 Jelenet az előadásból |
(És a gyerekeim is imádták. Ezt onnan tudom, hogy a kisebbik rugózva verdesett a kezével az előadás alatt, a nagyobbik pedig azzal a mondattal foglalta össze az élményeit, hogy „Bátor voltam! Bátor voltam!”)
A Bábkoffer társulatnak mindössze két tagja van (Karádi Borbála és Vesztl Zsófia), és azért ez a nevük, mert az előadásaik létrehozásakor fontos szempont, hogy a teljes felszerelésük elférjen két kofferben. A Picirkusz cím sem annyira a nézőkre, mint inkább a színpad (azaz egy három méteres porond) méreteire és az előadás keresetlen egyszerűségére vonatkozik.
A Picirkusz, a társulat első (és ezidáig utolsó) előadása a legkisebb korosztálynak, azaz a 4 év alattiaknak szól. (Nem találom szerencsésnek a csecsemőszínház kifejezést használatát. Ez az elnevezés ugyanis egy sokkal szűkebb korosztályra, vagyis az egy év alattiakra vonatkozik, holott az ilyen típusú előadások valójában az óvodáskor alatti gyerekeket célozzák meg, és nem korhatárosak „alulról”. Ha szövegben is könnyedén használható kifejezést szeretnénk, akkor egyelőre maradhatnánk a nemzetközileg is elfogadott TEY (Theatre for Early Years) rövidítésnél. Egyre több produkció születik ebben a műfajban Magyarországon is. Nagyon sok báb- vagy gyerekszínház tart repertoáron a legkisebbeknek szóló előadást, és kialakult a TEY piaca is: egyre több magánvállalkozás foglalkozik olyan darabok létrehozásával, melyeket aztán családi napközikbe, bölcsődékbe, játszóházakba, stb. visznek el.
 Karádi Borbála, Vesztl Zsófia |
Mindennek ellenére még mindig sok félreértés övezi a TEY-t. Sok szülő például „kulturális tartalmakat”, leegyszerűsített narratívákat vár el a legkisebbnek szóló színháztól. (És sok előadás ezeknek az elvárásoknak akar megfelelni.) Holott a TEY lényege vélhetően a performativitás együttes megtapasztalása: az, hogy a szülő és a gyerek egy olyan közös élményre tegyen szert, amit a színház vált ki. Ami a posztdramatikus színházig vezet: a performativitást leszámítva minden más tényező – van-e zene, szöveg, tánc, jelmez, történet, stb. – jelentősége eltörpül.
A TEY-előadások esetében szinte már hagyományos az a forgatókönyv, mely szerint a konvencionálisabb színházi helyzetet (játszók valamiféle színpadon, nézők valamiféle nézőtéren) közös, interaktív játék követi. A gyerekek legtöbbször felmehetnek a színpadra (amit általában alig várnak), és megtapogathatják, kipróbálhatják a produkció kellékeit. Ezt a második egységet az előadás szerves részének szokás tekinteni, pedig ez az összekapcsolódás nem automatikus. Ha a játék csak függelékként lóg az előadáson, és nincs semmilyen performatív jellege, akkor az élmény sem több, mintha a gyerekekkel elmennénk színházba és játszóházba. (Ami persze nem baj.) A Picirkusz legfontosabb erénye, hogy az interaktivitást tényleg komolyan veszi: a gyerekeket és a szülőket is bevonja az előadásba, anélkül, hogy bárki úgy érezhetné, a fogát húzzák. Sőt.
 Vesztl Zsófia |
Az előadás első része hagyományos cirkuszi jelenetekre épül (dramaturg: Sőregi Melinda). A színes porondon megjelenik két bohóc, kezükben koffer. Eltérő képességeikből és személyiségükből fakadnak a tréfák: az egyikük erős és nagyszájú (Karádi Borbála), a másikuk szelíd és félénk (Vesztl Zsófia). Más jelenetekben cirkuszi állatokat és artistákat idéznek meg – itt mutatkozik meg, hogy a két szereplő profi bábszínész, akik ráadásul nem is kész bábokkal, hanem tárgyanimációval dolgoznak. Így mindig a a nézők képzelete egészíti ki a látványt: a koffer, egy kendő és egy esernyő segítségével ölt alakot az oroszlán, az elefánt, a légtornász és a zsonglőr. Ezeket a jelenteket többnyire versek (Csukás István, Gazdag Erzsi, Pinczési Judit, Jónás Tamás, Orbán Ottó és Wesztl László művei) is kísérik – de még ezzel együtt sem lehet azt mondani, hogy az előadás a nyelvre támaszkodna. Ami, lévén TEY-ről van szó, dicséretes, viszont épp ezért volt feltűnő, hogy – legalábbis az általam látott előadásból – hiányzik valamiféle erőteljesebb, határozottabb, harsányabb színpadi jelenlét.
 Fotók: Bábkoffer Társulat |
Végig izgatja a fantáziánkat, de csak az első részén végén derül ki, hogy mi van a kofferben: sok-sok kicsi, színes műanyag labda. Fontos szerepük lesz a második részben, ami a bohócok által irányított, a színes porondszőnyeggel való – és a varázslattal vetekedő – játék. Az első lépésben a szülők és a gyerekek körbeállnak, majd mindenki megfogja a szőnyeg szélét, és megtáncoltatjuk a labdákat. Aztán a gyerekek bemennek a porond közepére, és a kör szélén maradt szülők hullámzó tengert varázsolnak köréjük. (És sok minden más is, például az anyaság is benne van ebben a hullámzásban, ringatásban, körbevevésben.) Később a gyerekek bebújnak a szőnyeg alá, ami így sátorrá változik, fel-le ereszkedik.
Ebben a közös játékban az a csodálatos, hogy mindenki egyformán járulhat hozzá a performatív aktushoz. Gyereknek, felnőttnek egyaránt úgy van fontos a szerepe, úgy teszik hozzá a magukét az egészhez, hogy közben nem kell szerepelniük, legalábbis nem úgy, hogy közben pillantások kereszttüzében kell állnak. Ez az együttesen megteremtett, közös élmény a lényege a TEY-nek, (csak) ezt a tapasztalatot érdemes tanulni a színházban. (És igazából később is, ideális esetben.)