meséli el. Élethelyzeteket villant fel, ismerős hétköznapi szerencsétlenkedéseket sűrít egy-egy gegbe, miközben az emberi létezés tragikomédiáján lamentál – fagyos humorral és kiapadhatatlan humanizmussal.

Kétségtelen, hogy a svéd Roy Andersson korunk egyik legegyénibb hangú filmrendezője. Habár a szélesebb szakma csak 2000-ben figyelt fel rá, mikor a Dalok a második emeletről elhozta Cannes-ból a nagydíjat, pályáját már a 70-es évek elején megkezdte. Előbb egy sikeres, szabályosabb filmmel (Svéd szerelmi történet), majd egy elvontabb, óriási buktával (Giliap), ami után nem akadt producer, aki következő filmterve mellé állt volna. Menedékre a reklámfilmesek körében lelt, akik díjazták kiváló szituációs érzékét és fanyar humorát. Ez a kesernyés irónia a pályaívből is kiérződik, hiszen Andersson, az elkötelezett társadalomkritikus nem a játék-, hanem a reklámfilmjeiben lelt rá stílusára. Sajátossága abban keresendő, hogy nem filmes előképek, hanem az irodalom és a festészet gyakorolta rá a legnagyobb hatást: André Breton szürrealista versei, Samuel Beckett abszurd drámái és Otto Dix bizarr képei.

Mielőtt ’91-es rövidfilmjében, a Dicső világban (Härlig är jorden) tökéletesre csiszolta volna fogalmazásmódját, Andersson még a 80-as években rájött – Borbás Istvánnal, szinte állandó magyar operatőrével közösen –, hogyha nem mozdítja meg kameráját és képeit kistotálra komponálja, azzal absztrahálni tudja a képet, vagyis elemeli a köznapi realizmustól. A távolságtartást azzal fokozza tovább, hogy színészeknek amatőröket választ, akiket úgy mozgat, mint kába zombikat – fehérre meszelt, élőhulla arcukkal pedig anonimitásukat, átlagemberségüket jelzi.

Anderssont gyakran mérik a svéd film óriásához, Ingmar Bergmanhoz, egy norvég lap egyenest „a slapstick Bergmannak” nevezte – a direkt burleszk azonban inkább Andersson reklámfilmjeit, főként a Trygg Hansa biztosítónak készített sorozatot jellemzi. A hasonlat így igencsak félrevezető – hisz Andersson stílusa épp az ellentéte Bergmanénak. Bár mindketten előszeretettel teszik fel az emberi lét alapkérdéseit, de Bergman az emberi arcban, Andersson viszont az ember környezetében keresi a válaszokat. Kimozdíthatatlan kistotáljaival nemcsak monokróm falak közé zárja az embereket, de a másikhoz fűződő kapcsolatát is precízen rögzíti. A három lépés távolságot tartó képkeretezés frappánsan összegzi, hogy a rendező szerint a világból épp az empátia, az emberi közelség veszett ki – innen is erednek lefojtott színei és élettelen világa, melynek lakói mintha elsiklottak volna afelett, hogy pár éve lezajlott a világvége.

Andersonnak saját bevallása szerint három témája van: az empátia hiánya, a sebezhetőség és a megaláztatás. Szkeccsei általában az embertárs megalázására, kihasználására, elutasítására tett próbálkozásokat mutatnak fel. Ahogy a Ti, élők kiégett pszichiátere mondta: „[Az emberek] boldogok akarnak lenni, miközben önzők, maguknak valók és hálátlanok.” Primer szinten erről szól a trilógia. És arról a krónikus örömhiányról, mely az emberiség talán legfőbb betegsége az anderssoni látleletben. Beszédes, hogy az Egy galamb… kvázi-főszereplői utazóügynökök, akik „szórakoztatóipari termékeket” árulnak: vámpírfogakat (extra hosszú tépőfogakkal!), nevető zsákocskát és egyfogú bácsis maszkot.

A depresszív nevettetők barátsága és kálváriája adja a film vezérfonalát, sorsuknak még sincs akkora súlya, mint a trilógia eddigi legjobban megrajzolt és egyénített figurájának, a Dalok a második emeletről Karljának. Aki anno leégette csődbe ment cégét, hogy biztosítási pénzhez jusson, dührohamokba lovallta magát a kórházban fia láttán, aki „betegre verselte magát”, ráadásképp pedig halálba juttatott ismerősének szelleme kísértette. A bumfordi, komikus alak a kisember túlélésre való törekvését és az ebből fakadó embertelenségét, amoralitását összegezte, mikor azzal mentegette magát: „Teszem a dolgom. Csak küzdök, hogy meglegyen a betevő meg egy kis szórakozás.”

A trilógia első két filmje közül a Dalok… volt a jobb, a Ti, élők a viccesebb. A Galamb… a humorosabb vonalat húzza tovább, de nem ugorja meg elődjei szintjét. Összességében felemásra sikeredett: Andersson több ponton ismétli magát (pl. az anyagi kiszolgáltatottságot szövegező részekben), egyes szkeccseket túlabsztrahál, máskor egy rövid geget nyújt túl hosszúra (pl. a véget nem érő pechszériát mesélő „természetesen”-monológot). A majomkínzó homo sapiensről lőtt képei túl általánosan, és ezért üresen csengenek.

Ráadásul a Galamb… a rendező leginkább „svéd” mozija. Az aktuális „velünk élő múlt” jelenetben, melyekben Andersson korábban a nácikkal kollaboráló svéd arisztokrácia, és a szőnyeg alá söpört múltbeli traumák kérdését feszegette, most XII. Károly lovagol be, a svédek ünnepelt hódító királya. Andersson a hódító királyt poltavai veresége előtt és után mutatja, amint becaplat egy 21. századi kocsmába, kitereli onnan a nőket és elviszi a csaposfiút a szeretőjének. Mintha csak a múltból velünk maradt intoleranciát kritizálná – de a svéd történelem és aktuálpolitika ismerete nélkül további utalások elveszhetnek (XII. Károlyt manapság állítólag a szélsőjobbosok hímezték zászlajukra Svédországban). Máskor egy Boliden feliratú bádogkazánba fekete embereket terelnek brit katonatisztek – a rabszolgák megégetését svéd arisztokraták nézik békésen pezsgőzve. Bár a nézőre kitolt felelősséget is hangsúlyozza (hisz a kínzást tétlenül és szórakozva néző emberek: cinkosok), egyben a bolideni perre utal Andersson: a svéd céget pár éve beperelte egy chilei falu, mert állításuk szerint mérgező hulladékot ürítettek ki a település határában, ami gyerekeket is megfertőzött. Az univerzális látképeiről ismert rendező munkájában elszaporodott svéd utalásokat az európai néző háttérismeret nélkül nem feltétlenül értheti; a feketéket megégető fehér ember képei viszont túlságosan absztraktak maradnak ahhoz, hogy részletesebb állításokat lehessen mögéjük gondolni.

A Galambot a felerősített haláltematika különbözteti meg a Daloktól és a Ti, élőktől. Maga a film is három roppant humoros halálszkeccsel kezdődik, „három találkozással a halállal”. Nemcsak az elkerülhetetlen enyészet banalitását buktatja itt felszínre Andersson (egy férfi egy borosüveg kinyitása közben kap szívrohamot), de azt is, hogy az élők mennyire nem tudnak mit kezdeni a halállal. A továbbiakban a film a halálfélelem szorongásait, majd az emberi kapcsolatok kimúlását is körbejárja: az „örülök, hogy jól vagy” formula agyonismételgetésével az udvariaskodásig jelentéktelenedett kapcsolatokat karikírozza. A Galamb legsikerültebb pillanataiban az ember nemcsak embertársainak, a gazdasági változásoknak, hanem az elmúlásnak, az időnek van kiszolgáltatva – mint a mosolytalan nevettetők, akik felett végletesen eljárt az idő. A Galambban is szórakoztatóan humorizáló Andersson felett azonban még nem: a trilógia „negyedik részeként” állítólag az örökkévalóságról fog filmezni.