Kérdés, hogyan szabad, és illik-e Petri, eme istentelen tünemény sírköve előtt ekképpen tisztelegni. Bán mint kérdező, Kornis mint író szerepel ebben a kilenc perces, gyönyörűen megkomponált filmetűdben. Ám ezek a szerepek majdnem egyenrangúak, ahogyan ünnepélyes fekete kabátjuk és régi művészeket imitáló széles karimájú kalapjuk is jelmez. Előbb egy falusi kocsma asztalánál próbálkoznak Petri poharába belekortyolni, majd Kornis kulináris gesztusként megeszik egy marhapörköltet a költő-barát emlékére. (Emlékezetes Petri utolsó korszakának konyhaművészeti tevékenysége.) Itt tolul fel Bánból a címként szereplő kérdés: „És hogy állunk Istennel, Kornis uram?”
A temetőbe egy harmincas évekbeli slágert énekelve vonulnak be (Odavagyok magáért…), mint egy, a sírhanton az elhunyttal is koccintani akaró szakadozott gyászmenet. A környezet (színpad) illedelmesen lepusztult, mint a szájban elmozdult szuvas fogak, dőlnek jobbra-balra a fejfák. A síremlékek (Petrié és Majáé) száz éves huszársírokéra emlékeztetnek, a fallikus és a tojásdad sakkfigurákat már moha lepi be. A háttérben egy törött törzsű szomorúfűzfa mesél az elmúlásról. A két becketti figura elevensége annyira tömör és illuzórikus, akárha meg sem történt volna ez a szürreális látogatás. Kornis felolvas néhány sort a legutóbbi művéből, amelyben azt a várost, azt az érzést, azokat a kozmetikázott színfalakat temeti, amelyek között a Petrivel közös fiatalságukat töltötték. Attól a várostól búcsúzik, ahol nem lett volna szabad élni, és ami ebbéli kitöltöttségében is méltatlanul sorvad, pusztul. Majd újra dalra fakad, ezúttal Németh Lehel hatvanas évekbeli éjszakai Budapestjéről szóló slágere csendül fel. („Neonfényes Budapest…”)
Egy vágással máris az esti Budapesten járunk, a romkocsmák lyuggatta házfalak közt. Kornis az elmúlásról beszél, ott folytatja, ahol a temetőben abbahagyta, a fiatalság, egy afféle negatív érzelmi töltés elmúlásáról. A két indignálódott figura vonulása az el-elcsúszó fénynyalábok között mintegy ellentmond a kocsmákból utcára kitóduló fölényes magabiztosságnak. Kornis Proustról, Krúdyról beszél, mint a múlt egyetemes temetésének legnagyobb ceremónia-mestereiről. Tudja, hogy az elmúlással való szembenézés csak szubjektív életérzés, nem a város sajátja, hanem a tekintet öregedése. Mert mindenképpen más a halálhoz való viszony. Mintha ebben a szellemben már nem is a halál súlytalansága, inkább az élet problematikus feszessége lenne a középpontban. Ami elmesélhető az érvénytelen, viszont az emberi szellem gátlástalanul érvényesíti a hiteltelen jóravalóságát. A bohócok szórakoztatni indulnak, de közben felfedezik magukban is a halált. Kívülállásuk a legterebélyesebb gyász.
A politikáról is szó esik. Jelöletlenül úgy, mintha a Bach-korszakban tántorogna két bús hazafi Petőfi sírhelyéhez. Kornis nem politikai felkelésre számít a kétezres évek orbáni Magyarországában. Egyszerűen megindulnak majd a falvak, városok: a szükség és a józanság mozgatja majd e menetet, amely Pest felé vonulván megtöri ezt a kései, szellemtelen és örömtelen abszolutizmust.
 Petri György |