Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde / Kecskeméti Katona József Színház
2015.03.31.

Lételméleti dimenziók egyáltalán nincsenek (ami Vörösmarty-játékról lévén szó, meglehetősen problematikus). KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Téby Zita, Porogi Ádám
Téby Zita, Porogi Ádám
Tünde (Téby Zita) csinos, meggypiros csizmácskában flangál a színen. Apró pöttyös szoknya, zöld kabátka, pomponos sipka, akárha egy mai huszonéves tévedt volna ide valamelyik plázából. Csongor (Porogi Ádám) mutatós bőrszerkóban lép színre, lelkes ifjú, üldözi Tündét és a szerelmet, de sosem éri el választottját. Mirigyből kettő is van, az egyik (Decsi Edit) szexi fiatal lány, valami gézfélével összekötözve, a másik (Szemenyei János) Mefisztó-maszkkal az arcán mintha csak lételméleti dimenziókba akarná emelni a játékot. 

De hát lételméleti dimenziók egyáltalán nincsenek (ami Vörösmarty-játékról lévén szó, meglehetősen problematikus), még akkor sem, mikor a Tündét egyébként átszellemülten játszó Téby Zita leül a színpad bal sarkára, s szépen, szabatosan, ám nagyobb invenció nélkül felmondja az Éj monológját. (Hogy miért Tünde ajkán hangzik el a nevezetes, gyönyörű költői textus, Vörösmarty világlátásának, poézisének ékköve, mindannyiunk irodalmi szocializációjának egyik fundamentuma, az természetesen homályban marad.) Ahogy túlnyomórészt homályban maradnak a szerelmesek motivációi is.

A tudós (Körtvélyessy Zsolt), a Kalmár (Hegedűs Zoltán), s a Fejedelem (Ferencz Bálint) hófehér fürdőköpenyben üldögélnek, vonulgatnak, mintha csak valamely wellness-medence luxuspihenőjében múlatnák az időt, holott ha felülről nézünk rá a színpadra, látható, hogy valamiféle hófehér síkon, hómezőn foglalnak helyet, még hópamacsok is övezik a vidéket, ehhez képest a legnagyobb nyugalommal sétálnak előre, mezítláb, természetesen. 

Kocsis Pál
Kocsis Pál
A tárgyaknak, a cselekvéseknek, s a szavaknak valamiképpen hevenyészett jelentése van csak az előadásban. Elhangzanak fontos és kevésbé fontos mondatok, ám koherens jelentéstartományuk nemigen tud kialakulni; a darab kulcsmondatai, kulcsjelenetei közül számos elmarad, alaposan megcsappantva ezáltal a költői játék drámai erejét. Kocsis Pál viharvert, szegény Balgája például egy faágra akarná felakasztani magát, le is szakad alatta azonmód a faág, s ő a földre pottyanva mit tehet mást, mint hogy hangosan és bánatosan panaszkodik urának és parancsolójának, Csongornak, hogy „elszakadt a madzag”. Kocsis akkurátusan fel is mutatja az igencsak vaskos kötelet, ám ennek sincs különösebb jelentősége; a cselekvést nem illesztik a szóhoz, ahogy az a klasszikusoknál írva vagyon.

S az előadást át- meg átitatja egyfajta andalítóan édeskés, könnyű zene, Kónya-Ütő Bence zeneszerző ugyancsak lazára és némiképp szentimentálisra vette a zenei figurát, nyilván nem függetlenül az előadás világképétől.

A rendező Porogi Dorka a díszlet- és jelmeztervező Kupás Annával szövetkezve valamiféle elképzelt, fiatalos és rendkívül trendi víziót próbált kreálni Vörösmarty Mihály ma már kétségkívül nehezen játszható remekművéből, a magyar „drámai szentháromság” emblematikus darabjából. A probléma csak az, hogy a költői-drámai matéria alaphelyzetei nincsenek igazán kibontva a játékban, legtöbbször csak vázlatos (és sokszor bizony közhelyszerű) rendezői megoldások követik egymást rendületlenül az egyébként mozgalmas jelenetekben.

Hegedűs Zoltán, Körtvélyessy Zsolt, Ferencz Bálint
Hegedűs Zoltán, Körtvélyessy Zsolt, Ferencz Bálint. Fotók: Walter Péter
Pedig a színrevitel nem nélkülözi az ötleteket, és némi dinamizmus is áthat bizonyos epizódokat, mégsem ragad magával, mert nincs igazán eredeti arculata, markáns rendezői víziója az előadásnak. Az ifjú rendező (a címszereplő Csongort alakító Porogi Ádám testvére), aki pár éve marosvásárhelyi egyetemistákkal vitte színre a Parasztoperát, sokféle tehetséget megcsillantva, ezúttal adós maradt a színjáték autentikus olvasatával és az originális rendezői értelmezéssel. A kecskeméti előadás felvonultatja ugyan a Vörösmarty-reprízek szokásos és hálás koreográfiáját, az ördögfiak hancúrozásait, Mirigy(ék) ármánykodását, az epekedő szerelmesek éteri vonzódását, Balga és Ilma földhözragadt figuráinak humoros csetléseit-botlásait, ám nem tesz hozzájuk sokat akkor sem, mikor a teljes nézőteret bejátszva közlekednek, száguldoznak a játékosok. 

A gondolati elnagyoltságokon, értelmezésbeli megoldatlanságokon ezúttal még az sem segített, hogy a dramaturgiai munkát, a tizenkilencedik századi költői textus modernizálását a nagyszerű költő, Kovács András Ferenc végezte, Németh Virág társaságában. Mert hát valóban, Vörösmarty nemes veretű, szépséges költői szövege a mai nyelvhasználattól és így a befogadhatóságtól is csillagmesszi távolságban egzisztál. 

A kecskeméti Csongor összességében végül is igencsak felemásra sikeredett, még akkor is, ha olyan kiváló kabinetalakításokat láthatunk a színpadon, mint Kocsis Pál szüntelenül mámoros, szomorkásságában is virgonc Balgáját, vagy Bognár Gyöngyvér rámenősen vehemens Ilmáját. A színes (néhol bombasztikusan látványos) kosztümök, az artisztikusnak elképzelt, csillogóan üres játéktér, a fülbemászó, kedélyesen elringató zenei háttér sem feledtetheti azonban az igazi invenció hiányát.

Így hát mire hamvas és lelkesült hőseinkkel elérkezünk a boldogító végkifejletig, s a hangszórókból többször és nyomatékosan is felhangzanak a mű záróakkordjai: „Ébren maga van csak az egy szerelem”, a nézőtér egy része, mi tagadás, elszenderül.
Rendező:  Porogi Dorka,  Játsszák:  Porogi ÍÁdám,  Téby Zita,  Kocsis Pál,  Bognár Gyöngyvér,  Decsi Edit,  Szemenyei János,  Kiss Zoltán,  Gelányi Bence,  Farkas Ádám,  Danyi Judit,  Dobó Enikő,  Ferencz Bálint,  Hegedűs Zoltán,  Körtvélyessy Zsolt,  Díszlet és jelmez:  Kupás Anna,  Dramaturg:  Kovács András Ferenc, Németh Virág,  Zene:  Kónya-Ütő Bence,  Rendezőasszisztens:  Vári János