Nagy szemek
2015.03.04.

A Nagy szemek nem Tim Burton legjobb filmje, de ami jó hír: az utóbbi tíz évben készült filmjei közül a legjobb. KOLOZSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.

Tim Burton a nagyon erőteljesen kitaposott dark ösvényéről lelépve visszatért a csodálatosan színes ötvenes évekhez, az egyszervolt-Amerikához. Amely nem egészen az ötvenes évek Amerikája, sokkal inkább egy süteményektől nehéz gyomrú ember kellemes álma; jobban hasonlít egy puncstortához, mint egy pontosan beazonosítható országhoz. 

Tim Burton természetesen nem tud nem dark fantasy-t forgatni, és új filmjének is - annak ellenére, hogy az igaz történeten alapul, tehát elvileg korhoz és konkrét személyekhez kötött -, méltatható pompás (pompásságában bizarr) látványvilága. Eme Burton-világ legalább olyan meghökkentően és megmosolyogtatóan eredeti és émelyítő, mint Margaret Keane - kinek életét a film tárgyává tette - nagy szemű festménybabái, ezek az egy kaptafára készült, kisállattal egyesített, harmadfokú perverzitást sejtető puttóhölgyek. A látványtervek egyszerre hozzák a speciális Burton-jegyeket (az apró tárgyak különös árnyalatokat kapnak, mint most a fagylalt, a monokróm tapéták színei a szereplők ruhaszínének komplementerei) és idomulnak a megidézett kor filmjeihez, így és elsősorban a Douglas Sirk melodrámákhoz és az Elvis Presley musicalekhez: az utóbbiak - a rózsaszín és/vagy ötven árnyalata - természetesen a kevéske kis Hawaii-epizódban tűnnek fel. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A Nagy szemek persze nem olyan Sirk-hommage, mint Todd Haynes a nagy Sirk-öt egy az egyben kopírozó (éppen ezért) posztmodern játéka, a Távol a mennyországtól, de ha valamire, akkor a Nagy szemek meglepő módon mégis erre a filmre hasonlít leginkább. A nő önfelszabadításáról szóló filmek a kilencvenes évek elején - a női szerepkör alapvető változásait észlelve – jelennek meg az amerikai tömegfilmben (a Thelma és Louise 1992-es), akkor, amikor a nő végre ki tud lépni abból az életvitelből, amibe az évszázados hagyomány erőltette bele, amikor fel tudja magát szabadítani a családi kötöttségek alól, mer és tud önálló lenni. Csak a kilencvenes években válik általánossá, hogy egy nő is szabadon dönthet arról, marad-e egy romló házasságban, gyereket vállal-e inkább vagy karriert. Ezért is meglepő a film – egyébként indokolatlan is kissé zavaró külső narrációval kísért - nyitánya, melyben hősnőnk, e fanyar dráma első számú szereplője, Margaret, megszökik otthonról, elhagyván brutális férjét. 

A Nagy szemek címre hallgató szerelmi történetnek, ahogy azt rögtön a film elején jelzik, protagonistája egy a tengerentúlon magasan jegyzett művésznő, egy giccsfestő, tehát, ha akarjuk, olvashatjuk ezt a Tim Burton-filmet is, mint a rendező filmjeinek többségét, önreflexív filmként. Keane kisasszony nagy szemű gyerekeket ábrázoló giccseiről maga Warhol mondja a mottóban, hogy „nem lehetnek annyira rosszak, ha milliónyi embernek tetszenek”. Burton nem csekély számú filmje abból a szempontból is érdekes, mit gondol befogadóról, a giccshez való viszonyról. A mai hollywoodi nagyágyúkhoz hasonlóan ő is azzal kísérletezik, hogyan tudná még a mainstream produkcióit is szerzőivé tenni (minden filmje magán viseli keze nyomát; a legkevésbé egyediek azok, melyekben saját stílusa csak üres hombár, amibe a sztorit beletölti). 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Nem olyan módon önreflexív, mint Christopher Nolan, akinek minden filmje értelmezhető az alkotás (az alkotási folyamat) metaforájaként, hanem úgy, mint egy az alkotás közben magát figyelő festő, aki akkor csúfít bele a képbe, amikor az a legtöbbet mondja el róla, arról, miért és hogyan alkot. Tim Burton nem egy filmje, így a Nagy szemek is, mintha a kritikusokkal szembeni védekező álláspontra helyezkedő tömegfilmes – nagyszériában, nagy pénzekért - alkotót leplezné le. Keane kisasszony nem bűnös abban, hogy csillió-millió képet elad – az a hazug férje sara –, ő igenis meg tudott maradni naiv, a festegetésben mindvégig igaz örömet találó alkotónak (Burton azért a művész szót nem kockáztatja meg). Ha akarjuk, és miért ne akarnánk, Nolant és Burtont a szerzőiségért a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli alkotóknál nagyobb eséllyel küzdő jelentős alakoknak is mondhatjuk. És gondolhatunk rájuk úgy, mint a mai Hollywood identitás-válságának jelentős figuráira – éppen önreflexív filmjeik okán. 

Ugyanakkor a Nagy szemek elsőrangú kamaradráma is, egy különös, nem hétköznapi szerelem története, melyet a mai Hollywood legfontosabb színésznője, Amy Adams és hatalmas tehetséggel és elánnal Christopher Waltz ad elő. 

A Nagy szemek forgatókönyve nem hibátlan. Engem például végtelenül bosszant, hogy a felesége talentumát kisajátító Mr. Keane tehetségét az alkotók nem teljesen ismerik el: pedig ez a valóban szemét és kisstílű gazember nincs tehetség híján. Ő a marketing egyik ős-zsenije, aki feltalálja a posztert, aki tudja, hogyan kell használnia a terméke eladásához a bulvársajtót. (Éppen ezért nem tartom indokoltnak, hogy egy kihasznált figura, a bulvárújságíró a narrátor.) És nem teljesen világos, hogy egy talpraesett, első férjétől az ötvenes évek elején simán lelépő nőt hogyan tud valaki úgyannyira megvezetni, mint Mrs. Keane-t a hitvese. 

Ám minden dramaturgiai rendellenségre csodás ellenszer a színészi játék. Elsősorban is Amy Adamsé: ahogy ujját a szája elé teszi, ahogy kikerekedett, kék szemekkel szemléli ura újabb őrület-futamait a bíróságon, ahogy kikerüli barátnője fürkész tekintetét, ahogy felépíti a szerepét, ahogy az elszántságot, a magányt ábrázolja, az több mint lenyűgöző. Különösen akkor, ha láttuk más szerepekben, nem csak szende kislányként, nem csak áldozatként – hanem, mondjuk, az utóbbi évtized egyik legfontosabb filmjében erős és erőszakos királynőként: ő volt Philip Seymour Hoffman mellett a first lady annak a Paul Thomas Andersonnak a filmjében (The Master), aki úgy tud szerzői filmeket készíteni Hollywoodban, hogy közben nem kell a tulajdonképpen bevállalhatatlan szégyenkezés egyedi mentsvárának is mondható önreflexióba menekülnie. 

Amy Adams alakítása annyira ravasz, hogy miatta, de csakis miatta, még az is megfordult a fejemben, hogy ez a nő, ez a giccsfestőnő, tulajdonképpen hosszú éveken át nem áldozat volt: férjét tolta a frontvonalba. És abba az illúzióba ringathatta magát, hogy a mérhetetlen vagyon és hírnév ellenére meg tudott maradni autonóm művésznek. 
Cím:  Nagy szemek,  Rendező:  Tim Burton,  Forgatókönyv:  Scott Alexander, Larry Karaszewski,  Zeneszerző:  Danny Elfman,  Operatőr:  Bruno Delbonnel,  Vágó:  Chris Lebenzon,  Szereplők:  Amy Adams, Christoph Waltz, Krysten Ritter, Terence Stamp