Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FELCÍMKÉZETT ŐRÜLTEK

Hal Hartley: Ned Rifle / Berlinale 2015
2015. febr. 22.
Egy gátlástalan pedofil és egy lebukott kém szerelmének gyümölcse az a Ned, akiről Hal Hartley legújabb filmje címét kapta. A Henry Fool és a Fay Grim folytatása magával ragad, szórakoztat, kizökkent, majd megdöbbent. Kihagyhatatlan alkotás. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
Legenda és ikon volt Hal Hartley mindazoknak, akik a kilencvenes években kezdtek filmeket nézni. Az amerikai független mozi kis filmekkel elkápráztató nagy alakjának egyszerű, ám mégis több regiszteren, mindig kissé disszonánsan megszólaló filmjei sokkoltak és lenyűgöztek, szórakoztattak és ledöbbentettek. A kissé balul elsült Fay Grim miatti sok éves teljes kihagyás után idén Berlinben Hal Hartley visszatért – és jobb, mint valaha.
Aubrey Plaza
Aubrey Plaza
Tizennyolc évvel ezelőtt született meg Hal Hartley beszélő nevek sorozata – illetve hát a messzi ’97-ben senki se gondolta, hogy kilenc évenkénti megjelenéssel egyszer trilógia lesz belőle. A szenzációs, bár kissé túlbeszélt Henry Fool főleg a Jeff Bridges indie változataként elkönyvelhető Thomas Jay Ryan által megteremtett figura révén maradt emlékezetes, aki a zsenialitás szikrája és a felelőtlen élősködés tunyasága között ingadozott folyamatosan. És ki tudná elfelejteni a klotyón szarás közben tévedésből megesett leánykérés fura komikummal átitatott jelenetét. Az erre kilenc évvel következett Fay Grim egyetlen pozitívuma a minden korábbinál és későbbinél gyönyörűbbre fotografált Parker Posey, viszont maga a film egy Hartley-hoz képest kifejezetten magas költségvetésű, túlcsavart sztorijával esetlen kémparódiájává silányult melléfogás volt. Henry és Fay még az első műben fogant és született gyermeke, a tanúvédelem miatt álnevet viselő Ned Rifle áll a harmadik film középpontjában.
A fentebb említett fura humor Hal Hartley talán legismertebb védjegye. Nem sokra jutnánk azzal, ha közhelyszerűen pusztán keserédesnek neveznénk, ugyanis leginkább egy speciális adagolási módról van szó, amely során a történetbe, a helyzetekbe és a karakterekbe (egy-egy pillanatnyi kivételtől eltekintve) csak irtó kevés (de változó mennyiségű) komikumot csepegtet. A legtöbb esetben éppen annyit, hogy a szituációk teljes mértékű komolyan vételét elszabotálja, de ahhoz nem elegendőt, hogy harsányan nevessünk. Mindezek mögött persze az a szerző védjegyévé attitűd áll, hogy komoly dolgokról beszél viccesen.

Ennek köszönhetően állandóan odafigyelésre és egyfajta fészkelődésre vagyunk kényszerítve, ugyanis egyszerűen nem tudjuk beállítani magunkban a filmhez szükséges befogadói érzelmi állapotot, ami a legtöbb film esetében meglehetősen konstans szokott lenni. Éppen ezért Hal Hartley munkáival szemben olyanok vagyunk, mint mondjuk Robert de Niro a Taxisofőrben, mikor a tükör előtt a megfelelő hangnemet próbálgatja. Mi is azt keressük, hogy miként tudnánk magunkat a történethez képest elhelyezni, hogy mit gondoljunk a szereplőkről, az általuk megéltekről, a történtek következményeiről.
És elsősorban ez az, ami miatt Hal Hartley az egyik utolsó valódi amerikai független filmesnek tekinthető. Posztmodern parafrázisokba ragadt, az első indie filmek világát és tematikáját a műfajfilmek merevségével kezelő kollégáival ellentétben ő a kifejezésmód csiszolatlansága, a szereplők morális megítélhetetlensége és a színészek testi jelenlétének kihangsúlyozása – vagyis az alkalmazott filmes kifejezés, és nem a téma – révén független. Az oly sok helyütt látott periférikus élethelyzet, a szélsőségesen rossz körülmények és a fontos dolgok sodrásától távol eső helyek nála természetesen, szinte mellékesen vannak jelen a történetben, a hangsúly a szereplőkön és a köztük kialakuló, soha nem egyértelmű viszonyokon van.
Liam Aiken
Liam Aiken
A Ned Rifle tehát éppen a miatt különleges alkotás, hogy úgy tud erős, hatásos lenni, hogy közben visszahoz valamit a korai független film és a korai Hal Hartley könnyed frissességéből, kiszámíthatatlanságából – csak mindezt sokkal letisztultabban teszi. Az új film akkor lép be a történetbe, mikor a szülők híján protestáns lelkipásztor nevelőszülőknél élő Ned (Fay a kémügyben való részvétele miatt terroristaként börtönben senyved) éppen betölti tizennyolcadik életévét, és önálló életbe akar kezdeni. Azonban a történetbe belerondít egy fiatal újságírónő, akiről kiderül, hogy ő volt régen az a 13 éves kislány, akinek megerőszakolása miatt még az első film története előtt Henry Fool börtönben ült. A múlt tehát visszaüt, és az önzés belevalósága és az önfeláldozás pátosza között ingadozó Henry mellett a pornografikus verseivel Nobel-díjat nyert egykori kukásember, Simon is feltűnik.
A Ned Rifle a történet felépítésében, a színészvezetésben és a pasztellszerű színkezelés tekintetében egyértelműen visszatérés a Fay Grim előtti Hal Hartley-hoz, és különösen a Henry Fool világához. Szembetűnő az első film bizonyos elemeinek a parafrázisa, amelyek közül az egyik legizgalmasabb a névcímkék ügye. Annak idején, mikor Henry Fool rátalált a kivételes költőnek bizonyuló Simonra, az szemetesként dolgozott, és szinte az egész filmben a keresztnevével ellátott munkaruhát viselte. Ami azonban az első filmben még realisztikusan indokolható részlet volt, a Ned Rifle esetében, mikor mindez a történet idejében és terében is messze van, idézetként és komikus gegként értelmeződik. 
A ki- és megjelölő nevek hangsúlyozása emellett azért is fontossággal bír, mert a szavak leegyszerűsítő/egyértelműsítő jellegére mutat rá a képek, és főleg az emberi gesztusok és élethelyzetek bizonytalan megítélésével, többértelműségével szemben. Hal Hartley ugyanis leginkább a gesztusok és a testtartások mestere, e legújabb filmjében pedig különösen. A szereplők pozíciója, végtagjaik mozgásai, a pózok rendkívül megtervezettek, bizonyos pillanatokban ikonikusra hangoltak (és csak pillanatokra, szándékosan mesterkéltek), a remek dialógok mellett ugyanis ez az a felület, amelyen keresztül a rendező legintenzívebben kommunikál.
A trilógia központi figurája természetesen továbbra is Henry Fool, akiről lehetetlen megállapítani, hogy öntörvényű zseni vagy kisstílű imposztor, hogy a tehetség szikrájának érzékeny felismerője vagy pusztán a hízelgéssel elkábítható emberek manipulátora, hogy érző, szerető férj és apa, vagy pusztán felszínes indulatok által sodortatott kalandor. A Ned Rifle újabb adalékokkal szolgál – no nem e kérdések megoldásához, hanem – a dilemma további árnyalásához. Az pedig csak újabb csavar a történetben, hogy a minden külső szabályrendszerre, így az erkölcsre is fittyet hányó Henry-nek, és a minden befolyás alól menekülni próbáló, felszabadult Fay-nek mélyen és mereven vallásos fia lett.
A Ned Rifle kifnomult, érzékeny alkotás, amely egyszerre több, érzelmi és intellektuális szinten működik. Egy érett alkotó fölösleges sallangoktól mentes, letisztult és éppen ezért kiemelkedő műve – az idei Berlinálé egyik legjobb, bár a mindenféle felhajtás között méltatlanul háttérbe szorult momentuma volt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek