Cingár lány, még épp csak pubertál, de a szinkronúszók nőiesen domborodó vezérébe szerelmes; a másik fazonra nyírt tomboy, alsójába rejtett gyurmapéniszével a lakótelepi kisfiúcsapatba vágyik; a harmadik afrofrizurás, fekete bőrű lány Párizs egyik külvárosi lakótelepén, kit egy vagány csajbanda fogad be. Bár külön filmuniverzumokban léteznek, hármuk kívülállása mégis összecseng – nem függetlenül attól, hogy serdülésüket Céline Sciamma komponálta művészdrámává.

A francia rendező filmjeiben rendre a gyerekkori peremlét kérdéseivel foglalkozik, a felnövés során elmosódó, változó személyiséghatárokat, a csendben formálódó szexuális identitásokat járja körbe. Sciamma nem nagy gondolkodó, aki a vállát határbójáknak vetve, járatlan utakra törne be. Ő inkább ismert fogalmi kereteken belül teremt erős gyújtású, mélyen átélhető drámákat. Filmjeit az a természetesség egyéníti, ahogyan a kívülállást ábrázolja. Míg másnál a cselekmény az elfogadás folyamatát tükrözi vissza, a Vízi liliomokban nem is kérdés, hogy tizenéves lányhőse a saját neméhez vonzódik, s a konfliktust sem ez okozza; a Tomboyban pedig nem tét, hanem kiindulópont, hogy fiúnak lássuk ezt a lányt. Sőt: a legnagyobb törést az jelenti, mikor a grundon focizó és verekedő Laure-t lányruhába bújtatja a felmérgesedett édesanya.

Sciamma az utcán talált, keresetlenül viselkedő lurkószereplőivel, és a részletekre koncentráló történeteivel olyan közelségbe húzza a másnak gondolt embereket, hogy másságuk fel se tűnjön a nézőnek. Legújabb filmje, a Csajkor is ilyen empátiamozi, amely hasonló külvárosi lakótelepekre kalauzol, mint amilyeneken A gyűlölet társadalmi feszültségei kirobbantak. Ám Mathieu Kassovitz immár két évtizedes kultfilmjével szemben Sciamma most sem a társadalom repedéseire, hanem az egyén éréstörténetére szűkíti érdeklődését.

Marieme átlagos fruska a telepen, suli után trécsel és amerikai focizik barátnőivel, otthon a húgát neveli, mert takarítónő anyjuknak nincs rá ideje, tán ereje se. A családfői pozíció mégsem az övé, hanem a bátyé, aki mellett sunyni kell a fejeket, hiszen elég csak egy pimaszabb pillantás, és már repül is a pofon. A helyi csajbanda mellé azért sodródik, mert köztük szóba állhat a sráccal, akibe titokban szerelmes, és aki nem mellesleg a bátyja legjobb barátja. A nagyszájú, magabiztos lánygeng rövidúton felszabadítja Marieme személyiségét: bátrabb lesz és önbizalmat növeszt, kiáll magáért és barátaiért, és lassan képes lesz dönteni is a saját életéről. Miközben barátnőivel ugyanazokat a sunyiságokat követik el, mint a többi rossz életű fiatal: a suliból lógnak, az áruházból lopnak, a megfélemlített fehér lányoktól pedig az uzsonnapénzt zsarolják ki.

A gyerekbandafilmek ezen a ponton szokták elvetni a sulykot: vagy túl szimpatikussá teszik a radikalizálódó galeri erőszakos húzásait, vagy moralizáló alapállásukból a könnyű ítélethozatalt sürgetik. Sciamma egyensúlyérzéke jóval arányosabb: ő a lánycsoportba tartozás felszabadító érzetét, valamint bűntényeik ellenszenves pitiánerségét is vászonra festi. A Csajkor hangulatának tónusát épp ez a realitásból fakadó melankólia és a tinédzservágyak eufóriájának kettőse keveri ki. Mint mikor a csajbandába beolvadó Marieme először csak az ágyon ülve nézi, ahogy a lopott pénzből bérelt hotelszobában, olcsó szesztől és még letöretlen álmoktól lelkesülve, Rihanna popslágerére táncolnak a lányok, majd felbátorodva csatlakozik hozzájuk – a kizárt külvilág átadja helyét a popvideók feketéskék utópiájának, csak az elegáns ruhákon felejtett lopásgátlók repesztik meg az illúziókat.

A Csajkor vállalja, hogy visszafecskendezi az örömöt a női felnövéstörténetbe, hiszen míg a fiúknak általában infantilis szerelmet és kalandos szűzoltást irányoz elő a mozimitológia, addig a tinédzserlányoknak inkább a szégyenbe burkolózó testtel való szembenézés, és plátói-leszboszi kapcsolat szokott jutni. A rendező a többször humoros, oldott hangulathoz illően kerüli is a szociofilmekhez asszociált szürke konyharealizmust és a rázós kézikamerázást; helyette előszeretettel stilizál, hosszú kocsizásokkal, vizuális kontrasztokkal színezi ki filmjét.

Sciamma tehát egyrészt lendületből oldja el magát a rasszizmussal és a mélyszegénységgel foglalkozó művek becsontosodott toposzaitól, másrészt viszont épp azt tapogatja körbe, mit tehet egy vagyontalan közegből érkező, színes bőrű lány, aki elutasítja a külvárosban kínálkozó lehetőségeket. Akinek egy idő után kilátástalannak mutatkozik a bandázás, de aki a szerelembe sem menekülhet, hisz az házassággal végződik, ahol a gyerekkel együtt sarokba rakják, vagy kulimunkára küldik a feleséget. S miközben reménytelen körülményeivel és a domináns férfifigurákkal harcol főhőse, a Csajkorban a rendező gendertémák iránti érdeklődése is tetten érhető: a maga visszafogottságában provokatív például a hasonszőrű filmekben kötelező jelenet, az első szeretkezésé, amelyben Marieme az irányító férfiszerepet ölti magára – „Vetkőzz”, suttogja –, és ez a rendező által kihangsúlyozott döntés és magabiztosság sokkal többet jelent a személyiségfejlődésben, mint maga a szexuális aktus.

Sciamma a felcseperedő lány ruha- és hajviseletével jelzi az érés aktuális állapotát. Szokatlan megoldás ez tőle, hiszen korábban olyan halk szavúan rendezett, hogy ha valaki túl hosszút pislantott, az le is maradhatott a (lelki) történésről. A hajfonatait kibontó, egyre divatosabban öltözködő, majd haját fiúsra vágató és mellét leszorító lány szimbolikája az énkutatását tükrözi, néhol már túlzottan egyértelműen, bár a thriller és gengszterfilm-klasszikusokra tett utalások finoman is mutatják egyes határok áthágását. (Marieme a nőiességét például azért tagadja meg, hogy meneküljön a ráosztott prostituáltszerep elől, és úgy dönt, inkább drogfutárként dolgozik. Nem véletlen, hogy Sciamma a dílerkedő lányt követve úgy hatol be kamerájával egy házibuliba, mint a Nagymenők hírhedt hosszú snittjében Scorsese a night club hátsó folyosóin keresztül az étterembe, mellyel a feltörő kisgengszter kiterebélyesedett hatalmát érzékeltette.)

A négyes tagolású szerkezethez és az általa hordozott szimbolikához viszont túlságosan ragaszkodik a film – ezért a végére elengedi nézője kezét, olyan benyomást kelt, mintha már sokadjára érne véget. A végső fejezet ráadásul az addigi valósághűséget is megtöri, és alámerül a gettófilmek közismert világába. A Csajkort összességében mégis dicsérni lehet: nincs becsomagolható, felmasnizható tanulsága – bár ezzel együtt újszerű gondolata se –, drámája pedig egyszerre feszült és felszabadult – éppúgy, mint a pimaszul eltalált elektronikus kísérőzene. Természetesen alakító (amatőr) színészei, sűrű atmoszférája mellett azonban érzelmi gazdagságáért szerethető igazán. Ritkaság, de történetében a felnövés öröme és fájdalma ugyanazzal az intenzitással lüktet.